Orbán János Dénes

életrajz | művei | róla írták | kontakt

1993-1996-es kritikák


1.      Sántha Attila: Orbán János irodalomparódiáinak túlisága
In: ECHINOX, 1993/6

2.      Berszán István:  Hümért leb...ák avagy a „Sire”-t kutyaharapással
In: LÁTÓ, 1996/1

3.      László Noémi: Szentek, Hümérek, Jánosok
In: LÁTÓ, 1996/1

4.      Molnár Vilmos: „Eltemettük az ezredet, titokban dicséretre várva”
In: ZABHEGYEZŐ, 1996/1

5.      Kántor Lajos: Ilyenkor veszik a szemmértéket...
In: PARNASSZUS, 1996/2, ill. Felnőnek a legkisebb fiúk, Polis, Kolozsvár, 2001

6.      Vaskó Péter: A János-arcú Jenő
In: SÁRKÁNYFŰ, 1996/3

7.      Fried István: A transzközép keresés lírikusai
In: HELIKON, I. rész: 1996/17, II. rész 1996/19; FORRÁS, 1996/9; Irodalomtörténések Kelet-Közép-Európában, Ister, Bp., 1999 ill. Irodalomtörténések Transsylvaniában, Erdélyi Híradó, Kolozsvár, 2002

8.      Tomkiss Tamás: „Erőversek”
In: AZ IRODALOM VISSZAVÁG, 1996, régi folyam, 14. szám.

9.      Szakolczay Lajos:  Orbán János Dénes: Hümériáda
In: KORTÁRS, 1996/9

10.  Szilasi László: A lyuk és a makaróni
In: MAGYAR NARANCS / Civil élvezetek, 1996/34


Sántha Attila:
Orbán János irodalomparódiáinak túlisága

In: ECHINOX, 1993/6

Hajnalonta csuklógyakorlatra indul a XX. század irodalma, hisz nagyon szereti a nagy szellemi vagy fizikai teljesítményeket. Ám Troppauer Hümér ilyenkor elmegy inkább maszturbálni, és e nemes művelet végzése közben egy olyan költészet születik meg, amelyben egyszerre van önmagába visszaforduló irodalmiság és Nagy Történet, esztétikum és misztérium. A Troppauer Hümér álarca mögött rejtőző Orbán János tudja, hogy a ráció vagy az irráció csuklógyakorlatainak semmi értelme, épp ezért félrevonul és szórakozottan szemléli azt. Középen áll valahol, a ráció és irráció irodalmainak gyakorlatozó századai között, a kettő metszéspontján és mégis távol tőlük, és vár, hogy jöjjön az extázis, mely egy más dimenzióba emeli őt. Középen áll és két elélvezés között pokolian mulat a szakszerű mozdulatokkal reménytelenül egymásba gabalyodó két ellenséges tábor látványán.

Orbán János transzközép irodalma túl van a komolyság vagy a komolytalanság kérdésén.  E komolyba visszahajló szélsőséges paródiákban a szerző magát az irodalmat figurázza ki, nem csak Kosztolányit, József Attilát, Áprilyt vagy Rejtőt.  E Rejtő-paródiák kapcsán érthetjük meg Orbán János paródiái különös hatásának forrását:  parodisztikus viszonyban állni magával a paródia műfajával is, mely egyszerre csak újra véresen komollyá változik.  A detektívregény és a paródia éppen ezért a legmetafizikusabb műfajok közé tartoznak, hisz egyidőben szólnak a világ két oldaláról, ugyanazon dolgok tragikus és komikus vetületeiről.  A paródia alapja a földön megnyilatkozó valóságnak egy teljes képe.  Paródiából kiindulni annyit jelent, mint a földi totalitás alapjáról próbálni meg a túllépést, a transzcendálást.  Ráadásul a paródia nem destruktív, mint a szatíra, csupán elcsodálkozik és nevet a dolgoknak az ellentétpárokon túl megnyilatkozó vidám és derűs érdekességén.  Így lesz lehetséges, hogy a költészet lova kiszakadjon a föld vonzásteréből és „csillagközi lóvá” változzon.

Nem mondhatni, hogy a költő jóban vagy rosszban van a világgal — csupán azt, hogy részt vesz benne.  E résztvétel egyben bekapcsolódás a dolgokkal, a világgal való kommunikációba azáltal, hogy a sokarcú világ a költővel való hetyepetyézés közben önmagának az emberi oldalát mutatja meg.  Így történik meg az, hogy a dolgok emberi dolgokat kezdenek művelni:  „ablakaink csak jönnek, mennek”, „gombostűink alszanak”.  Orbán Jánosnál a világ emberi világ.

Több véleményt hallottam máris, hogy ezekben a versekben túl sok a szex és a morbid humor.  Ám Orbán Jánosnál az extrém szituációkban nyilvánul meg a legtisztábban a lét alapvető ambivalenciája és egyben egysége.  Élet és halál egyszerre van jelen:

 

Kihűlnek lassan kisbabáink,

alszik a gombostű a homlokukban.

Új szeretőink is terhesek,

de gombostű is egyre több van!

 

Nem jelenti ez a halál kívánatosságát, ám a halál látványát sem kerüli meg.  A versek színhelye éppen ezért:  az élet és a halál, és a kettő együtt és azon túli, a létezés.  Ezáltal a költészet Troppauer Hümér-féle sánta lova igazi pegazussá válik.

A költő önbizalma és egy mélyebb rétegekben rejtőző igazi irodalom, lehetőségeibe vetett hite határtalan.  Vajon ki mer ma még Troppauer Hümér-Orbán Jánoson kívül ekkora erővel kinyilatkoztatni mindezt?  Senki, csupán aki megérett akár a Troppauer-magatartás elfogadására is, anélkül, hogy ironikusan mosolyogna; csupán az, aki tudja, hogy a világ emberi nyelven is beszél és nem mindig mond értelmes és mély gondolatokat (sőt); csupán az, aki a poézistől várja egy értelmes életnek a még szebbé tételét.  Ő az új kor hírnöke, mikor e morbid-debilis-gyerekes-létezésben levő művészet újra véresen fontos lesz, ugyanúgy, mint a zene vagy a sport:

 

Én vagyok az első költő, aki nem

a penészes szájával, hanem

öklével védi verseit.

 

A poézis, hogy konkurálhasson a jóideje első számú művészeti ággá vált filmművészettel, meg kell találja az önbizalmát, a szuggesztivitását, a létezésből való részesülésből fakadó erejét.  A filmművészet már megtette ezt, lásd A bárányok hallgatnak morbid sodrását, a Kevin Costner-féle Robin Hood komolyba forduló paródiáját, a Hook gyermeki felszabadultságát.

Orbán János nem akarja megoldani a létezés nagy problémáit.  Nem mintha nem tudná vagy tudná, hanem mert tudja, a létezésnek nincsenek problémái.  A világ van és mi vagyunk, és akár el is lehet ezen vitatkozni, mint jópárezer éve teszi is az emberiség, de nem azzal a céllal, hogy megoldjuk őket, hanem hogy élvezzük ezt a szellemi játékot.  Mert igazi probléma nincsen, hisz a világnak értelme van:

 

És minek oda egyéb fortély,

hol van homok és víz és bordély?

 

Van egy olyan érzésem, hogy Orbán János nem az irodalmat, hanem az irodalomról alkotott nézeteinket akarja megváltoztatni.  Hisz lám, a XX. század végén is tovább élnek a „magas” irodalomról vallott nézetek, melyek egyszerűen tagadják az ún. „alantas műfajok” értékhordozó-képességét.  Orbán az ellen a kultúrsovinizmus ellen lázad, és ezáltal szélesíti, egyensúlyba hozza az irodalomról alkotott nézeteinket.  Ma még nagyon a szélén áll az irodalomnak, de holnap már középen.  És nem ő fog középre menni, hanem a szélesülő irodalom tágul ki annyira, hogy ő éppen középen lesz.

 

Berszán István:
Hümért leb...ák avagy a „Sire”-t kutyaharapással

[Hümériáda]
In: LÁTÓ, 1996/1

 

Orbán János Dénes első kötete különös újdonság: indulásból még senki nem járatta le ennyire magát. Az immár tudatosan gátlástalan, posztfreudi szexmajom még sohasem vált ilyen mértékben (ál)lírai alannyá — legalábbis nyelvvidékünkön nem. Igaz, a Hümériádában nehéz megállapítani a megnyilatkozó „nyelvvidékét”, minthogy az folyton elkeveredik az (ál)lírai alany-tárgy alfelével. Ebből az eredeti(eskedés)ből születik meg az a fura ambiguitás, amit a szerző (és klubja) kedvenc mértani metaforájával „transzközép lírának” nevez, bár sokkal jobban illene rá egy „érintkezésen” alapuló szervesebb metonímia: a „kloáka-költészet”.

Az a sánt(h)a fülszöveg, amely a Hümériádát „korunk egyik legnagyobb költői teljesítményé”-nek titulálja, alighanem új műfajt teremt a sulyokvetés művészetében. Amennyiben a költői teljesítményt az önrikkancs ajánlkozás intenzitásával mérjük, és a deklarált fölényt mindjárt tényszerűségként kezeljük, úgy egy valamirevaló kocsmai nagyfiút is beemelhetünk az irodalom történetébe. Legfennebb azzal a megjegyzéssel, hogy hallatlan eredetisége folytán visszatalált az írott hagyomány előtti élőszóbeli műfajokhoz. Így még az „őseposzi” jelleg is indokolhatóbb lenne, különösen ha a káromkodásaiból kivonható mitológiát is sűrűn emlegetnénk.

Orbán kötetének „hasonlíthatatlansága” mindössze azt a kéjt jelenti, amelyet a nők, a hagyomány és minden egyéb meggyalázható maggyalázásában talál Hümér őfelsége — bikája az bölcseknek. A hatás orvvadászásának legkézenfekvőbb és egyszersmind legolcsóbb fegyvere: a harsányság. Egy pillanatra — önkéntelenül is — mindenki felkapja a fejét, és ha némelyek netán még zavarba is jönnek, akkor ez nagy megelégedéssel tölti el — leginkább — az indulataiktól pattanásos kamaszdad lelkeket. A Hümériádában ebből teremtődik egy — épp sajátosságában közönséges — ars onanica: a perverz, pocsék és a ronda álesztétikai minőségeinek ürügyén a szerző szexuál-cinizmusa magával elégíti ki önmagát.

A mindenkori költészet — megnyilatkozásként — valamiképpen mindig vallomás: a léleknek és a világnak olyan mélyrétegei fakadnak fel benne, amelyek a mindennapi tevés-vevésben többnyire észrevétlenek vagy leplezettek maradnak. Fontos, hogy a „felfakadnak” szenvedő alakú ige. Ez fejezi ki, hogy a megvallott titkok (leg)végső fokon önkéntelenül, művi intervencióktól mentesen oldódnak ki rejtekükből. Az eredendő ösztökéltség latens erői és a felszínre törő forrás kibuggyanásának spontaneitása teszik hitelessé a vallomást. Ezzel szemben a kiteregetés szándékolt vagy beteges hajlamú magamutogatása nyilvánvalóan ál-őszinteség és ál-intimitás. Magatartásformaként pedig maga az álság, amelyhez a lírának semmi köze nincs. Mert nagy és egyszersmind áthidalhatatlan a közbevetés lírai vallomás és exhibicionizmus között.

Igaz, manapság — a metafizikával együtt — a nagy különbségeket is igyekszünk kiiktatni. Derrida dekonstruktivizmusa épp a differencia-elv alapján helyez mindent egyazon szintre egy elemi kód mozgásának diszkurzusaiban. Már nem a különbözők, hanem az egynemű különbségek rendszerében gondolja el mindazt, amit elgondol. Így lesz a Szent és a Profán ugyanolyan differencia, mint az „a” és az „o” fonémák közötti. Az irodalomban ez az egyneműsítő tendencia ugyanilyen kódszerűsítő (ilyenként azonban valóban virtuóz) írástechnikákban jelentkezik, amelyek — deklaráltan — kizárólag a nyelvi játszmák „poén”-értékét tekintik értéknek, voltaképpen azonban az öncélú értékrombolás obszcén kultuszát is megteremtik. Vagy az ízléstelenséget. A XVI. századi ponyvák óta semmi új nincs ebben, hacsak elszaporodásukat nem tekintjük annak. Az idióta „sci-fi” képregényektől kezdve a legnagyobb kasszasikert hozó színes amerikai filmekig számtalan példáját találjuk az olyan „művészi” produkcióknak, amelyek a legmagasabb műszaki, írói és színészi technikák mellett bárminemű hitelesség nélkül való olcsó hamisítványok — klasszikus, modern vagy posztmodern giccsparádé.

Nos, a Hümériáda ezek örököse, még akkor is, hogyha igencsak kétes fölényt akar szerezni azzal, hogy ezt „nagystílűen” vállalja. A pornó-versekben a vigyor szánalmas erőlködésbe rándul, s Hümér bamba képében megrökönyödve ismerjük fel az „irodalmából” kikandikáló szerzőt. Mint mikor valaki viccet mond(ana), de közben maga válik szánalmasan nevetségessé. A perverz, a pocsék és a ronda itt ezért álesztétikai minőségek: már nem esztétikum, csak perverz, pocsék és ronda. Csak a reputációnkat féltő előzékeny toleranciánk fogadja el versnek azt, ami ellen — titkon — minden idegszálunk tiltakozik. De azért mutatós grafikával díszített borítók közé fogjuk, óvatos fülszövegekben nyilatkozunk rejtőzködve, mert hát végtére miért ne lehetne ilyen is. Én is úgy vélem: lehetni lehet, de nem vagyok köteles (irodalomként) el is fogadni az effélét. Különbséget tehetek költészet és exhibicionizmus között.

Az álpoézis legsúlyosabb írástudói bűnét azonban Orbán János Dénes nem a kötetében követi el, hanem a borítón, amikor a Hümér-verseket eposzként kínálja. Az eposz a roppant Egész műfaja. Bármelyik kultúrát vesszük is alapul, igazából először mindig ebben lett világgá a világ, itt állt össze egységes tapasztalattá az emberemlékezetben megőrzött valamennyi tapasztalat. Az eposz éppen ezért a legrégebbi és a legfrissebb hagyományok értelmezve megértése és megértve értelmezése egyszersmind. Az archaikus mitologémák egymásra vonatkoztatott újraformálása, illetve eposzi(-)szóvá tétele globális esztétikai látásban - toposzokban — tárja fel a Mindenséget, hogy eligazítson benne. A „Hümériáda” csak egy vásári pamflet Piszkos Fred modorában. „Az összmagyar irodalom egyik bizonyossága” „senkiéhez nem hasonlítható hangütés”-ével (eddig a fülszöveg) — egyszerűbben kifejezve: közönséges Rejtő-epigon. Mohamedként tiszteli Jenőt, a vigyori szentet, s az egész megelőző költészettel szemben a „nagy előd” akasztófahumorát mímeli. Számára a hagyomány csak arra jó, hogy a röhögés kedvéért röhögjön rajta. Vásott elemisták szórakozása ez, ki ne emlékeznék hasonlóra: S a kis szobába toppannék, / Röpült felém anyám. / Én félreállék, / S anyám röpült tovább.

Szó sincs értelmezésről vagy valamiféle eposzi elrendezésről: ami Hümér szólamai után marad, úgy hat, mint egy feldúlt s a tivornya után elhagyott kocsma undorító sivársága. A Mindenség helyére — ebben a mű(?)fajban — a röhögés utáni süket csend telepszik. Talán ez Judit, a másfél mázsa.

A szerző tud bánni a szavakkal, de magával — egyelőre — nem. Félő, hogy az első kötetével vallott kudarcát sikerként éli meg. Ez esetben nem osztom a fülszövegírók reményeit. Orbán János Dénesnek ki kell nőnie és levedlenie Hümért ahhoz, hogy önmagát és olvasóit megtalálja.

 

László Noémi:
Szentek, Hümérek, Jánosok

(Mondok egyet, kettő lesz belőle...)

[Hümériáda]
In: LÁTÓ, 1996/1

 

EGY

A Hümériáda dolgában nagy mértékben megoszlanak a vélemények. Ebben nincs semmi különös. Sokkal inkább furcsa az a tény, hogy az átkozódók és a hozsannázók táborának egyaránt igaza van.

Mert: újítás, betörés, paródia; bátor kinyilatkoztatása egy teljességgel profán, élet- (helyenként pedig szar-)szagú evangéliumnak.

De: pojácai sírás-rívás, mellveregetés; a konyhanyelv bosszantó csörömpölése a Parnasszus berkeiben.

Mert: századvégi életérzés, túl a versen, a pátosz, az elavult magasztosság bűvkörén kívül; közérthetőségében is eredeti nyelven; de: a mértékét vesztett kamasz rikoltozasa a vers előszobájában. Hol is van itt az igazság?!

TETT. BŰNTETT? (BÜNTET?)

Mit tehetnénk ezzel a játékban szenvedő és szenvedélyesen játszó, könnyelmű alakkal szemben, akinek érezhetően vérében van a költészet, akinek ajkán könnyed természetességgel születnek a sorok? Hiszen láthatjuk: ezúttal nem a tehetségtelen vátesz esete forog fent. (Vagy lent.)

Kukkants bele, kedves olvasó, Orbán János Dénes lapszélverseibe.[1] És ne a szent borzadálynak engedj, amely azt súgná füledbe: Hullagyalázás!!! Hanem figyeld csak meg, mily magától értetődően szövődnek egybe a tegnap és a ma elemei; Ady, Kosztolányi, József Attila és Orbán arcai. Figyeld meg, hogyan töltődnek újra János színeivel a szent szörnyetegek rajzolta keretek. Érezned kell, hogy csúfondáros felhangjain túl valahogy hódolat is ez a gesztus, a megmentem-lerombolom, eltöröm-felemelem, elfogadom-letagadom ellentéteinek összebékítésére tett kísérlet — és mi más lenne ez, ha nem azon unos-untalan emlegetett „posztmodern magatartás”?

Az természetesen megint más kérdés, hogy van-e mentsége Jánosnak, mikor mások hangján saját érzéséit akarja eladni. Hogy mi teszi ezt a verset: Ady vagy Orbán János Dénes? Hogy azt írni-e le: nézd, most szinte ugyanazt érzem, mint József Attila akkor; vagy elfogadni a kihívást (pontosabban behívást), és megírni a hangjátékot — azért is rákényszerí­teni az olvasóra Orbán József Attilát vagy Kosztolányi Dénest. Kockáztatván persze, hogy az olvasó esetleg annak rendje és módja szerint arcon vágja versével a poétát.

De amit Orbán János Dénes elkövet, az mindenképpen tett: súllyal bíró. És ez a súly mérlegelendő.

MESE HAB NELKUL

Azt mondta egyszer Orbán János Dénes: elolvasta Rejtő regényeit, és csalódással tapasztalta, hogy Jenő, bár szóba ejti Hümér költői hajlamait, verseivel mégsem kedveskedik. És gondolt egyet Orbán János Dénes, és megírta Troppauer Hümér(ke) életművét.

Mindazonáltal sejteni vélem, hogy ennek a helyenként menthetetlenül villonos versfüzér­nek a genetikája mégsem ennyire egyszerű. Meddig tart vajon Hümér szerepe, és hol kezdődik a Jánosé? Mert a bordélyon, sivatagon, rózsán, anyán és hímvesszőn túl ott kuporog a kételyek-kétségek marta megpróbált alig-ember, aki mondandója számára szócsövet keres — és talán túl bőbeszédűen „ünnepel”, ha néhanap megtalálja.

Mert tagadhatatlan: soka  salak a Hümériádában.[2] Sok a bárdos locsi-fecsi — ami végső soron Troppauer Hümér álcájával nem kerül ellentmondásba. — Sok a szar, az ökölcsapás, a valószerűtlenül kövér, rothadó szájú és obszcén hölgyemény — azon sem csodálkoznék, ha némely olvasó inkább pszichológiai boncolgatás tárgyává tenné a hüméri életművet. No de Hümér meghökkentő képekkel is kedveskedni tud: „szavak fröccsennek ki belőlem / megannyi hajnali rózsa, / megtölteni a végtelenség vázáját, / kertté varázsolni a csöndet”[3]; „az álomból szabott cipőkön / ujjnyi dísz csak a fájdalom, / csak annyi, amennyi kell a széphez “[4]; „Hová gurult Yvette, a lágy / a másfél mázsás szőke vágy?”[5] „A vers csak körítés, a húst / nem tudom tálalni, nem lehet.”[6]

Félre tehát vaskalappal és fapofával, ha a Hümériádát élvezni akarjuk.  Ha (akasztófa-)humorának önmaga ellen (is) forduló élét megértjük, ha van bennünk annyi nagyvonalúság amennyi az időszakos dadogás, mellébeszélés megbocsátásához elengedhetetlen talán sikerült a közelébe férkőznünk. De ismét ott a lényegi kérdés: lehetünk-e ennyire nagyvonalúak? Mert a homokot és a cápaürüléket meg lehet etetni az olvasóval, ám ennek igen kemény feltétele van. Mégpedig a megkérdőjelezhetetlen hitelesség. Ha nem bicsaklik a Hümér nyelve, ha a napnál is világosabb, hogy a játék életre-halálra megy. Viszont Hümérnek igen ritkán sikerül ezt véghezvinni. Úgyhogy Orbán János Dénes ismét az örök változóra bízta versei üdvösségét: az olvasói ízlésekre és pofonokra...

MUTÁLÓ HANGGAL

Végül, ha már sikerült kíváncsiságunkat felcsigáznia, féltettebb énjéből is nyújt valamennyit Orbán János Dénes.

Mi is bújik meg itt? Idő és halál, fájdalom és létkérdések — egyáltalán: valamiről szó van. Valakiről szó van. Ez érezhető. És így — már nem semmiség. A kötet harmadik ciklusa[7] a Lapszélversekkel és a Hümériádával ellentétben cseppet sem groteszk. A világgal való szembenállás kevésbé hangsúlyos itt. Az Én és a Te, férfi és nő viszonya, valamint az utólagos tárgyiassággal szemlélt Történet fűződik verssé a harmadik ciklusban. És ez a Történet hangsúlyosan központosított. A „hős” jelenlététől eltekinteni lehetetlen. Mert ez a „hős” nagyon is jelen van, nagyon is magányos. Felmutatott ujj a kopár, hétköznapi környezetben — figyelmeztetés: „a város is hordoz csodákat...”

A csodák persze néha nem engedik a hétköznapból kihámozni magukat, és olyankor bizony sekélyes a vers. Nézzük például a Judit és a villamos[8] című négysorost:

 

Kezét csókolta villamos,

Judit azóta géppel mos.

Szemében üveges a vágy.

Teste alatt hallgat az ágy.

 

Mondhatná bárki: azért ez az utolsó két sor nem is annyira rossz. De — kérdem én — van-e annyira szenzációs, hogy az első két (közelebbről vásári rigmusra emlékeztető) sor be ne temesse?

Úgy gondolom, éppen ez képezi Orbán János Dénes legnagyobb fogyatékosságát. Hogy remek ötletei, újszerű képei, aranyat érő rímei vannak időnként — de nincs ereje, önuralma vagy kitartása ahhoz, hogy ezeket egyetlen fénylő egésszé gyúrja-csiszolja;  nincs „lelke” a hordalékot kitakarítani a versből. Viszont melyik fiatal (akár vénebb...) firkásznak van? Mert mialatt a tükör, a szárny, szögesdrót és szeretők mögül néha még kihallik Obszcéna kéjes zihálása, lassan-lassan mintha hajlanánk arra, hogy belássuk: ez a János felnőtt. Valami történt, amit nem hallgathat el. Amitől nem hallgathat el. Hogy például „...az idő volt, / akit megöltem. Tettem értelme homályos. / A holttest most nyakamba kötve / lóg; terhe akár a vijjogás.”[9]

Hang szól eme versek mögül — és ez a hang már annyira sajátos, hogy igenis létjogosult.

Egyelőre csak ígéri magát. Nem tudni, jó pár kínálkozó út közül melyiket is választja majd. Mindenesetre bátran kíváncsiskodhatunk. Érdemes.

KETTŐ

Nem hinném, hogy Orbán János Dénes verseihez szavatolt olvasási recept mellékelhető. A nagyérdemű kedvére csipegethet innen-onnan. Ki-ki a magáét megtalálhatja. És az igazság?

Véleményem szerint egyik tábornak sincs igaza.

Készülő költővel állunk szemben — aki (enyhén) hajdani poétai versenyek megszállottja is —, aki korlátlan önbizalommal próbálgatja tollát (és fogát) a hagyomány által szentesített darabokon. Az ő esetében az „alkotás” nem mindig belsőleg motivált. Nagy nyugalommal és szemtelenséggel kanyarítja csinos strófáit akár a kocsmaasztal mellett is. No de miért hara­gudnánk rá? Hisz nem tagadhatjuk, hogy VALAMI nagyon motoszkál ebben a kobakban.

És erre a valamire kíváncsiaknak kell lennünk.

Ha szívügyünk a szárnyát emelgető, arcátlanul fiatal irodalom.

 

Molnár Vilmos:
„Eltemettük az ezredet, titokban dicséretre várva”

[Hümériáda]
In: ZABHEGYEZŐ, 1996/1

Nincs szöveg

Kántor Lajos:
Ilyenkor veszik a szemmértéket...

(részletek)

[Hümériáda]

In: PARNASSZUS, 1996/2, ill. Felnőnek a legkisebb fiúk, Polis, Kolozsvár, 2001

Orbán az a fiatal költő, akinek első kötetén, a Hümériádán (Erdélyi Híradó — Előretolt Helyőrség. Kolozsvár, 1995.) szemléltetni lehetne a posztmodernet. Amelyet avantgárdi düh ellentételez (?). Itt aztán biztosan nem lehet letagadni a kihívást, a pimaszságnak is minősíthető leszámolást nagy elődökkel, régi stílusokkal. Néhány önmagáért beszélő verscím Orbán János Dénestől: Egy ballada redukciója (az Ágnes asszony mosógépi környezetbe állítása, négy sorban), Herceg, hátha az Ige is eljő!; A szegény kis panasz gyermekei; Judit. Ez az ifjú lírikus nem ismer mértéket (versmértéket viszont igen!); Cs. Gyímesi Éva, egyik első méltatója, rá is kérdez: „Meddig feszíti vajon a húrt, meddig lesz képes egyensúlyozni borotvaélen a tündéri és a vulgáris között? Mert végül is ez az egyensúlyozás, egy új költőiség keresése jellemzi a Hümériáda szerzőjét, korántsem idilli környezetben („a megnemértés savasesőjében nőttem fel”). Ő aztán „modernül” (de hát nem örök emberi érzés ez is?) Villontól a XX. század egyetemes tanulságig jutva kerül el minden „szépelgést”, keresi a választ a kor erkölcsére:

 

A disznótól szeretném megtanulni

az élet művészetét, hogyan kell

gondtalanul élni a sárban,

körülvéve a hentesekkel.

Ma biztosan sokan vannak Erdélyben, akik idegenkednek ettől a költői hangtól, s talán megkérdőjelezik Orbán János Dénes lírai tehetségét is. Biztos vagyok benne, hogy nincs igazuk. Messzemenően nincs igazuk. Hogy az ezredforduló Szilágyi Domokos készülődik benne, illetve ilyen nagyságrendű, öntörvényű költő, aki (1976 óta csak) verseivel van köztünk, még kora volna erről jóslatokba bocsátkozni. A bizalom igazolásául egy mindössze hatsoros versét idézem (Ha kivirágzik is a szabadság):

 

Ha kivirágzik is a szabadság,

szögesdrót sziszeg a belekben.

Az új világot a fakó szemből

egy másik világ nézi meredten.

Dróthálót takar a haj.

Zsugorodik az agy a melegben.

 

Vaskó Péter:
A János-arcú Jenő

[Hümériáda; A találkozás elkerülhetetlen]

In: SÁRKÁNYFŰ, 1996/3

A Hümériádát olvasni felüdülés, játék és muzsika 10 percben. Orbán ösztönösen beletalált egy olyan hangulatba, nyelvhasználati módba, mellyel egyszerre az olvasók igen sokféle rétegét nyerheti meg magának. Megbízható ciklikussággal elhangzó panaszkodás, hogy a jelenkori kortárs művészek nem találják, vagy nem is keresik az utat a közönséghez, zárt, hermetikus, egymásnak üzengető műalkotásokat hoznak létre, amelyeket csak kevesek értenek. Orbánt nem fenyegeti a veszély, hogy ilyesfajta elitizmussal vádolják. A szerző zseniális ötlete, hogy rátalál Rejtő Jenőre, arra a klasszikusra, aki egyszerre szalonképes a legintellektuálisabb körökben, és azok között is, akik már az általánostól kezdve ellógtak minden kötelező olvasmányt.  Így kerül a képbe Az előretolt helyőrségből Troppauer Hümér a melegszívű és keményöklű költő-légionárius (mindehhez azt sem árt tudni, hogy a szerző a kolozsvári Előretolt Helyőrség című irodalmi lap főszerkesztője). A lírikus hadfi álarcában Orbán szerencsés kézzel nyúl a felidézett anyaghoz, felhasználja annak motívumait, megtartja a Rejtőnél felbukkanó Hümér töredékeket, verscímeket, de nem puszta imitációt, stílusgyakorlatot ad, hanem saját mondanivalójához használja fel ezeket az elemeket.

Ami talán legfontosabb:  a cím- és hagyományválasztás az egész kötethez való viszonyt befolyásolja, bár a kötet három ciklusa közül tulajdonképpen csak a középső viseli a Hümériáda címet.  A nyílt vagy rejtett szerepjátszás azonban ott kísért a másik két, a Lapszélversek, ill. A város is hordoz csodákat c. ciklus verseiben is.  Ettől a Rejtőzködéstől válik tulajdonképpen érdekessé a könyv, a szerző kibújik alanyi költősége kígyóbőréből, s hiába is igyekeznénk megfogni, mindig ott van a lehetőség:  „nem ér a nevem”.  Éppen ezért nagyon sok mindent megengedhet, és meg is enged magának a Hüméri álcában.  Lehet naiv, ügyetlen, nagyképű, provokatív, de mindig vigyázva, hogy megtartsa azt az egyensúlyt, amely e Janus-arcú kettősség kényes természetéből fakad.  Ebből az alapállásból aztán szórhatók trágár fricskák, és újra leírhatóvá válnak közhelyek, esetleg mindkettő együtt, mint pl. a Hümériáda ciklus nyitó dalában:  „Én egy virág vagyok! / Mernétek tagadni ti szarok?!”

Ugyanez igaz a Lapszélversek ciklusra ill. a „lapszélvers” alcímmel ellátott opuszokra.  Ott a jelzés, a tábla:  ez nem komoly, játék.  Miután így szabad terepet biztosított magának a futáshoz be is nyargalássza a terepet, tiszteletre méltó pimaszsággal át- és újraírja a klasszikusokat.  Példaként hadd idézzem az Egy ballada redukciója című négysorost:  „A mosógép a lepedőt / lágyan zúgva csak mossa, mossa. / Ágnes nem meri kikapcsolni. / Áll mellette nézi zokogva.”  De van itt olyan is, hogy „Verecke híres útjának porát / felsöpröm a halottak élén, ...” esetleg „Közénk esnek néha a sínek, ...” stb.

A kötet egyik legnagyobb erénye kamaszosan merész hangja, humora, — amely meglehetősen ritka manapság a lírai művek esetében.  De azért ne gondoljunk itt felhőtlen poénkodásra.  Sőt Orbánnál a humor mintha éppen ahhoz kellene, hogy azt a maga nyerseségében banálisnak ható tragikumot, tragikomikus állapotot, amely közös kincse a világ e szegletén élőknek, kifejezhetővé tegye.  Jellegzetesek az állandóan visszatérő groteszk, fanyar humorú képek, sok esetben különböző irodalmi áthallásokkal vegyítve, pl. a Megsebzett Galamb és a többiek-ből:  „Hová gurult Yvette, a lágy / a másfél mázsás szőke vágy?” vagy a Judit c. költemény „Juditot a mosógép elkapta, messze fröccsent vére.” kezdetű szakasza, és így tovább hol erősebb, hol gyengébb hangsúllyal.  A legnagyobb hatást Orbán talán éppen a hagyománynak ezzel az egyszerre vállalt, és eltávolított kezelésével éri el.

A kötetnek egyébként határozott előnye, hogy rövid.  Mindössze 80 oldal, alig három tucat vers.  Mire dühbe gurulnánk, s megunnánk az első két ciklus pojácáját, gyorsan átvált A város is hordoz csodákat ciklus komorabb színeire, s a Séta c. verssel elegánsan lelép.  Az ilyen típusú görcsoldóból valószínűleg nem is szabad többet bevenni, a kötet így még egységes, kifáradás nélkül a benne felhasznált ötlet és alkalmazott hang kb. ennyit bír el.

A Hümériáda után alig egy évvel „96 novemberében jelent meg Orbán János Dénes második kötete, címe:  A találkozás elkerülhetetlen.  Ebben a kötetben minden nagyon ismerős, és mégis minden teljesen más.  Hangsúlyváltás következik be a szerepek, és az őket megformáló költő viszonyában.  Lecsökken az eltávolító szerep- és stílusjátékok aránya, és a hangsúly átkerül az első szám egyes személyű vallomásos jellegű versekre.  Ezek adják ki a kötet nagy részét, bár még felbukkannak a Rejtőtől vett alakok is (Vanek úr, Sír Lajos).  Orbán tehát nekilát, hogy eljátssza saját szerepét.  Az derül ki azonban, hogy ez a szerep szinte alig különbözik a Hümériádából megismert szerepektől.  Az alapvető kérdés az, hogy ami a rejtői háttérrel és szerepjátékkal működőképessé tehető, az érvényes-e a költő úgymond „saját hangjaként”?  Azaz, mi marad Orbánból, ha kivonjuk belőle Hümért?  A humor és a merész hang itt is megvan, ugyanígy a költői hagyománnyal való játék, részben azonban saját maga ellen fordul Orbán kedvelt eszköze, a közhelyekkel való játék.  Ha ugyanis ezt nem egy fűzfapoéta szerepén átszűrve kapjuk, mint a Hümériádánál, úgy ezt az eszközt az új kontextusban ismét valamiképpen „helyzetbe kell hozni”, s a költői hagyomány újraírásának miértjéhez is újabb indokokat kell keresni.  Ez a motiváltság sokkal gyengébb a második kötet esetében, sokszor nem lép túl az eszközszerűség szintjén. 

Orbán javára írandó, hogy érzékeli ezt a problémát, s a kötet utolsó előtti versében (All My Tomorrows) ő is felteszi a kérdést:  „Szeretném tudni, kié is jövőm / azok közül kik én vagyok.  Aki megjárta Dante poklát, tükreit / Poe-nak, Svedenborg és Silesius / világát és a borgesi Idő / s az Álom minden egyes rétegét... [...]  Vagy Villon, Baudelaire, Rimbaud visz tovább... [...]  És mindez én.  Vagy ők?  Jövőm kié?”

Biztató fejlemény, hogy a második kötet versei szigorúbban szerkesztettek, általában feszesebb, szorosabb egységet alkotnak.  A közvetlenebb önmegfogalmazás érezhetően nagyobb önfegyelemre szorította a szerzőt. 

Izgalmas, érdekes élmény elolvasni Orbán János Dénes eddig megjelent két kötetét.  A szórakoztató ötletre épülő első kötet vállalt célját talán jobban beteljesítette, a horizontot kitágító második azonban jelzi, hogy a nagyobb kihívások vállalásához, és a további út előkészítéséhez szükség van — még ha sokkal nehezebb is a megvalósítás — az Én-nel való elkerülhetetlen találkozásra.

 

Fried István: A transzközép keresés lírikusai

In: HELIKON, I. rész: 1996/17, II. rész 1996/19; FORRÁS, 1996/9; Irodalomtörténések Kelet-Közép-Európában, Ister, Bp., 1999 ill. Irodalomtörténések Transsylvaniában, Erdélyi Híradó, Kolozsvár, 2002

 

az ember csak akkor játszik,
mikor a szó teljes értelmében
ember, és csak akkor egész
ember, amikor játszik.

Friedrich Schiller

 

a szójáték szétveti a beszéd
egységét és megköveteli, hogy
azt egy magasabban reflektált
vonatkozásban értsék meg.

Hans-Georg Gadamer

 

Az erdélyi magyar irodalomban ismét történt valami. Pontosabban szólva a történésdarabok megint kezdenek valami egésszé, átláthatóvá, talán nem túlzás emígy fogalmazni: fontos jelentéssel teljessé összeállni. Nem először, és minden bizonnyal nem is utoljára. Már a két háború között a Szépmíves Céh könyvsorozatának számos darabja igényelte, hogy a szabvány honfibút mellőzve, a magyar irodalom értékei felől méltassák, nem is szólva arról, hogy ugyanennek a vállalkozásnak pá­lyázatára született meg a valószínűleg egyik legjobb, mindenesetre máig olvasható-olvasásra ajánlható irodalomtörténet: a Szerb Antalé. A II. világháború után pedig mind a tudományban, mind az irodalomban, az eufemisztikusan szólva kedvezőtlen körülmények ellenére, olyan életművek körvonalazódtak, amelyek tudományos nézetek, irodalmi értékítéletek újragondolására ösztönözték (vagy kellett volna, hogy ösztönözzék) a magyar tudományos és irodalmi közvéleményt. Mert Szabó T. Attila Erdélyi Szótörténeti Tára (mely nem csupán egy a táji lexikográfiái vállalkozások közül, hanem nyelv- és művelődéstörténet egymás közelébe hozásának lehetőségét igazolja) még csak-csak beleillik az újgrammatikusok utáni magyar nyelvészet történeti felfogásába, ellenben (például) Szabó Zoltán elemzései a magyar stilisztika köréből, kiváltképpen olyan dolgozatai, amelyek egyes korszakok nyelvi műalkotásainak stilisztikáját írják le, a magyar stílustörténeti kutatások új fejezetét alkotják. Az alábbiakban jelzésszerűen regisztrálok olyan lírai kezdeményezéseket, amelyek révén fölerősödik a nyelvre, saját költőszerepére, az össztársadalmi elvárásra ironikusan reflektáló poéták kísérletező kedve: ő a kísérletezés alanya és tárgya, egyben a múlt történéseinek mozaikjait új rendbe szervező, mégsem omnipotens líri­kus. A vers hőse és kárvallottja egy személyben, aki jogot formál a maga előszövegeinek kijelölésére, és a maga számára újrakanonizálja a ma­gyar- és a világirodalmat. Ez a fajta líra ki meri mondani, hogy nem bi­zonyosan nő meg a súly alatt a pálma, mint ahogy az ezt a lírát értel­mezni szándékozó kritika-irodalomtudomány félreteszi mindazokat a kliséket, sztereotípiákat, amelyek akadályai voltak-lehettek az esztétikai szempontú elemzésnek. Szilágyi Domokos számára Shakespeare, Batsá­nyi János vagy Vörösmarty egyként költőelőd, felszabadíthatták az egyoldalúan magyarázott hagyomány kötöttségei alól, lehetővé tették számára, hogy eljusson palimpszesztus formálásáig, példázva a szöveg­szervezésnek a linearitással szemben az emlékezet logikájával megvaló­sítható célszerűségét. Kovács András Ferenc a világkultúrába(n) bo­lyong, maszkot ölt, hogy maszkot vessen le egy újabb maszk kedvéért, utánoz, hogy maga mutasson rá utánzatainak valójában változat voltára, olvasmányait akképpen emeli be a kortárs magyar lírába, hogy formaművészként, középkori értelemben véve jongleurként a maga sokszínű, proteusi egyéniségét villantsa ki a hol könnyed, hol kacagva is véresen komoly játékok mögül. Látszólag jobban tiszteli a hely szellemét Lászlóffy Aladár: az ő egyszerűnek látszó soraiban ironikusan artisztikus forma rejlik. Ez a kultúra formája, a markáns képiségé, amely a szójá­tékokban immár nem pusztán a veszélyeztetett helyzetben a metaforák­ba vagy az allegóriákba fogózó lírikus gesztusait teszi szemléletessé, hanem a szavak súlyának, értékének, teherbírásának aggályos mérlegelőjéét. Azét, aki írjon bár verset, netán publicisztikát vagy be­számolót egy kortárs pályatárs művéről, azt érzékelteti, hogy a rövid terjedelem ellenére is ott a tudatában a líra, a kultúra egésze, és ezt az életművét át- meg átszövő utalásrendszer tanúsítja. A kultúra megélt élet, nem életpótlék, hanem a létező ittlétének nyelvben testet öltött hír­adása. A Forrás első, majd második „nemzedékének” jelentkezése nem­csak azért volt eseménye a magyar irodalomnak (azért történt valami), mert párhuzamosan a magyarországi irodalommal (természetesen más vitapontok szerint) kezdett áttevődni a hangsúly a költészet dolgait te­kintve, hanem azért, mert a folyamatosság mellett a megszakítottság is érződött, a folytatás mellett a más útra lépés, az ön-meghatározásnak más lírai formája, ezzel együtt a művekből, a kötetekből kihallatszó, az eddigiektől eltérő „felhívási struktúra” jelentette be igényét egy, az eddigiektől ugyancsak eltérő befogadói magatartásra.

Az előbb csak Szabó Zoltán (hozzáteszem: és tanítványai) tevékeny­ségét említettem. Jóllehet például a magyar irodalmi impresszionizmus stílusjegyeinek, ezen keresztül az irodalom stílustörténeti szemléletének is megvolt a maga nem csekély jelentősége már akkor, amikor még a két háború között szerveződött „prágai iskola” nézeteinek recepciója sem történt meg a kívánt mélységben. Az hamar kiviláglott, hogy az egymás után jelentkező költők, költői csoportosulások értékeinek fölismerésé­hez aligha elegendő az ortodox ál-historicista szemlélet, sem a pusztán leíró és legfeljebb a „szöveg-explikáció” módszerét hasznosítani tudó versmagyarázat. Szilágyi Domokos feltehetőleg azért nem kapta meg életében a jelentőségét megillető elismerést, mert hiányzott (mindkét hazában) az a fajta elméleti-líraértelmezési fölkészültség, amely nélkül (például) az említett palimpszesztus-versek poétikai újdonságát nem­igen lehetett fölismerni-ismertetni. A költészet az elmélet előtt járt, Szilágyi Domokos a lírában hajtotta végre a fordulatot; majd egy másik generáció fogja vállalni, hogy lírai vállalkozásai mellé, mögé (olykor: elé) elméleti traktátusokat építsen. Szilágyi Domokosnak is, Lászlóffy Aladárnak is, de Szőcs Gézának és Kovács András Ferencnek is önmeg­határozása, azaz költészetesztétikája (nem egyszerűen: ars poeticája) versben, ritkábban: esszében fogalmazódott-fogalmazódik meg, olykor kötetkompozícióban, a maszkok játékosan komoly váltogatásának ho­gyanjában. Hogy éppen Cs. Gyímesi Éva mutatta be monográfiájában Szilágyi Domokost, talán erősíti tételemet: olyan irodalomtudós mun­kájáról van szó, aki két kiadást megért Teremtett világ című irodalom­elméleti bevezetésében a kortárs magyar és román teoretikus megfon­tolásokra éppen úgy reagált, mint a jelentősebb „nyugati” gondolkodók műveire. Cs. Gyímesi Éva Szilágyi-kötete már csak azért is fontos, mivel szakított az akkor még (és részben ma is) általánosnak mondható író­monográfiák szellemiségével, amely csapdába vezethette szerzőjét, aki biográfiát párosított műelemzéssel, hol az egyiknek, hol a másiknak kárára. A Szilágyi-monográfia költészetrajzot adott, pályaképet olyaténképpen, hogy a versek, a kötetek egymásra-egymásba épülése mentén készült. Cs. Gyímesi Éva a kolozsvári egyetem magyar irodalmi tanszé­kén közvetíthette az irodalomelmélet magyar, román, angol és francia változásait hallgatóinak, akik így alaposabb elméleti képzésben része­sülhettek, s a hagyományos irodalomfelfogásokkal szemben megismer­hették a nem bizonyosan jobb, de bizonyosan más (többnyire mégis jobb) irodalomfelfogásokat is. Az a pluralizmus-igény, amely Cs. Gyímesi Éva cikkeiből, könyveiből kiolvasható volt, lassan-lassan széle­sebb hullámokat vetett, és segített oldani az egyoldalúan filológiai, illetőleg a nem kevésbé egyoldalúan szociológiai költészet-szövegszem­léletet. Nem utolsósorban azt szükséges megemlítenem, hogy a kisebbségi-nemzetiségi önmetaforák (vö. Olasz Sándor cikke: Tiszatáj 1996/1) szerkezetét világította át Gyöngy és homok című kötetében. A két háború között leírt önmeghatározások nemcsak az utódállamok pol­gáraivá kényszerülő magyarság magatartását voltak hivatva jelezni (kisebbségi géniusz, felvidéki szellem, transzszilvanizmus stb.), hanem irodalomtörténészek az irodalomban is ennek kifejeződését keresték és értékelték. Aligha vitatható ezek jelentősége a trianoni békeszerződést követő évek tanácstalanságában, eszmei zűrzavarában; a magyarság helyzettudatának körvonalazódását segítették ezek az emblémák. Népszerűvé tette őket képiségük, az elhivatottság-érzés szerint termé­szetes heroizálódás (mint az „ahogy lehet” esetében), kiváltképpen Áprily Lajosnak főleg az 1920-as években írott versei foglalták allegóri­ákba a (történelmi? politikai?) árral szemben legalább morális győzelmet arató vállalások remélt sikerét:

a perzsa tél hadát rohamra gyúlva

ott lenn legyőzte a görög tavasz. (...)

[az] első ünnep-herold

forró szívét a rengetegbe dobta

sistergő csóva-módra: Győzelem.

(Marathon)

 

S mire kipirkad fenn a hajnal

s vörös fény gyúl a fenyvesen,

az érhez zúgón, szirten által

megérkezünk győzelmesen.

(Pisztrángok kara)

 

Erős hitet, hogy hattyúidnak ajkán

sokára csendül még a hattyúdal —

s a szellem elrendeltetése: élet,

feltámadás és örök diadal!

(A fejedelemhez)

 

Az 1930-as években Reményik Sándor programversei fogalmazták meg a helytállás imperativusát; s a két költő, hozzászámíthatjuk a ma kevesebbet emlegetett Tompa Lászlót, kialakította azt a szó- és képkin­cset, amely az erdélyi magyar irodalom(tudat) emblémáiként mintegy alapjául szolgált az elméleti, a kisebbségi helyzettudatot erősítő gondol­kodásnak. A transzszilvanizmus kritikáját transzszilván alapról Cs. Gyímesi Éva végezte el, leginkább oly módon, hogy az egyszínű-egysíkú, valójában kizárólagosságra törekvő nézetrendszer helyébe a pluraliz­must elismerő, a sokszínűséget lehetővé tévő, a változatok jogát beiktató magatartást és szemléletet igényelte; nyitottságot és korszerűséget, a múltsóvárgás és a rekonstrukció illúziójának helyébe meg a kulturális emlékezet jelenkoriságát, interakciót hagyomány-olvasás és korszerűség-követelmény között. S hogy ezt irodalomtudós tette köny­veiben (most nem foglalkozom a csíkszeredai szociológiai műhellyel, a megújult Korunk sokféle kezdeményezéseivel, a Korunk Galériával, mint ahogy éppen csak megemlítem Harag Györgynek a maga korában igen korszerű színházi rendezéseit, illetőleg színházszemléletét stb.), ebben az irodalomnak és a modern irodalom-magyarázatnak találkozását vél­hetjük fölfedezni: az irodalom önmegújító törekvése olyan hatástörté­neti gondolkodást igényelt, amely a múltat nem az „örök” kánon felől értékelte, hanem a jelen felől, jelen és múlt léphetett egymással dialó­gusba, nem pedig egy sohasem egészen pontosan „rekonstruált” múlt szerint alakult a jelen irodalma-tudománya.

Hogy az új irány szabadon nyilvánosságra kerülhetett, ez nyilvánva­lóan régiónk politikai változásainak köszönhető. Még akkor is, ha a „nagy narratívak” közül egyiknek-másiknak „bukása” nem mindenütt és nem teljesen következett be. Az ideológiai szférában lejátszódott átrendeződés terminológiák cserélődését eredményezte, ugyanakkor más ideológiák makacsul tartják hadállásaikat, így az irodalomnak be nem vallottan ideológiai szemlélete és értékelése, ezzel kapcsolatban régebbi emblémák továbbél(tet)ése, régebbi (esztétikai) kánonok (oly­kor mesterséges) életben tartása vitákat gerjesztett, akarata ellenére hozzájárult az ellenvélemények határozottabb artikulálódásához. Er­délyben is, másutt is megvoltak az előzmények. A Vajdaságban az Új Symposion körül lett sűrűbb nem egyszer a levegő, emlékezetes Szalatnai Rezső egykori vádja, miszerint a szlovákiai magyar költők nem teljesítik hivatásukat, ha nem elég erőteljesen nyilatkoznak meg nemzeti(ségi) problémákról, és helyette a költészet „magán”-ügyeivel foglalkoznak. Elhangzott az is, hogy Tolnai Ottó(ék) olvasóriasztó irodalmat műveltek, a neoavantgárd kísérleti poézist favorizálták a közönségigényt inkább kielégítő irodalom helyett. Egyszóval: a többségi-hivatalos beavatkozá­son kívül (nevezzük most az egyszerűség kedvéért így) a kísérletezőbb költészetnek el kellett viselnie (nem belső ellenzéke, mert a többféle irány léte az egészséges irodalmi rendszer bizonyítéka) a magát hagyományőrzőnek tudó kritikusi tábor különféle hangerősségű és hangvételű támadásait. Az viszont már érzékelhető, hogy Lászlóffy Ala­dár és Kovács András Ferenc nagyjában-egészében a jelenkori magyar irodalmi kánon része lett, annak ellenére, hogy akképpen és csak annyi­ra „hagyományőrzők”, amennyiben a hagyományt átminősítik, a saját költészetükbe integrálják.

1993-tól a Helikon (az Utunk utóda, emlékezve az Erdélyi Helikonra) néhány újságoldalt bocsátott az akkor még kötettel nem rendelkező, ám öntudattal, elképzeléssel bíró fiatalok rendelkezésére, akik Serény Mú­mia című rovatukban verset, prózaverset, fordításokat, esszéket, inter­júkat, vitacikkeket adnak közre. Azóta többük verses- vagy prózakötet­ben (novellagyűjteményben vagy regényben) jelezték, hogy számolni kell velük, ha azt mondjuk: magyar irodalom. Lapot is jelentetnek meg: Előretolt Helyőrség, mely címről az avantgárdra éppen úgy lehetne asszociálni, mint többük szerfölött kedves szerzőjére, Rejtő Jenőre. A cso­portosulás (egyik) ideológusa, Sántha Attila szerint szemléletrendszerük „a végletek (...) egymásértlevőségéből táplálkozik”. Az összefoglalóként „transzközép irodalom”-nak nevezett, lassanként történetté váló törté­néssorozat önelnevezése is efelé mutat. Modernség- és posztmodernség-ellenesnek minősítik meggyőződésüket, helyzetüket nem a „tagadás”, hanem a „fölötte áll”-ás határozza meg. (Helikon 1993/18). Fekete Vince, a rovat szerkesztője Sziveri János költészete jellemzésének ürügyén valójában azt a költői magatartást mutatja be, melyet maga is képvisel kötetének tanúsága szerint:

„A versírás már nem ünnepi alkalom, hanem a viszonylagosság, a távlathiány beismerése folytán inkább az elbizonytalanodás, a kétely kifejezője. Ennek megfelelően alakul ki a negatív építkezésű, lebontó és újra elrendező költészettípus. A művészi pozíció megrendülése pedig az iróniát, az önreflexiót előtérbe állító magatartással egészül ki.” (Helikon 1994/18).

Ez a fajta költészet azonban messze nem mindegyikük sajátja. A csoporthoz tartozó László Noémi ragaszkodik a dallamhoz, a mívességhez, a modernségig visszavezető képiséghez, a versben jelenléthez. De még az ő egyik lírai prózájában is ott a hagyományos költészet visszavo­násának szándéka, még ha a szürreálissal érintkező formanyelven is:

„...állunk a körön kívül, fáradtak vagyunk és álmatlanok, és egyre nagyobb tért hódít bennünk a teliholdfogyatkozás.”(Helikon 1996/4).

Sántha Attila a vele készített interjúban a transzközép irodalom esé­lyeit körvonalazza, fölvázolja a maga (és szövegei) viszonyát a posztmo­dern elméletekhez (mindenekelőtt Rortyéhoz), és úgy tetszik, mintha a transzközép és a transzavantgárd közé egyenlőségjelet tenne. Az min­denesetre kitetszik a nyilatkozatból (meg a többi nyilatkozatból, de a művekből is, sőt, onnan a leginkább), hogy felkészült, olvasott nemze­dék jelentkezett, végiggondolták fellépésük mikéntjét, szinte megszer­vezték transzközépi akcióikat, s mint egy felolvasó estjükön magam is végigélhettem: az egymástól sok tekintetben inkább eltérő, mint közös költői világokat teremtő egyéniségek képesek úgy megkomponálni be­mutatkozásaikat, mintha műveikben egymást folytatnák, egymásra reflektálnának. Egyszóval műhely benyomását keltik. Sántha Attila nyi­latkozata (meg transzközép kiáltványa, Orbán János Dénes elméleti, de nem elméletieskedő dolgozatával együtt az Előretolt Helyőrségben) egy olyan irodalomfogalmat népszerűsít, amelynek mintha több köze volna a világszerte egyre népszerűbb-olvasottabb deretorizáló, dekanonizáló, deszakralizáló szövegekhez, költői jogot igényel a periférikusnak, s a magyar irodalomból azokat a nyelvi törekvéseket viszi a kacagtatóan obszcén, nem egyszer meghökkentően trágár megoldások felé, amelyek az egykori „csúfolók” és diákköltészet révén Csokonai Vitéz Mihály lí­rájában kaptak irodalmi megformálást. Másfelől az argó vonulhat be diadalmasan a versbe, bár Villonnal vagy József Attilával immár régeb­ben hont foglalt, ha belakni nem sikerült is. Sántha Attila ekképpen fo­galmaz:

„Lehet, hogy bizarr világokat hozok létre, de ennek a mitikus világ­nak éppen a paradox logika a jellemzője, s mint esztétikai kategória, a bizarr áll a középpontban. (...) A végső cél (...) az ideológiamentes ideológiának a harakirije...” (Helikon 1993/25).

A Múmiákhoz közel álló és a rovatban is publikáló François Bréda az irodalmi mechanizmus felől mérlegeli a csoport hozadékát. Megállapít­ja, hogy más értékrendszert hirdetnek, mint elődeik, kedves szerzőik között sorolja föl Rejtőt, Tandorit, Hamvast, Szentkuthyt, Schütz Antalt (!), Gyöngyösit, valószínűleg inkább mint olyanokat, akiknek a hagyományhoz és a kortársakhoz való viszonya, kortársi meghatározhatatlansága (vagy félreismertsége) és a Múmiáké néhány ponton roko­nítható. Szerinte: „Egyelőre még nem az igazi értéklétrehozás az igazi és egyetlen cél, hanem csak a külsődleges, intézményi és kultúrtársadalmi elismerés. Bocsánatos bűn: minden ifjú irodalom gyermekbetegsége.”

A magam részéről ennél tovább mennék. S nem kizárólag azért, mi­vel Bréda írása óta (Helikon 1994/16) jórészt megteremtődtek azok az intézményes föltételek (könyv- és lapkiadás, erdélyi és magyarországi felolvasó- és vitaestek stb.), amelyek segítségével egy új irodalmi és iro­dalomról való beszédmód legitimálódhatott, ami esetünkben annyit (is) jelent, hogy elismerések és viták, támadások és megítéltetések kísérik a Múmiák pályáját. Bréda „bocsánatos bűn”-ről beszél, jóllehet az irodal­mi irányzatok már a XIX. században is valami hasonlóra törekedtek; Mallarmé keddjei, a Szimbolizmus című folyóirat, továbbá a megannyi önértékelő, majd Rimbaud magánhangzó-szonettjét analizáló írások megteremtették a szimbolizmus befogadásának, elismertetésének felté­teleit. Hasonló folyamatnak vagyunk tanúi a Nyugat kiadásakor, már csak ebből a szempontból is tanulságos lehetne végigolvasni az első év­folyamokat: hány és milyen (polémikus töltésű) programcikk, kritika látott benne napvilágot. Az ifjú költők-írók szándéka, hogy csoportként is, egyénileg is előkészítsék, megvalósítsák belépésüket az irodalmi életbe, valóban természetes, nem gyermekbetegség, még az sem, hogy kiáltványszerű önmeghatározással körvonalazzák irodalmi (anti)ideáljaikat, és programos újszerűségükre transzközépi fejtegeté­sekkel, játékos és szigorúbb formában maguk hívják föl a figyelmet. Aligha hallgatható el, hogy megjelenésük, hanghordozásuk, a kánont elvető kifejezéseik, illetőleg irodalomelméleti tájékozódásuk sok tekin­tetben hasonló a szegedi deKON-csoportéhoz, még akkor is, ha ez utób­bi törekvéseiben nem elsősorban a szépirodalmi művek létrehozásának igénye munkál. Bár egyik-másik képviselőjének elméleti dolgozataiban a „vicc”, a „gag” lényeges szerephez jut, nem is szólva arról, hogy egyik­másik írás akár esszéparódiának is fölfogható. A deKON-csoport tagjai között sok az angol szakos, talán ez is hozzájárult ahhoz, hogy az ameri­kai egyetemeken meghonosodott, bár jórészt a francia Jacques Derridától ihletett dekonstrukciót választották kiindulópontul elméleti megfontolásaik számára, és főleg a logocentrizmus elvetésében vitéz­kednek, illetőleg elfogadni látszanak a derridai (?) nézetet a fallogocentrizmusról. Sántha Attila transzközépi fejtegetése és Odorics Ferenc posztmagyar „kiáltványa” szintén egybevethető, kiváltképpen a tudatosan maníros-primitivizáló nyelvhasználatot tekintve, valamint a dekonstrukciótól, főleg magától Derridától messze nem idegen játékos­ságot szemrevételezve, amely egy látszólag elmélettelen elmélet, valójá­ban az anything goes feyerabendi jelszava jegyében kaput tár az elméleti fejtegetésekben a bizarrnak, a groteszknek; elveti a tudományos nyelv­használat kliséit, olykor magát a tudományos nyelvhasználatot is. Nagyon nehéz meghúzni a határvonalat: valójában meddig terjedhet az interpretáló, a kritikus szabadsága? Elég-e tudományos kritériumnak annyi, hogy a nézet, a fejtegetés önmagában logikus, koherens? Minden­esetre Kulcsár Szabó Ernő több ízben leírt kételyei megfontolandók, mint ahogy Odorics Ferenc válasza, főleg ami a hagyománytagadás vádját illeti, szintén megfontolást érdemel. A transzközéphez tartozó csoport egyelőre verseiben, novelláiban eredményesebben körvonalazta a maga álláspontját, mint „elméleti” írásaiban. S az a tény, hogy Orbán János Dénes meg Sántha Attila Rejtő Jenőt választotta követhető mintául a nyelvi megalkotottság tekintetében, figuráit meg hősül, Fekete Vincé­nél és Orbán János Dénesnél villoniádáik mögül Faludy György parafrá­zisai bukkannak elő, továbbá a magyar- és a világirodalomba tett kalan­dozásaikban magukkal vitték a paródia, a travesztia, a pastiche fegyvereit (mindhárman), a transzközép „nyelvelmélet”-re is következ­tetni enged. A rejtős szójátékok (nem mindenütt egyforma erővel) nyelvjátékká alakulnak: ugyanis szerzőink nem elégednek meg különnemű nyelvi elemek kontaminációjával, és továbblépnek Rejtőtől a különféle szociolektusok párosítása terén: a kanonizált irodalmi művek, fordulatok szembesülnek a bennük eddig föltáratlanul hagyott lehetőséggel, ezzel megszüntetik az emlékezetekben, tankönyvekben, az irodalomtörténetben, kiadásokban rögződött szöveg véglegesnek dekla­rált státusát, s az állandóan transzformálódó szöveg mellett voksolnak. Természetesen nem előzmény nélkül. Petri György Nem baj, elvtárs, szabadok vagyunk József Attila versét „dekonstruálja”, és egyben a sokat idézett, ezáltal a kultikus nyelv- és vershasználat részévé lett (tett!) mondatokat deszakralizálja, közönyösen köznapi, személyességében is közhelyes sorokká írja át, ráadásul megtöri a versbeszéd folyamatossá­gát, és e töredezettséggel a helyzet kettősségét érzékelteti, az ünnepies versre várakozást és a létrejövő költőietlenséget:

 

Mégse bízom, és könnyezve se intlek.

Szép jövőnk! Tudod mit?

Legyél ily sivár! (...)

Fel kéne.

A kávét? Odateszed?

Kelni? Szabadulni? Már?

 

A „pesties” szleng beiktatása, az idézet végén az időhatározószó függetlenedése és így státusának megváltozása egy oldottabb, depoéti-záltabb versbeszéd felé irányít, miközben a József Attila-töredékek a költészeten belül tartják Petri versbeszédét. Fekete Vince is elvégzi né­hány versében a költőietlenítést, a mondatok felbontását, nála az írásje­lekkel kialakított mondathatárok nem feltétlenül értelmi határok is. S bár költőnk nem szegül szembe egy kanonizált szöveggel, idézendő ver­sünkben Petrit citálja, idézőjelek között, és hogy ne legyen semmi két­ség, meg is nevezi lábjegyzetben idézete forrását. Fekete Vince Szükség című verse a személyes szférában marad, ám dikciója meg a citátum bevonja az irodalmat is ebbe a szférába anélkül, hogy az irodalomnak kitüntetett státusa lenne ebben a civilvilágban:

 

Azt hittem, hogy elment.

Volna a moziba. De nem. Denem.

Rosszul hittem. El. Magamtól

pedig eszembe sincs.

Odamenni. Ezirányban nem

kell kételkednem. Sokat. (...)

 

Orbán János Dénes Judit című verse két költőt szembesít egymással, maga kaján narrátorként és rezonőrként figyeli: miként oltja ki egymást a XX. századi magyar irodalomnak két, talán legtöbbet idézett verssora. Hogy a narrátor-rezonőr erdélyi, az még külön érdekes lehet.

 

(...) A rakodópart

alsó kövén ültem, onnan néztem

kiégett szemmel: hogyan merül el

drága teste. (Akkor jöttem rá, hogy

Dunának, Oltnak egy a hangja

— hogyha alulról hallgatod.)

 

Mindez visszavezet Rejtőhöz (őmiatta lett Előretolt Helyőrség a fo­lyóirat címe), Sántha Attilánál még Münchhausen báróhoz is (aki sze­rinte „nem hazudik, mert nem várja el, hogy mindent el is higgyünk neki. Viszont ezáltal bevon a meséjébe, mely nem csak szellemi játék, hanem maga az élet”); Fekete Vince ezért szól „villongva”, ekképpen köszöntvén olvasóit (?), önmagát (?), a magyar irodalmat (?): „Veni Vidi Vince!”

Rejtő irodalomtörténeti besorolása (?) kétes. Még akik szívesen ol­vassák groteszkbe hajtó történeteit, azok sem nyilatkoznak helyéről, írásainak hovasorolhatóságáról, egyáltalában: sokat utánzott nyelvi hu­moráról. Ugyanis a Rejtő leírta szituációk a nyelvi humorra, nem egy­szer a kabarék poénjaiban is fontos szerephez jutó kétértelműségek, félreértések kiaknázására építenek. Ne felejtsük, Rejtő foglalkoztatott kabarészerző volt, aki az anyagi bizonytalanságát leplezni akaró, a lehe­tetlen helyzetekben is kispolgári mentalitása szerint cselekvő réteg (nyelvi) védekező gesztusait stilizálta át légióstörténetekké, amelyek egyben a pesti polgár légiósképzelgéseihez szelídítik a kalandregények paródiáját. Ez a parodisztikus jelleg nemcsak a külsőségek kulissza voltára irányul, hanem a tárgyi világ (belső) ellentmondásaira is: a légi­ós regényekben nélkülözhetetlen egzotikum valójában a pesti polgár tudatán átszűrve jelenik meg, a kalandos, a „romantikus” degradálódik a nyelvhasználat abszurditása révén. Nem is olyan nagyon távolról ide­hallatszik Karinthy Frigyes humoreszkjeinek hangja, szójátékainak és travesztiáinak nyelvi megalkotottsága (A Csömöri úttól a Filatori gátig Verne-travesztiájára külön felhívom a figyelmet). S mert emlegetett szerzőink hangsúlyozottan nem irodalmi paródiát írnak, a magyar- és a világirodalom jeleseitől frázisokat vesznek át, nem pedig módszert; ki­fejezéseket, nem hanghordozást, a többnyire fentebb stílben elcsengett versrészletek megváltozott tárgyi világgal, jelenkori rekvizitumokkal, lentebb stílben elbeszélt, odavetett szöveggel konfrontálódnak (illetőleg kényszerülnek arra, hogy konfrontálódjanak): ekképpen egyesélyes dialógus jön létre. Klasszikusaink egy tőlük idegennek látszó költői vi­lághoz kénytelenek alkalmazkodni. Nem egyszer az obszcenitásba ját­szatja át a költő az eredeti helyén emelkedett fordulatot, más alkalom­mal az anakronizmus fosztja meg irodalomtörténeti „patiná”-jától az új szövegkörnyezetbe jutott versrészietet, megeshet, hogy a játszi utalás révén kerül travesztáló és travesztált azonos szintre. A Sántha Attila igényelte bizarr világ egyben (szándéka-intenciója szerint) mitikus, több ízben hagyományteremtő. Még akkor is, ha a hagyományteremtés „ha­gyományos” módjának szatirikus leképződését adják. Ez feltehetőleg szerzőink magánmitológiájának egyik lényeges összetevője. A Serény Múmia rovat fedezte föl Reinhold Alfrédot (Helikon 1993/24), akinek „első és utolsó kötete” Budapesten jelent meg 1932-ben, s aki „csak lírá”-t akart írni, „elmúlt korok, eljövendő korok művészete: a jelen va­lósága, az életéért harcos ember igazsága hiányzik belőle”. A kötetben prózavers, szabadvers váltogatja egymást, kulturális emlék (Debussy, Bach) a századfordulón divatba jött mesékkel (melyek mindenekelőtt hangulatilag, tárgyi anyagukat tekintve mesék) együtt szerepel a kötet­ben. Az expresszionista és a klasszikus modernség elemeit vegyítő líra hamar elakadt, Reinhold Angliába távozott, tevékenységéről az Új Ma­gyar Irodalmi Lexikon tájékoztat. Sántha Attila „legnagyobb magyar költőink egyiké”-nek nevezi Reinhold Alfrédot, Nagy, fekete virág a tél­ben címmel megalkotja „utolsó versé”-t, a századelőn divatos meseszimbolista rekvizitumokra játszva rá, szokásától eltérően nem ironizáló, visszavételt reprezentáló poénig futtatva a verset, hanem összegező jellegű, crescendós zárlattal. Ez a fajta hagyományteremtés vagy ellenhagyomány-építés akár Roland Barthes egy apercujét is föl­idézhetné: „írni — ez bizonyos szempontból annyit tesz, mint szétzúzni és újraalkotni a világot.” Az 1966-os Kritika és igazság pedig azt a típusú olvasást mérlegeli, amely szerint Múmiáink tallóznak az irodalom elérhető szövegei között. Ez lényegében különbözik az irodalomtörténeti (nagyképűbben: irodalomtudományos) olvasástól, amely rubrikákba illeszt, hierarchizál, kanonizál. Viszont hozzásegíti ifjú (végzettségük szerint) bölcsészeinket ahhoz, hogy alakuló költői világukhoz anyagokra találjanak, amely az ő újrarendezésükre (is) vár:

„Áttérni az olvasásról a kritikára annyi, mint vágyat cserélni; nem a műre, hanem saját nyelvünkre vágyni. De ez azt is jelenti, hogy a művet az írás vágyára vezetjük vissza. A beszéd így forog a könyv körül: min­den irodalom az egyik vágytól halad a másikig.”

Minden bizonnyal nem lenne Barthes ellenére az alább bemutatandó néhány idézet. A szétzúzás és konstruálás nem dialektikus viszonyba kerül, hanem az előd poéta által felkínált, de eddig még ki nem használt lehetőség végiggondolása történik. Ez egyben kritika is, olyan értelem­ben, hogy egy még meg nem írt irodalomtörténet (vagy) verstörténés sejlik föl. Előbb Fekete Vince Szerelem című versével példázom, hogy az előd poétára utalás miként válhat a groteszk eszközévé: olyaténképpen, hogy a filozofikus előszöveg többes száma az intimitásról árulkodó egyes számba, a jelen idő múlt időbe helyeződik át, írásból írás-vágy lesz (már a cím intencionálja), az előszöveg egyetemes horizontja a nyelvi játék perspektívájára szűkül:

 

Három konyak, s két üveg

vörösbor után

verset írtunk.

Ő fogta

ceruzám.

 

Orbán János Dénes „lapszélversei”-ben Berzsenyitől József Attiláig terjedően gondolja újra a magyar irodalmat, rövidebb-valamivel hosz-szabb versekben kiragadva egy-egy túlontúl ismert motívumot, nem kanonizációs, hanem saját költészetet teremtő gesztussal írja szét előszövegeit, próbálja ki a maga változatát:

 

A létra alján állok sanda lesben,

várom az intést, mely célhoz vezet.

A hazug álmok fanyar jegy szedője

megvizsgálja s eltépi lelkemet.

(Hogy elmerüljek festett ég vizében)

 

Sántha Attila Morgensternnel játszik verset. A hal éji dala amúgy is a német nyelvű nonszensz líra reprezentánsa, az eredeti, a Goethe-vers utolsó mondata után kezdi a maga változatát, a Ruhest du auchot követő kozmikus csöndet váltja át a költészet néma hangzóira, a versláb­jelölésre. Sántha Attila úgy formál Morgenstern leleményéből (anti-)po-litikai „verset”, hogy a közeli múlt nem irodalmi emlékezetével hozza kapcsolatba már címadásával: Ellenzéki éji éneke. Az ábra azonos, azon­ban zárójelbe tett három pontok lelhetők a verslábak helyett — meg egy lábjegyzet, amely a zárójelek magyarázatát is megadja: „Megj.: Nyilván­való, hogy a költő részesedni akar Morgenstern dicsőségéből, éppen ezért azt sem hallgathatja el, hogy ez a »legbörtönmélyebb« magyar köl­temény.” (A „legbörtönmélyebb” mint esztétikai minősítés irigységet ébreszthetne a budapesti kávéházi asztalok mellett, ha még volnának olyanok.)

Az azonban méltánytalanság volna részemről, ha a három ifjú poétá­ról azt a látszatot kelteném, hogy mintegy vulgárisabb változatát adják Kovács András Ferenc mívesen kidolgozott világlírájának. Mint útjukat egyengető, saját ösvényüket kereső poéták ők sem állhatnak ellen a ma­gyar (és nemcsak a magyar) irodalomra jellemző költészetteremtő mód­szernek, idegen tájakról, más költői világokból anyagot gyűjtve teremte­nek reflexív lírát, sokarcúságukat utalásrendszer révén mutatják meg, miközben még a mívességet is köznapisággal, provokatívan obszcén fordulatokkal egyensúlyozzák. Mindazonáltal csoportos jelentkezésük nem akadálya a saját, egyedi hangú-hangulatú líráért folytatott küzde­lemnek, így mindenképpen célszerű lehet, ha külön-külön is szólok ró­luk.

 

László Noémi: Nonó

 

Róla az előzőekben nem beszéltem, mert nem volt mit. Számomra először meglepetésnek tűnt, hogy a csoporthoz tartozik; s hogy odatar­tozik, ennek nemcsak külső jelei vannak, az tudniillik, hogy hathatósan vesz részt az Előretolt Helyőrség szerkesztésében; hanem a Látó kritika-pályázatára küldött és díjat nyert dolgozatában oly értőn és jó értelem­ben véve „kritikusan” elemezte Orbán János Dénes líráját, hogy följebb halkan jelzett kétségeim tüstént szertefoszlottak. Hadd igazolom egy idézettel. A Szentek, Hümérek, Jánosok című, igen szellemes írás (Látó 1996. 1. 83-86.) „mert”-ek és „de”-k közé helyezi Orbán értékelését:

„Mert: újítás, betörés, paródia, bátor kinyilatkoztatása egy teljesség­gel profán élet (helyenként szar-)szagú evangéliumának.

De: pojácai sírás-rívás, mellveregetés, konyhanyelv csörömpölése a Parnasszus berkeiben.”

László Noémi lírája nem egyszerűen ellenkezője mindennek, hanem kitér ez elől a líra elől: nála még jó értelemben sincsen semmiféle érte­lemben csináltság, soha nem maníros (egyelőre? — de erről később!), anyanyelvként beszéli a lírát, mindig dallamos, mindig hibátlanul versel, lett légyen szó jambusról, daktilusról, szonettről, aszimmetrikus nyol­casról vagy a nemzeti versidom más sorfajtájáról. Talán az 1930-as évek második felében verselt ilyen biztonsággal, ilyen képi erővel Hajnal Anna, talán Dsida Jenő virtuozitásának egyik örököse. Költői programja igényesnek tetszik. A kötet elejére illesztett nyolcsoros jelzi, hogy olyan látomáslíra a célkitűzése, amelyet a szavak tiszta hűvöse (a racionalitás) emel létmagyarázattá. A nagy szövetséges és a nagy ellenség az idő, mely az álom és az ébrenlét között bolyongó költői tudatot készteti a tovatűnő megragadására. Ebben a „szünettelen” változó világban kell költőnek és költészetnek eligazodnia és eligazítania. Nála az önmegszólítás nem vál­sághelyzet tudatosulása, csupán a helykeresés, a még át nem élt világ megismerésének tűnődő bevallása. Tárgyi környezet és absztrakció, fönn és lenn nem ellenségesen szegül egymással szembe. László Noémi lírája az eufónia biztosította harmóniában oldja föl a disszonanciákat; hiszi és demonstrálja: van remény a kiengesztelődésre és a megbékélés­re. A cím nélküli versek ciklusokban sorakoznak, a ciklusok a kezdetben mesei-varázsos világot, a gyermekkor árnyai ellenére is tündéri idejét festik föl (Barangolás a manók erdejében), a világ lassan tágul létté, eleinte a határhelyzetbe jutott ifjúság szemléli a környezetet (Bábuk, Bohócok, Vándorok), hogy megérkezzünk a következő, a ciklust bevezető, külön lapon és más betűtípussal közölt vershez, melyben a fenyegetettség groteszk képpé enyhül, és megjelenik a további ciklusok­ban mindegyre az újabb meg újabb alakot öltő szerelem:

 

Ahol lakunk,

elül a szél,

a téboly

részegen henyél;

hasát a nappal

sütteti

a szerelem

s félrebeszél.

 

Ne várjunk eget-földet dúló érzelmi viharokat, a szerelem hangulat­változásai még ott sem csapnak át formát felbontó kiáltásba, ahol talán indokolható lenne. A vállalt verselési-rímelési kötöttség nemigen engedi a kilépést a szűkebbre húzott képi keretből, a dallam ott is fogva tartja a verset, ahol talán némi szabálytalanságot igényelne az érzelmi hányattatás kimondása:

 

Szétáramló mozdulatod bennem

tengerzúgás ágazó erekben.

Halántékom lüktetése zálog:

arcom mögé arcod beszivárog.

 

Rejtőzködőn alvó pórusokban

érintésed emlékképe lobban;

fénnyel árnyék civódik veszetten:

tér és idő elviselhetetlen.

 

A kozmoszba kivetülő érzés rendre visszalopakodik a személyesbe, hogy a vers befejező soraiban ismét világméretűvé növekedjék. Az első három sor 4-4-2-es megosztását követi a 4-2-4-es negyedik sor, majd megint 4-2-4 az ötödik sorban, 4-4-2 a hatodikban, 4-3-3 a hetedikben és végül 3-7 a nyolcadikban. A metszetek, szóhatárok, a kompozíció így akár hibátlannak is lenne mondható, csakhogy a tengerzúgást, a tér és idő elviselhetetlenségét panaszló(?), kizengő(?), elbeszélői?) vers talán erőteljesebbre formálódhatott volna kevesebb szabályossággal. Mintha a formatisztelet fékezné a lendületet vagy a kevésbé tökéletes, ám meg-szenvedettebb versformálást.

Az 55. oldalon, két ciklus között ismét vers található, az Ahol lakunk kezdetűnek válaszol, a messzi és a közeli, a gondolati és a valóságos, a rejtélyes és a tapasztalati kapja meg helyét László Noémi magánmitoló­giájában, amely őrzi még a gyermekkor hitét a varázslatosról, de immár szembekerül a felnőtté válás tapasztalatával: az idő megélésével. A verset követő ciklus címe: Percek horgán. Mindegyik vers az idővel vagy vala­mely szegmentumával viaskodik, az idővel szemben érhető el a boldog­ság, de az időbe nőve, az idő küldötteként létező napszakokká átváltozva is. A múlt jelenné válhat, nappal és éjszaka lehet eggyé, költői gesztus nyomán „a napsugárhoz holdsugár oson”. Ami majd a következő ciklus nagy kérdése lesz: „Játék-e ez?” — itt még a fenyegetettség naivitásában jelentkezik („szembekötősdit az édenkert közelében”), s ez legalább két jelentést sugallhat: egy lételméletit és egy inkább személyre szabottat. Ez utóbbi a Beavatás ciklusban értelmeződik, a játék mintegy világszínpadi aktusként folyhat tovább. Amibe beavatódik az ifjú költőnő, létünk vé­gességének tudata, szinte mágikus ráolvasást imitálva kérdezi:

 

Hetven év füstje száll:

egy küszöb hány halál? (...)

 

Túl dögön, ördögön

ki az, ki elköszön

s megköszön? Mit ígér

földkukac, tőrgyökér?(...)

 

Van-e út, hova fut?

Elindul, visszajut.

 

A hat versből álló záróciklus, a Halottaim mindennek tudatában néz szembe a megtapasztalt és eljövendő' veszteségekkel. Most már ő is, visszavonhatatlanul, betagolódott a létezők és a valaha létezettek szim­bolikus rendjébe, és a forma- meg ritmusfegyelemmel hitelesített RENDben leli meg helyét: „folyóvíz csillan, körbezár a part”; másutt: „A part makacsul fogvatart”. Ebben a nem egyszer kényszeredett betagoló-dottságban a szubjektum védtelenné válik (válhat), s leginkább emlékei éltetik. Ám álmaiban láthatja „az idő elszabadult ágait”. Már földereng előtte, hogy sorsa van, de ereje is, hiszen belelát az idő szeszélyeibe:

 

mert közeleg bár, néha meg-megáll,

én kitalálom, ő majd rámtalál.

 

A kitalálás, a lelemény, hajdani poétikai tankönyvek szép szavával az inventio kíséri tehát, vele van: a költészet. Amelynek lírai örökségéhez ragaszkodni látszik, csak éppen a maga jól felismerhető akcentusával mondja tovább, és egy kicsit (vagy nem is kicsit?) másképpen. László Noémi kötetzárása elégikus tónusú, daktilusok pergetéséből is kihallat­szik, hogy a tűnt idő nyomában jár. Onnan még vissza tud térni a ki-fosztottnak érzett jelenbe, de „az áldó, hűvös igék” „előző életei”-ben maradtak.

Rendkívül figyelemre méltó, kiválóan szerkesztett, egységes első kötet a Nono. Hogy lehet-e ezt a fajta asszonyi lírát változatlanul to­vábbírni, bennem kétségeket ébreszt. Hogy a többi „Serény Múmia” keser-édes, hitetlenül-hívő, csúfondárosan kereső hangvételéből el le­het-e, el tud-e ragadni valamennyit, és ha ez sikerülne, a hozadékból az első kötettel legalábbis egyenértékű költészet fakadna, nem kevesebb találgatásra, jósolgatásra ad lehetőséget. Annyi bizonyos, hogy László Noémi versvilágának erőteljes és a mesei utalások révén a misztikusba is átjátszható képisége szuverén magánmitológiát sejtet; egy nem irodalmi fogantatású világtapasztalatra épített világteremtő költészetre nyílik most még óvatosan kapu, amelyben rehabilitálódik a himnikus hang­vétel meg az elégiába hajló panasz. Talán az Apollinaire-i modernség összetevői közül az „ordre” szava hangzik inkább hallhatón (egyelőre), ám mintha — egyelőre messziről — a kalandok is kísértenék. Nem hi­szem, hogy veszély fenyegetné László Noémi poézisét, ha valamivel job­ban engedne ennek a kísértésnek.

 

Fekete Vince: Parázskönyv

 

Az általam a leginkább ismert ifjú erdélyi poéták közül az ő kötete mutatja a legváltozatosabb formákat, műfajokat, mindazonáltal nyelvi­leg Orbán János Dénes kísérletezőbbnek tűnik. Nála található a legna­gyobb változatosság a hangnemet illetőleg (a komor-tragikustól a persziflázsig, a szatirikusig), ám minthogy istenkeresése nem oly mélyről jövő (legalábbis én így olvasom), a blaszfémiának sem jut el addig a ha­táráig, mint Sántha Attila. Eufóniára törekvése, daktilusai zeneiségben megközelítik a László Noémi verseiéit, ám hűvös tartását, máskor (mint a Fergeteg hava című versében) a non-fiction józanságát, a verssorokat tördelő módszerét szegezi a zeneiség ellenébe. Mégsem intézhetjük el Fekete Vince kötetét, hogy keresi hangját. A csoportosulásban (szerkesztőként, riporterként) kezdeményező szerepet játszik, lírája is hasonló magatartással jellemezhető. Műfajokat próbál ki, mint a Tulaj­donképp ciklusban a Hét slukk címszó alatt összefoglalt hét, egyébként kezdősorával megcímzett rövid vers. Felújítja a rondót (a már említett „villongva” hangvételéhez alkalmazva), itt pedig a főtéma visszatérését arra használja, hogy a tételt jelölő mondatot mindig más konklúzióként csengeti ki; vagy ha változatában közli, akkor az összegzés és (néhány esetben) a groteszk hatás kedvéért. Egy ízben szonettet ír a szonettről, ahol is nemcsak az általa 4-4-3-2-l-es szakaszokba osztott műnem a tét, hanem egy viszony újragondolása, részben a harsányan új költészet kí­nálta szavakon belül, de az élet újragondolása is, komoly-komolytalanul, elszánt-cinikusán. Kiváltképpen, ha nem felejtjük el, miszerint a vers címe Párád, a külön nyomtatott, tehát igencsak hangsúlyos utolsó sor viszont:

 

S hogy: „ Tölts hozzá bort a rideg kupába!”

 

A költőietlen, tényeket közlő verssel is kísérletezik Fekete Vince (Ostromzár), a végén action gratuite-re emlékeztető gesztussal, amely nem a személyességet csempészi vissza, inkább francia forrás felé irányít, meg egy fel/meg/újított „új tárgyiasság” felé. Az előbbi tájékozó­dás sarkpontjait Gide és Camus regényeinek táján kereshetjük, az utób­bit maga kísérletezte ki, nem utolsósorban saját panaszainak és keser­veinek vélt „szubjektivizmus”-át ellensúlyozandó. Hiszen ebben a kötetben a pőre meztelenségig ható önleleplezés éppen úgy helyet kap, mint a nonszenszig hatoló, zárójelekkel, ragokkal megtört versbeszéd, a kidolgozatlan ötlet (a Hölgyek című kétsoros) és a személyes kiszolgál­tatottságnak előbb kozmikussá, majd az ajánlás révén nemzedékivé, a versegészben pedig helyi meghatározottságúvá dimenzionálódó válto­zata. A „haza” lehetséges jelentéseivel többen eljátszottak már, mint Márai Sándor Jókai Mórral írva, a hon és a haza szétválása százados tanulságokat sugall a Himnuszban, Cs. Gyímesi Éva beszédes kötetcíme időszerűvé és helyzettudatot szemléltetővé formálja a kérdést: Honvágy a hazában, Fekete Vince Haza és haza című verse (Mózes Attilának ajánlva) egy költői szereppel való szembenézés dokumentumának is fölfogható. A transzszilván poétától elvárt szókincs, allegória, utalás immár nem a megszokott versépítésben kaphatja meg (megváltozott, változóban lévő, kétségekkel fogadott) jelentését, hanem abban a retorizált költészeti nemre való reagálásban, amely a szent és a profán belső dialógusából származtatható, felbontás és összerakás dialektikájá­nak mentén szemlélhető. A háromszakaszos vers fény és sötétség „emblémái”-val helyzet(tudat) megjelenítését vállalja, ugyanilyen érte­lemben él a magasság-mélység oppozíciójával is. Ami azonban valóban elfordulást eredményez a hagyományos képzetköröktől, a „vadnövény” emblémájának jelentésrétegzettsége, az „igék” jelentéstartalmának át­strukturálódása és a befejező szakasz keserű (ön)szatírája, régiónk alul­ról szemlélt történelme:

 

A sűrű pépből ki, nincs szabad út.

Oda, hol szőke fény nyaldossa a szobát.

Hova nem hozza szél jaguár szagát.

Ki haza vágy, de mindég csak hazajut.

 

A (költő)-sors egyébként szintén többször végiggondolt témája Fekete Vincének, s ezzel párhuzamosan az élhető élet, a létezők szabad­sága készteti versbe-fogalmazásra. A pátosz ellen költőieden, nem egy­szer naturálisan nyers elemek versbe applikálásával védekezik, miközben nemigen vonja kétségbe a „fennkölt” stílusát, pusztán a köznapi, a profán, olykor az obszcén, a vulgáris kontextusába illeszti:

 

hiányod csendben szórja rá díszeit

műfogsor rágja és ébren éveit

belepi halkan hajdani szexfűillat.

(térden-könyökön)

 

Fölöttem papucsosan klappol egy nő.

Verset írok. Zihálását majd éjjel hallani.

Verset írok! A vékony panelleken áthallatszik.

Mit nem adnék most ázott-szamóca melledért!

(Hétvége)

 

Ez utóbbi idézetben a felkiáltójelek sűrű használata a retorizáltságot idézheti föl, meg talán még az a tény is, hogy a költői cselekvés párhu­zamosan fut az érzéki emlékezéssel, amelyet a jelen realitása hív elő, valamint a költői gesztus fokozása (előbb ponttal, majd felkiáltójellel záruló „hiányos” mondat).

Fekete Vince olykor a kívánatosnál jobban el van ragadtatva egyéb­ként szellemes ötleteitől: a „malmoz Isten é(r)veinkkel” verszárlatot egy másik versben „s mi hátra volna é(r)v...” követ, A Szellem és a szerelem igen „ötletes” előadását némileg zavarja a rímelés olykori erőltetettsége, ennek következtében a kissé ügyetlenre sikerülő sor: „vakarja mindenét iszonnyal” (sem a „leszart Szellem”, sem a deretorizáló előadás nem igényli a módhatározót, de rímhívó szóként az „azonnal”-t kell előlegeznie); annál többet mondók, szinte epigramma-változatot körvo­nalazok a „slukkok”, a kegyetlen-csattanósra formált (S megint elölről), az akartán „kancsal” rímmel záruló (mostanság az), valamint a (réte­gek), amelynek Edward Lear-hez és Kosztolányi badar verseihez méltó játékossága a legkedvezőbb oldalról mutatja föl Fekete Vince versteremtő képességeit. A kötet cikluson kívüli, más betűtípussal sze­dett Epilógusának alcíme zárójelben: A modor elveszejtése. Ki által? -kérdezhetnők. Baudelaire-t idéző határozottsággal szól az olvasókhoz (Baudelaire-nél képmutató, Franz Werfelnél embertestvér), előbb ko­molykodva, majd beleérezve e komolysággá hajló komolykodásba eltör­ni látszik vagány(kodó) Prosperóként költészete varázspálcáját, megté­rést és megbékélést versel meg (játszik el?). S így talán arra is következtethetek, hogy evvel a kötettel mindenképpen lezárult egy küz­delmes, kereséssel teli pályaszakasz.

 

Sántha Attila: Münchhausen báró csodálatos versei

 

Filozofálgató líra a Sántha Attiláé; ezt úgy gondolom, ahogy Bahtyin Dosztojevszkij regényírását, miszerint az orosz író nem tézis-, hanem eszmeregényeket alkotott. Mintha Sántha Attila is eszmeverseket vetne papírra. Nem egy eszme verseit, hanem eszméit az irodalomról, a világ­ról, amely versbe foglalható, foglalandó, mindenáron versbe írandó. Hiszen nincsen olyan mozzanata a változékony létnek, amelyben ne lenne költészet; merthogy a lét Sántha Attila számára vita, dialógus, „puszipajtásaival” vagy éppen Istennel, a „doktor úr”-ral vagy Platón­nál, ebben a kötetben még a fa is levelet ír, a „collstok” is kérdez, majd vállalkozik, két vénember „dalolgatva haladoz”, „az ég a földdel elbe­szél”. Amit hangsúlyosan mondanék: Sántha Attila akár a szónak régi értelmében is gondolati költészetet művel. Megteremt egy alteregót, egy XX. századira, optimistán kiábrándultra formált Münchhausent, aki már csak abban bízhat, hogy önmagát hajánál fogva húzhatja ki mind­abból a slamasztikából, amelyet évszázadok bölcselete sem tudott értelmezni, hogy aztán újabb meg újabb irodalmi utalások révén hol stílusimitációval (őszi harmat után), hol népdaltöredék megidézésével (Sóvárgás délre), hol Tóth Árpád Goethe-fordítása rímének: éj-ne félj átvételével, hol Két vers cím alatt összefoglalva, Jézus és Lucifer megje­lenítésével egyfelől a világkultúrában tett kiruccanásairól adjon számot, másfelől (idézek a Sóvárgás délre című versből): „Lobog, lobog a szelle­mem / délen, valaki másban.” Az én meg a nem-én, az ittlét meg a más­hollét egymást feltételező kettősét versbe foglalva, egyben azt is tanúsít­ja, hogy a meghasadt és torz optika nélkül is torzult világban csak ott találkozhatnak. Ami viszont Sántha Attila bizalmát fejezi ki a leírt szó (vers) erejében, abban nevezetesen, bármily játék, akármiféle grimasz, tájnyelvi beszéd, „basic”-magyar ellenére (vagy éppen azért?) lehetséges párbeszéd, van mód a(z) (meg)értésre, Münchhausen és (Troppauer) Hümér inkarnációja biztosnak látszik lenni (jó?)dolgában. Persze, az is lehet, hogy mindez csak látszat, a malackodás, a nonszensz, a rejtős mondatkontaminációk nagyon is esendő-érzékeny poéta-lélekről árul­kodnak, akár Rejtőnél. Csupán az a kérdés, hogy líra, költészet-e ez még? Vagy beletartozik abba a törekvésbe, mely elidegenít a régimódian, ám azért vállalhatón költő-költészet-fogalomtól? S az akartán költőietlenül szóló, helyenként kongó vers rendkívül tudatos munka eredménye?

 

Könnyebben megy át

a tű a teve fokán

mint gazdag az úttesten

(Példabeszédek)

 

Verset írok.

Hogy miért, nem tudom.

Odakint kutya kódorog.

Kábul a pengeblokk.

(A kábulós pengeblokk)

 

Kérdéseimre a transzközép-kiáltványokból sem kapok a magam megnyugtatására választ, így igen bizonytalan feltételezéseimre, még bizonytalanabb olvasatomra hagyatkozom. Sántha Attila, Fekete Vincé­hez hasonlóan, verset ír a versírásról. Csakhogy számára a versírás olyan önértelmezés (vagy olyan önértelmezésnek tűnik), amelyben immár nem a szemléletre jellemző a groteszk, hanem a világra, amely körülve­szi a hinni és verset írni akaró gondolkodót. S hogy a világ eredendő groteszk voltát adekvát módon érzékeltethesse, nem egy versének indí­tékait, szavait, lehetséges értelmezéseit akartán fontoskodó lábjegyze­teiben gondolja tovább. Vers és lábjegyzet így egyenértékűvé válik, s ez részben kérdőjelet biggyeszt a vers öntörvényűségének tétele után, rész­ben vers és értelmező próza egy tőről fakadtságát, összetartozását jelzi. Sántha Attila sokjelentésű világot tételez, Shakespeare-től Hamvas Béláig, Garda Lorcától a Bibliáig minden kulturális emléknek helye van (költői) világában, mert minden szöveg önmaga (nem cáfolatává, ha­nem) módosulásává válik, ha újragondoljuk, ha idézzük. Sántha Attila Mór-dalok ciklusa talán Kovács András Ferencig vezethető vissza, az ő Pessoát idéző Mint a mór egy portugál szonettben című verse pásztáz végig a világkultúrán, megjelenítve a „barbár Ungheretto”-t, Janus Pannoniust: „Talán verseiben túl sok az idegen / szó, izgága illat, szeme szomorú jerikói virág, / ha visszapillant, mint a mór egy portugál szo­nettben, és megérti végül —”. Sántha Attila különféle égtájakra kalauzol és különféle léthelyzetekbe: A nagy halászok József Attila bűvölő dallamára emlékeztet, Federico halála Lorca lírájára, a Kosztolányi emlékezete egyszerre citálja a magyar költő néhány motívumát (a bús felnőttek keserveit) meg vezet át travesztiába, A gerillák hasonlat for­mában jelzi a dél-amerikai vonatkozást, a szibériai életképek egyike­másika depoetizált leírások révén a szebb napok emlékébe ágyazódik, miközben a szójátékok szüntelen figyelmeztetnek, hogy „másról van szó”: „a körözött lekörözi a kaviárt”.

Végül is annyit látok csak világosan, hogy Sántha Attila kötete a transzközép eszmét poétizálja át. Transz: mert régen túl van azon a lí­rán, amely poétika-tankönyvek szerint tanítható, tanulható, „örök” ér­ték csiholható ki belőle, ha valaki szorgalmasan gyakorolja. De túl van az avantgárdon is, mert nem robbantani akar, hanem alázat és gőg, közöny és hit között rálelni a hitelesnek elfogadható szóra. Ám ezért közép is: mert szélsőségesnek minősíthető szókimondása ellenére tiszteli azt, amit értéknek tud tartani. Vagy ahogy a számomra még a verseknél is többet mondó, költői prózába átcsapó előszóban állítja:

„Igen, Münchhausen az Übermensch, az ember feletti ember, aki rájön, az emberfeletti ember maga az ember, aki felszabadítja magát, hogy önként tudja magát alávetni a maga választotta világ törvényeinek, jelen esetben Münchhausen különbejáratú világa törvényeinek. Gondol­kodj merészen, mondja Münchhausen, és mégse légy forradalmár, hanem légy te magad. Igen, csak ennyiről van szó, nem magasabbrendűbben élni, csupán jobban és érdekesebben, miközben valahol megjelenik a megjeleníthetetlen, maga az Isten.”

Hogy Sántha Attila mit folytat a maga fölkínálta lehetőségekből, nemigen jósolható meg. Útjai-botladozásai lírája elmélyülését, megkez­dett műfajainak finomítását, alaposabb körülírását ígérik.

 

Orbán János Dénes: Hümériáda

 

Hogy a Hümériáda vitát robbantott ki, nem meglepő. Az lett volna a meglepő, ha nem robbant ki. Nemcsak a szabadszájúság okozta a meg­hökkenést, a felháborodást. Hiszen nyilván a világirodalmi rangsorok első helyein ékeskedő Shakespeare vagy Aristophanes, Rabelais vagy Goethe kap csak elnéző mosolyt némely mogorván szigorú ítésztől; mástól, főleg élő és még inkább ifjú, netán elsőkötetes szerzőtől ez a fajta bíaszfémikus hangnem aligha számít bocsánatos bűnnek. Orbánnál Apollinaire tankönywersébe Rejtő-figura lép be, időt, lázat, halált per-szifláló versprózájának humorát a Petőfi-idézet („ágyban, párnák közt”) emlékezete és az abszurd szituáció közötti diszkrepancia alkotja, más, blaszfémiától sem mentes sorok bevezetője egy műnépdal-parafrázis:

 

Császármetszéssel jöttem a világra,

miután Isten közölte anyámmal,

hogy a fogantatás nagyon is szeplős volt.

(Az élet ellen nincs orvosság)

 

A már Arany Jánostól avíttnak-elhasználtnak minősített halál-talál rímpár a morbid dalszerűséget van hivatva képviselni; ellenben Dante-parafrázisába magyar nyelven megismert Villon-emléket csempész, hogy aztán vulgáris szófordulatokkal görgesse tovább a verset — Hümér-módra:

 

Benne-létem útjának negyedén

a szemeimet én is rányitottam

(mert éreztem, hogy túl kevés az én)

a nagyvilágra. (...)

Hogy mitől döglik, végül is beláttam,

a légy s a nő (...)

Máskor mesélem el, hogy én, a léha,

mennyi kártyát, és mennyi szart kevertem,

és mily setétlő ágyékokba„ jártam.

(Én egy virág vagyok II)

 

Tragédiák és cipők címmel Madách álomtörténelmének vízióját foszlatja szét azzal, hogy Hlavács, a cipész ébredésébe építi bele; s a ci­pész (geroj nasego vremeni; korunk hőse?) kilépne a ráaggatott Ádám­szerepből, és lenne önmaga, tehát cipész. De az egykor volt álca ránőni látszik, cipészként is madáchi hangon szólal meg, befejezvén a szonett tizennegyedik sorát, mintegy ráadásul, tizenötödik sorként kiszólva a szonettből, a versből, a költészetből: „Lépegess bátran, fajzatom!” Ugyanakkor a mondattal önmagához is hű maradhat a cipész-Hlavács, aki Galambbal együtt vesz részt az Apollinaire-verset utánzó lapszéllírá­ban.

Az azonban (mondom újra) hiba volna, ha átköltésekre, travesztiák-ra szűkítenénk le Orbán János Dénes költői látókörét. Ám, amit a „lap­szélversek”-kel tanúsít, hogy tudniillik: az „alulról”, a „popularitás” felől szemlélt, az argó nyelvkincséből merített magyar- és világirodalom va­lójában szintén kulturális, nem pedig antikulturális emlékezetként értékelhető. Mivel nem tagadja a kultúra emlékezetbe vésődő, folyama­tosságával a jelenben szüntelenül rögződő hatástörténetét, csupán egy egészen más kultúrafogalmat, költői nyelvi reprezentációs cselekvést jelenít meg, amelyben a kávéházi-rejtős szellemeskedésektől a tolvaj­nyelvi fordulatokig bezárólag egy új nyelvi magatartás körvonalazódik. Faludy György retorikus-érzelmes ál-Villonja Orbán János Dénesnél józanabbá, kihívóbbá válik, s a bravúrossá formálni akart verselés segít­ségével a játékos mozzanatok erőteljesebbre formálódnak. Innen egye­nes út vezet a képtelenbe (Ablakaink csak jönnek, mennek), az illogikusba (A város is hordoz csodákat), a merész asszociációs sorba, amely kötetzárásként a hazatalálás illúziójával kecsegtethet. A Séta című verset egészében érdemes idézni:

 

Átöleli az oszlopot, lehűti homlokát

az életveszélyt hirdetőtáblán, kikerüli

a remegve siető asszonyokat, dörzsöli

esőcseppektől viszkető arcait

 

— tükörben kettétört angyalok.

 

Sínek a tenyérben. Lábnyomok:

arcok a sárban. Kőmosoly, plakát.

Kilép a térre, és a fény

véresre karcolja homlokát.

 

Az összefüggéstelen megfigyelések egy járókelő (városi) benyomá­sait rögzítik. Korántsem tárgyilagosan, noha tárgyszerűen. A jelzők részvétet, fenyegettetést jeleznek (a két szóba írt hirdető tábla üzen, ezúttal életveszélyt), a két versszak közé ékelt, gondolatjellel kezdődő sor a tragikus és a torz felé egyaránt kinyílhat. A következő versszak nomi­nális szerkezetei az időtlenbe vetítik a benyomásokat, és csak messziről sejtetik a személyeset. Hogy aztán megjelenjék (ismét) a vers lírai hőse, a lét elviselője. A befejező sor a feloldódást ígéri, az utolsó szó, az élhet ige perspektívát nyit(hat), bár bizonytalanságával kétségeket ébreszthetőt. A jelenlét szavaival cseng ki a vers.

A kötet hátsó borítóján található Vázlat (hátlapvers) fogalmazza meg az egész köteten végighúzódó, de legalábbis a kötet főbb gondolatait tartalmazó (vezér)motívumokat, egy-egy versre emlékeztetve idéz soro­kat, kifejezéseket, s mintegy az önidézetek hálójába szövi bele a versekből föltárható nyelvi magatartás itt összegződő elemeit: a gro­teszkre való hajlamot, a dekanonizációs gesztusokat, a popularizáló-deretorizáló előadást. A Séta című versből a zárósor kerül ebbe a kon­textusba: „A város, ahol élhet a test”, gondolatjelek közé a névadást, a megnevezést illeszti a hátlapvers; Kolozsvár, Brassó, Budapest: egyetemi civitását, születése helyét és a fővárost, amelyben a lapszélverseknek számos megidézett poétája élt (Vörösmartytól József Attiláig). A vers és a létezés köre tágul, mitikus méreteket ölt:

 

zavaros, langyos, sárga tó,

 

fásult, rohadt és gyilkos éden,

ahol hempereghet a lélek,

míg elmerül az ég vizében.

 

Az utolsó szavak a József Attiláéit visszhangozzák, de a jelen költőjének (vers)magányát árulják el. A meghökkentéssel palástolt sebezhetőséget, a szinte kamaszos szókimondáshoz mért irodalomtör­téneti ismereteket. Hogy ezek még nem mindegyik versben erősítik egymást, mit sem von le a költő kísérletezgetésének eredményességéből. Mivel a szóvicceket, a rejtős szituációkat is költészetté formálni képes tehetség jelenléte alig vitatható. Amit várhatunk, nem több, és nem ke­vesebb: a nyelvi változatosság és vele párhuzamosan a gondolatiság még markánsabb érvényesítése, egyben a szigorúbb szerkesztés, az időnként erőtlenebb (ám kényelmesebb) megoldások elkerülése (az Óda a kövér nőhöz csak mulatságos, mintha nem tudná időben befejezni a verset poétánk).

 

Végiglapozva a négy verseskötetet megint leírhatom: az Erdélyi Híradó és az Előretolt Helyőrség közös kiadásában, Kolozsvárt, 1995-ben megjelentetett versek eseményszámba mennek. Nemcsak Kolozsvárt, hanem Szegeden, Budapesten is, akárhol, ahol szeretnek (még) verseket olvasni. Történt valami, nem holmi csekélység, Arany Jánossal szólva, kihívás minden költőnek, költészetről gondolkodónak. Fekete Vince nem csekély önérzettel vonta meg a Serény Múmia egyesztendős mérle­gét: „belemostuk lábunkat kies transzilvanista irodalmacskánk pisztrángos vizébe”, majd odaveti: „Fityisz az elvárásoknak, és fityisz egy bizonyos fajta olvasórétegnek, de cinkos összekacsintás egy (kiala­kulóban levő) másikkal.” S a lehetséges ellenvetésekre válaszul: „A helytállást és a megmaradást (...) — legjobb tudomásunk szerinti minőségi áruban gondoltuk — gondoljuk el.” A Serény Múmia rovat al­címe hadüzenettel ér föl ama „bizonyos fajta olvasóréteg” szemében: „Ha majd minden rabszolga nép / jármát megunva olajra lép...” Ami történik az erdélyi irodalomban: egy irányzattá alakult csoport irodal­mának önvédelmi harca az esztétikai szempont érvényesítéséért, a kriti­kai hang jogainak maradéktalan elismertetéséért, a világszerte népszerűsödó' költői gesztusok, performance-értékű versbeszéd befo-gadtatásáért. Hadd zárjam ismertetésemet Szőcs Géza egy versének részletével:

 

Azokhoz szól

akik remélnek

s hisznek a költő

ének-

­ének

 

 

Tomkiss Tamás:
„Erőversek”

[Hümériáda]

In: AZ IRODALOM VISSZAVÁG, 1996, régi folyam, 14. szám.

A frissen Sziveri-díjazott Előretolt Helyőrség c. fiatal, kolozsvári háromhetilap legénysége (és leánysága) valami nagy durranásra készül. A betörést a magyar irodalmi életbe már megkezdték, erről tanúskodik számos publikációjuk (pl. Kortárs), és az Életünk áprilisi számában bemutatott mellékletük másik lapjukkal, a Serény Múmiával (ez a kolozsvári Helikon mellékleteként jelenik meg). Az sem elhanyagolható tény, hogy tavaly egyszerre négy helyőrséges fiatal első kötete is megjelent, az Előretolt Helyőrség Könyvek c. sorozatban.

Ide tartozik Orbán János Dénes főszerkesztő könyve is.

A fülszöveg ajánló sorai és maguk a versek is arról árulkodnak, hogy nem mindennapi önbizalommal és optimizmussal, valamint kiválasztottság-érzettel vágtak neki ezek a fiatalok a nagy harcnak, a magyar irodalmi Jerikó meghódításának. Ez önmagában nagyon dicséretes, és az is igaz, hogy a nemzedék (az erdélyi új nemzedék) kürtkórusa is összehangoltan működik. Nem győzik egymást magasztalni. Csakhogy, bármennyire is előnyösebb helyzetben vannak ma Magyarországon a határon túli kezdeményezések, mint az itthoniak (lásd az Erdély- és Vajdaság-dömpinget a hazai lapokban), azért egy fúvóskvartett (esetleg szextett) még kevés lehet egy falbontáshoz. Itt nagyzenekarra van szükség.

Az alapok tehát megvannak. Különösen Orbán szólama emelkedik ki hangerőben a többiek közül.

A Rejtő-fanatizmus oltárán új eposz van születőben: Troppauer Hümér, a meg nem értett költőtitán végre méltó helyre kerül Orbán álarca mögött a Hümériádában. A gesztus, miszerint Balassi, Kölcsey, Petőfi, Ady vagy Kukorelly helyett Rejtő Jenő egyik hőse kerül egy új nemzedék figyelmének középpontjába, sokat sejtető, és nagyon szimpatikus vonás.

Orbán nem ismer irodalmi határokat, demarkációs vonalakat. Számára a lélek egy minden jogokkal felvértezett csavargó, akinek kötelessége mindent látnia, és mindent a saját nyelvére fordítania. Vesszen a posztmodern varacskos disznó saját trágyájába. A költészet az költészet, nem pedig orális üleptisztogatás.

Összmagyar költészetben, irodalomban gondolkodik Orbán; az ötágú síp felett már eljárt az idő. Mindegy, hogy a költő Brassóban vagy Budapesten él, a nyersanyag egy és ugyanaz: a nyelv.

„A szegény kis panasz gyermekei” MÁS után sóvárognak: „Herceg, hátha az Ige is eljő”. Az ige, a verbum, a cselekvés ideje. A költészet vaskarikáját ezentúl vasból kell készíteni, de az is lehet, hogy karika helyett inkább kardot vagy lándzsát kell kovácsolni.

A költő szinte minden versében erős szatírával fegyverezi le a magyar nemzetmártír költői váteszszerepét, és az új idők új szelére rezdülő, valóban élő, valóban termékeny „virág”-költőt, a szépség, a harmónia külső veszélyektől, jégtől, szárazságtól, kártevőktől fenyegetett, de jól megtrágyázott és bepermetezett, megacélosodott szimbólumát helyezi új magaslatokra.

Orbán ért a versíráshoz, eléggé tehetséges és merész is hozzá. Hogy mennyire lesz képes megfelelni saját elvárásainak, hogy mennyire következetes, az majd kiderül.

A kezdet mindenképpen ígéretes.

 

Szakolczay Lajos:
Orbán János Dénes: Hümériáda

In: KORTÁRS, 1996/9

A romániai magyar irodalomban még nem volt ilyen lefegyverzően pimasz indulás. Orbán János Dénes a hagyományos költőszerepet sutba vágta, s a Hargita fenyvesei közé — őrt állóként?, a strázsán vigyázó kifigurázására? — egy Rejtő Jenő-i, habókos, a sivatag sárga tengerében is a szabadságot habzsoló alakot ültetett. Ez az egyszálbelű alak — maszkválogató gesztussal — az árnyéknál alig testesebb, sohasem volt lényét úgy képes prezentálni, hogy valakinek lássék. Mesés és vérlázító csavargásai — ahogyan az egyetemes magyar irodalom mezején zsoldoscsizmájával végigcsattog, hogy fű, fa ne nőjön utána — hitelesítik is ezt az ámokfutást.

Hitelesítik? Sok évnek kell eltelnie addig, amíg kiderül, hogy ez a féktelenség alighanem érző szívet takar. Aki árnyékléte ellenére azért találta ki — sejtelmes visszavonulásaiban és előretöréseiben azért alkotta meg — saját árnyékát, mert mindvégig félt. Félt a rá kiszabott (rárótt) szereptől, félt a magánytól, félt a kisebbségi sorstól, félt a — még jó, ha csak Olosz Lajos-i magasságú — tornyoktól. Minthogy nincs — sohasem volt — fölkészülve az emberre leselkedő borzalmakra, hogy szűkítsem a kört: a legszemélyesebb — az édesanya halálával iszonytatóvá váló — tragédiára, játszik és játszik. Érzéssel, sorssal, magyarságával; mindennel, ami fenséges, ami érték, ami megőrzendő, megbecsülendő, továbbadandó. Kosztolányi-parafrázisa, egy csúfondárosan nagyképű ajánlással tetézve (Dezsőnek, aki már nem nyafog miköztünk), a sintér apa, a vérbajt hozó szerelem és a kihűlő kisbabák poénos, ám fájdalommal teli fölidézése mellett allúziók során át világítja meg a költő — itt a legkülöncebb világmagyarázó — közérzetét- gondolkodását. Hogy csupa verzállal van szedve A szegény kis panasz gyermekeinek befejező versszaka, az a kiemelés fontosságát hangsúlyozza: „A RÚT VÉRT VARANGYOSAN MEGÖLTÜK / A VONATTAL APÁNKON UTAZUNK. / HUGUNK A BÁNATNAK SE KELL MÁR. / BÜSZKÉN VALLJUK, HOGY MAGYAROK VAGYUNK.”

A Lapszélversek című ciklus költeményei, amelyeket a negatív hagyományőrzés életet, különösen gazdag tárházát kínálják az efféle „bölcselmeknek”. Orbán János Dénesnek nem kell messzire, csupán Arany Jánosig (Egy ballada redukciója), Ady Endréig (Véremnek elég volt egyetlen átok), Babits Mihályig (Herceg, hátha az Ige is eljő) József Attiláig (Judit) és a verszenét természetszeretetként visszhangzó Áprily Lajosig (Ajánlás) visszanyúlnia, hogy fullánkos, vad, nyers, szabad szájú versével — egyik példányát érző virágként Dante kollégájának is figyelmébe ajánlja — egy szemvillanás alatt átrendezze a magyar irodalom térképét. Leginkább úgy hogy a Balassitól Farkas Árpádig húzódó vonulat bajvívását elmellőzi, pontosabban ólomkatonák, játékmackók, tévéreklámokból és különféle használati utasításokból ismert árucikkek nyüzsgő kavalkádját állítja a helyébe.

Verse, mert a költő önmaga kifigurázásában is mindig túllő a célon, egyszerre horror — klasszikusból csent motívumokkal — és a legelemibb hatásvadászattól sem visszariadó giccses képregény. A dráma megnevettet, de igazi „mélységét” csak az érzi, aki — a költő mindig épít a jobb-rosszabb általános műveltségre — az eredeti szöveget is ismeri. „A mosógép a lepedőt / lágyan zúgva csak mossa, mossa. / Ágnes nem meri kikapcsolni. / Áll mellette, nézi zokogva.” (Egy ballada redukciója).

Történelmi példatár? Posztmodern ballada? A gügyögést drámai színtérre vivő megtévesztés?

A Hümériáda poétája egyet kiválóan tud: az érdeklődés fölkeltése is olyan fontos, mint bármely műhelyfogás. Jóllehet itt-ott trágár verse a szexuális túlfűtöttséget is a mondanivaló szolgálatába állítja (A Szahara álomvilágába merengek stb.), de a hajdani beatköltők, üvöltése mára az elkorcsosult utódoknál meghatározhatatlan hangterjedelmű sipítozássá változott. Ezen a porondon Zoli bohóc együtt ropja a táncot a szaharai bakancsot egy csapásra balett cipőre cserélő Troppauer Hümérrel. Ebben a kavargásban József Attila Kései siratójának fájdalmát visszhangozva, az asszony, az anya, a szerető egyetlen nőszemély, akinek hiánya — még a szemérmes elhallgatásokat tekintve is: világhiány. Hümér nem tudja úgy másfél mázsás szerelmét ünnepelni (Óda a kövér nőhöz), hogy közben ne gondoljon minduntalan arra az egyre, az elveszettre. Az Ars hümerica, mely átcsap anyja siratásába végső soron legszebbik részével a befejezéssel lesz árulkodó. Orbán János Dénes sokszor irritáló, karcos hangját akkor értjük igazán, ha a nagyképűen viselt maszk, a sokszor gipszként megmerevedő mosoly mögé látunk: „ó, anyám, / te miért, meddig, honnan, valahány, / ó, anyám, / te hibbant hattyú, piszmogó, puhány, / ó, anyám / te ó, te jaj, te kéj, te ímmel ám / ó, anyám, / te bolhás csillag, köhögő magány!”

 

Szilasi László:
A lyuk és a makaróni

In: MAGYAR NARANCS / Civil élvezetek, 1996/34

Igazán nem mondhatnám, hogy rosszul állunk. Sokkal inkább mondhatom, hogy erősen zajlik az élet, hogy, például, alig tanultam meg Láng Zsolt vagy Kovács András Ferenc nevét (ez utóbbi esetében inkább: neveit), s a fiatal (ez esetben: erdélyi) magyar irodalom máris újabb, más szabású olvasnivalót s feladatokat ad (ha másnak nem: nekem), mondjuk Orbán János Dénes szövegeiben. Ez a költő Brassóban született, 1973-ban, most Kolozsváron él, az Előretolt Helyőrség című irodalmi lap főszerkesztője, kötetei (az 1995-ös Hümériáda és az 1996-os A találkozás elkerülhetetlen) pedig brutális és pimasz tehetséget sejtetnek. Csöppet sem csodálkoztam tehát, amikor kiderült, hogy máris összeakasztotta költői bajuszát Kovács András Ferenccel.

Pontosabban: a július—augusztusi Jelenkor közli Kovács András Ferenc: Jack Cole: John Coleman elkárhozása című szövegét (Autopszichográfiai Fragmentumok, Följegyzések, Memoárok, Töredékek, Elegyes Miegymások), majd Orbán Jánostól az Ifjabb csikóbb poéta Jack Cole-hoz, című verset, amely mottója szerint Jack Cole Pótdalával, Picinyke Tatamentumával vitatkozik. Jack Cole ugyanis korábban egy ízben azt találta mondani, hogy

 

Ifjabb csikóbb poéták

Pete Vincent Charlie Johnny

Próbálják meg valómból

Valótlanom kivonni —

Színhanta szinte hit lesz

Tán tanulság is némi

Hadd fejtegesse nékik

Brad Ferris Ava Chaney,

 

amire az ifjabb, csikóbb poéta természetszerűleg nem felelhet mást, mint hogy

 

Jack Cole, derék kolléga,

bocsánat: drága Maszter

örömtől döng alattunk

a Closenburgh-i flaszter,

hogy szétosztod vagyonkád,

s mi is kapunk a zsákból.

Popópuszink tenéked,

szavak mágnása, Zsákk Kól!

 

Mivelhogy itt, ugyebár, nem emberek, hanem hangsúlyozottan szövegek vitatkoznak, gondolom, nem mérgesítem el a helyzetet azzal, ha elmondom: ide, szerintem, nagyjából az vagyon elsősorban írva, hogy nyald ki a seggem.

Kiss my ass. Nyasgem. Mert rég mindent tudok már, amit te tudsz. Tudom a nyelvedet. (Megtanultam. Mondom. Nyomom. Fosom a szót.) S hogy ne az mondjon engem, most fogom, kicsavarom, s a képedbe vágom. Kicsavartalak, eldoblak. Kiürült zsák, kicsavart citrom kiszáradt héja, arcba vágott kesztyű. Popópuszink tenéked. Szövegem nem ironikus. Hanem az irónia maga. Nyomok egy puszit a popódra. Neked már ott van az arcod. Én meg már régóta a seggemmel csókolok.

Pihentető átvezetésül egy szalonképesebb és egyszerűbb strófa jön.

 

Elhagyjuk rossz gurunkat,

Judge Leslie-t, Ava Chaney-t,

Brad Ferris mágiája

immár hiába bénít.

Feléd megyünk e versben,

te fergeteg, te vátesz,

ki John Goldra, Boobitch-ra,

Alex Voresre rátesz.

 

A csikópoéta tehát a leszámolás ígéretével tesz hitet saját s az ellenfél által gyalázott gurui mellett, majd látszólag megtér az álságosan felmagasztalt vitapartnerhez, hogy ily módon közel kerülvén hozzá, a (jegyzet, gondolom, felesleges) John Goldhoz, Boobitch-hoz, Alex Voreshez való túlzón hízelgő hasonlítással végképp leépíthesse őt.

S a válasz majd csak ekkor következik. A harmadik versszakban.

 

Valódból a valótlant

— likból a makaronnit —,

fogadva hév tanácsod,

kévánjuk hát kivonni.

Mint balnibarb tudósok

abból ételt csinálunk,

legyél gyakorta vendég,

derék Jack Cole, minálunk!

 

Valóból a valótlant. A Jack Cole-citátum mintha azt mondaná, hogy az ifjabb csikók hibáznak, amikor (mint makaróniból a lyukat) a lényegtelent, a hiányával jelenlévő tartalmat, a hitet, a tanulságot akarják kivonni lényegi (túlburjánzóan formai, színhanta) lényéből. A csikópoéta szerint azonban épp a lik a lényeges és valós, s bár valótlan a makaróni — mégis ez a vágy titokzatos tárgya. Ami abból a másik lyukból kijön. A (beszélő) emberből az (üres, nyelvi) anyag. Abból csinálunk ételt. Nem tudom, mit tettek s mit ettek a balnibarb tudósok, de a megkülönböztetett szedés újra csak anális képzetkörökhöz vezet. Likból a makaróni. Az emberi lyukból a teljesen tartalmatlan anyag. Szar. Az. Ha nekik az, ami nekünk vigasz.

Felgyűlt immár egy Appendixre való intellektuális anyag.

 

Köszönjük, hogy reszelted

orrunk alá a tormát!

Tőled tanuljuk, Maszter,

a nyelvet és a formát.

De megpróbáljuk azt majd

tölteni tartalommal,

nem pedig sajtlikakkal,

színhanta-tarka lommal.

 

Elég volt a tréfából. Sírtunk, nevettünk már eleget. Tanulunk, most is!, Mester, tetőled. Árad nyelv és forma: dől a makaróni. De megunódott mára végképp a nyelv üressége. A hiánnyal való jelenlét, a sajtlyuktöltelék, a tarka lom hanta-színessége. Maximális tiszteletem. Megtartalak. De mi a tartalmon dolgozunk.

Mondom én, hogy nem állunk rosszul. Hogy igenis. erősen zajlik az élet. Hogy, például, alig tanultam meg, hogy a szerző halott, hogy a nyelv üres, hogy képtelen eljutni bármiféle jelöltig, hogy jelölő jelölőre, szó szóra mutat végtelen, megállíthatatlan áramlásban, s a fiatal magyar irodalom máris újabb, más szabású olvasnivalót s feladatokat ad (ha másnak nem: nekem) egy olyan nyelvre mutató vágyában, amely immár újra telített és erős, mégis uralható, s a jelentés szóródásának és halasztódásának törvényét kijátszva, valahogy mégiscsak elvezet bennünket talán egészen a dolgokig.

Nem tudom, hogy létezik-e ilyen nyelv, hogy emberi lyukból jön-e a makaróni, hogy tölthető-e mással, mint spagettivel, s hogy érdemes-e egyáltalán fenntartani a tartalomnak és a formának az Orbán-versben képileg (még mindig? vagy újra?) szisztematikusan végigvitt szembeállítását, de az erre a valamivel lassabban amortizálódó nyelvre irányuló s a másoknál is egyre erősebben jelentkező vágy, gondolom, sok örömünkre lesz még.

Majd meglátjuk. Mert ugyan tényleg azt beszélik, hogy a legújabb szövegeket nem lehet az összes többi nélkül, csak úgy, találomra olvasgatni, hogy az olvasás szakma, professzió, s a hivatásosak szerint nem is örömteli, de vannak azért civil élvezetek is. Rafináltak, frissek és nem is kicsinyek.

Ezt nem mondom még egyszer.

Mondom: ezt nem mondom még egyszer.

 


[1] Hümériáda, 7-16 old.

[2] Hümériáda, 19—56 old.

[3] Hajnali rózsák a Szahara fölött, Hümériáda, 26. old.

[4] Tragédiák és cipők, Hümériáda, 43. old.

[5] A megsebzett Galamb és a többiek, Hümériáda, 50. old.

[6] Az élet ellen nincs orvosság, Hümériáda, 54. old.

[7] Hümériáda, 59—76 old.

[8] Hümériáda, 62. old.

[9] Az idő volt, akit megöltem. (Hommage à Coleridge), Hümériáda, 59. old.