Orbán János Dénes

életrajz | művei | róla írták | kontakt

2003 - 2005-ös kritikák


Sántha Attila: Orbán János irodalom-paródiáinak túlisága, ECHINOX, 1993/6

49. Szőcs Noémi Imola: Előszó a Teakönyvhöz
In: Teakönyv, Irodalmi Jelen Könyvek, Arad, 2003, 2
.

50. Simó Márton: Teakönyv.
In: ERDÉLYI KÖNYVMŰHELY, 2003/1 (ősz), 4.


51. Baranyák Csaba: „száz alakban becsúszik szívedbe”.
In: ALFÖLD, 2003/5, 6.


52. Király Levente: Orbán János Dénes: Teakönyv.
In: Ex Libris — ÉLET ÉS IRODALOM, 2003/29 11


53. Balázs Imre József: A kulisszák mögött.
In: KRÓNIKA, 2003. 11. 22—23., 12
.

54. Papp Attila Zsolt: Ötórai tea, válaszúton.
In: KRÓNIKA, 2003. 11. 22—23., 15
.

55. Németh Zoltán: Az interaktív líra.
In: IRODALMI SZEMLE 2004/4, ill: A széttartás alakzatai, Kalligram, Pozsony, 2004, 17.


56. Székely Csaba: Mi a frigyák az a „dargli”?
In: A HÉT, 2004. 12. 16. 25


57. Balázs Imre József: Egy titkos főhős.
In: IRODALMI JELEN, 2005/4, 28.


58. László Noémi: Döme kedvence — az ellengyerekregény.
In: KRÓNIKA, 2005. 05. 27—28. 31


59. Szekeres Zsuzsa: Uncsi, dohos, lassú.
In: A HÉT, 2005. 06. 28., 33.


60. Fodor Sándor: Telitalálat!
In: HELIKON, 2005.10 35




 

Szőcs Noémi Imola: Előszó a Teakönyvhöz
In: Teakönyv, Irodalmi Jelen Könyvek, Arad, 2003
.

 

Posztfreudi szexmajom vagy az erdélyi magyar irodalom megújítója? Zseni vagy pojáca? A bölcsészek gyöngye vagy pedig rafinált szemfényvesztő?

Az OJD műveiről és személyéről leírt/elhangzott vélemények skálája a kiátkozástól a hozsannáig a teljes menüt tartalmazza. Nyilván korai lenne eldönteni egy, a harmincadik életévébe érkezett alkotóról, hogy tulajdonképpen hányadán áll vele az olvasó és az irodalmi kánon, mennyire lehet szétválasztani korához képest imponáló mennyiségű életművét és extravagáns karizmáját. Az elmúlt évtizedben OJD egyaránt volt jelen költőként és prózaíróként, de irodalomszervezőként, szerkesztőként, kiadóként, az erdélyi ifjú gárda vezéregyéniségeként is. Neve szorosan egybefonódott az Előretolt Helyőrség irodalmi csoportosuláséval és a '89-es változásokat követő kalandos irodalmi korszakkal, melyet az irodalomtörténészek bizonyára az újítások és kezdeményezések egyik hőskoraként fognak számon tartani. S hogy az OJD-jelenségből mennyi a mű és mennyi a karizma súlya, azt talán csak a karizma (hatásának) megszűntekor lehet objektívebben megállapítani.

OJD-t lehet szeretni vagy nem szeretni, de megkerülni, figyelmen kívül hagyni lehetetlen. Bizonyítja ezt a kritikai visszhang és a mediatizáltság is: kevés alkotóról (és főleg ennyire fiatalról) született ennyi recenzió, kritika, tanulmány és kevés alkotót szerepeltetett annyit az erdélyi és az anyaországi média, mint OJD-t. A tiltakozók és a pártolók közül az utóbbiak „győztek”, és a harsány, kompromisszumokat nem igazán elfogadó, botrányt botrányra halmozó „poeta perpetuum mobile” igen hamar a kritika dédelgetett kedvencévé vált, és elborította az irodalmi díjak és ösztöndíjak özöne. Nem maradt hidegen a nagyközönség sem, így a piacot igen hamar újrakiadásokkal és gyűjteményes kötetekkel lehetett feltölteni.

Ám ha valaki megfigyelte, 2000 júniusában (ekkor jelent meg A Vajda Albert csütörtököt mond című prózakötet) OJD elhallgatott. Bár szerkesztőként, kiadóigazgatóként folyamatosan jelen volt az irodalmi életben, és 2001-ben megjelent egy Méhes György-monográfiája, verset és prózát csak elvétve publikált, holott azelőtt a legaktívabb kortárs szerzők közé tartozott. Ha valaki rákérdezett a hallgatás okára, elfoglaltságával mentegetőzött: a szervezői és adminisztrációs munka túlságosan igénybe veszi. De olyan hírek is terjengtek, hogy végleg abbahagyta az írást. Végül, ez év februárjában, OJD lemondott az Erdélyi Híradó Kiadó igazgatói posztjáról, és bejelentette: visszavonul a dolgozószobájába, és csak írni fog ezután.

Szó ami szó, az első alkotói korszak — a Bretter György irodalmi körben való debütálástól a József Attila-díjig tartó — lezárult. A termés: három verseskönyv (Hümériáda, 1995; A találkozás elkerülhetetlen, 1996; Hivatalnok-líra, 1999 — mindhárom a kolozsvári Erdélyi Híradó Kiadó gondozásában), egy prózakötet (Vajda Albert csütörtököt mond, Jelenkor Kiadó, Pécs, 2000), a Méhes György-monográfia (Bizalmas jelentés egy életműről, Erdélyi Híradó, 2001) és két gyűjteményes verseskötet (Párbaj a Grand Hotelben, Erdélyi Híradó, 2000 és Anna egy pesti bárban, Magyar Könyvklub, Budapest, 2002). Ezeken kívül pedig a kötetben meg nem jelent írások tömkelege: vers, próza, paródia, esszé, kritika, műfordítás.

Ez utóbbiakból válogattuk össze a Teakönyv anyagát. OJD szigorú ön-szerkesztőként több versét és novelláját hagyta ki köteteiből, nem annyira minőségi, hanem inkább szerkesztői kritériumok alapján. Most mindezek helyet kapnak ebben a kötetben, mellettük pedig a hébe-hóba írt egyéb írások: a zsengék, töredékek, a paródiák és az elméleti írások. És úgymond „laza” szerkesztésben: kronológiai sorrendben, ön-antológia-szerűen.

A Teakönyv izgalmas dokumentum. Bár lazább és eklektikusabb, mégis minden eddigi könyvénél hívebb tükre OJD karizmájának, irodalmi kalandorkodásainak, a kilencvenes évek mozgalmas kolozsvári irodalmi életének, a Bretter György irodalmi körnek, a transzközép mozgalomnak és az Előretolt Helyőrségnek. Bekandikálhatunk OJD alkotói műhelyébe, végigkövethetjük írói fejlődését és kiegészíthetjük azt a képet, amely az eddigi könyvek alapján alakult ki erről a ritka látványos írói indulásról. Azok pedig, akik Kolozsvárott éltek abban a periódusban, és részt vettek a fiatal irodalmi rendezvényeken, most, egy tea mellett hátradőlve nosztalgiázhatnak az aranykorról.

 

Simó Márton:
Teakönyv
 
In: ERDÉLYI KÖNYVMŰHELY, 2003/1 (ősz)


 

Orbán János Dénes új könyve egy viszonylag új kiadót is jelez, és külön érdekessége, hogy amolyan összegzés-féle is, hiszen itt az ideje annak — ha valamely szerkesztő is úgy akarja —, hogy a 30. életévig eljutott költő visszanézzen az eltelt pályaszakaszra, és számbavegye azt a talentumot, azt a tudást, amelyet az ifjúság eme felső(?) határáig felmutatott, illetve magába gyűjtött. Emiatt, és szándékosan is, az itt szereplő írások jobbára eddig kiadatlan, kötetben nem szereplő versek, tanulmányok, levelek, paródiák és előadások. A szerző kötetlen írásoknak nevezi (az 1992-től 2003-ig eltelt években keletkeztek), de ez nem így van: az írások igencsak kötődnek, sajátos lenyomatai a kornak, és annak a transzközép vonulatnak, amelyhez OJD tartozik.

„Lehet szeretni vagy nem szeretni, de megkerülni, figyelmen kívül hagyni nem lehet szerzőnket” — ezt írja Szőcs Noémi Imola az előszóban —, megállapítva azt is, hogy, mindaz, ami a kötetben olvasható „izgalmas kordokumentum”.

Jól emlékszünk, hogy a '90-es évek elején, amikor sokan azt remélték, hogy Erdélyben jelentős íróasztalfiók-irodalom fog előbukkanni, amikor még dúlt a posztmodern (vége), szinte a semmiből bukkant fel (ez általában így helyes és törvényszerű!) a transzközép, jelentkezett egy eléggé népes és harsány társaság, amely „kis híján átvette a világuralmat az Irodalom zászlaja alatt". (Természetesen úgy, hogy az előttük járók — Szőcs Géza, Bréda Ferenc, Visky András, Kovács András Ferenc és mások — komoly gesztusokat tettek érdekükben, szinte megkérték őket, hogy a hátukra lépve, a testükön átgázolva lépjenek fennebb a Parnasszusra.) És lett, ami lett: egy olvasható, érdekes, a felszínen forgolódó irodalom, s mindez mostanában, amikor arról beszélnek az esztéták, hogy a vers halott, hogy csak egy fun-club-szerű a rajongói tábor, kicsi, zárt és klikkesedő. OJD munkássága (is) bizonyítja, hogy szerencsére: ez nem így van.

Jelen kötet másik nagy érdeme, hogy a szerző nemcsak saját nemzedéktársaival foglalkozik, ír, üzen a közvetlen előtte járóknak (lásd fennebb), és az idősebbeknek is (Király Lászlótól Faludy Györgyig visszamenőleg). A nyomdafestékbe-holt gondolatok, a parafrazált és továbbvitt versek az olvasót is arra késztethetik, hogy visszaidézze magában a korábbi időt (de nem úgy ám, mint egy ragacsos régi slágert!), és OJD-t olvasván, úgy gazdagodjék, hogy a régi háziolvasmányként porosodó dolgokat is elővegye: Ha mit még hátrahagynunk c. vers (lásd még: Kányádi Sándor: Töredék. In: Szürkület, Kriterion 1977), 1999. március 31. (1.: Király László): 1980. november 26. In: Amikor pipacsok voltatok. Kriterion, 1980.), vagy a Bécs, 2000. november 16. című vers (ballada), amelyben hetven évvel ezelőtti időben járkál, s az egykori császárvárosban egy Faludy György nevű — ugyancsak merész hajlamú — fiatalembert idéz.

A kötetlen írások közt azért mégis igencsak kötött műfajúakat találunk. OJD némelyikben kritikusként is megszólal, ha kor- és nemzedéktársai kötetei ürügyén olyan a helyzet, hogy szükség van erre. Kérlelhetetlen és pontos kritikus, azokat a kollégákat sem kíméli, akikkel egyívású és közösen haladnak az irodalom belsőbb ligetei felé (például: Sántha Attila, Vida Gábor, György Attila); mintha tudná, hogy az olykor epés megjegyzésekkel mindenképp használ, és az érintett szerzők néhány év múlva — immár ebben a mostani időben — markáns egyéniségei lesznek a kulturális elemek, és jelenlétüket immár nemcsak a szűkebb pátriában jegyzik.

Klasszikus polgári regényekből kimaradt fejezet — ez az alcíme az Egy nászéjszaka históriája című írásnak. Felháborítóan másfajta témakezelésű, más irányú, groteszk, naturalisztikus, mintha azt jelezné, hogy költőnk valóban rendelkezik prózaírói adottságokkal, és előbb-utóbb előrukkol valami újabb, transzilvániai dekameronnal. És nemcsak ez az írás jelez itt hasonló készséget!

Végezetül: hogyha szőrszálat hasogatunk, biztos, hogy találunk kivetnivalót is a könyvben, van ilyen, de most nem tesszük meg, hadd örüljön a szerző és a kiadó, hiszen a választás szerencsés volt, és a könyv előkészítésekor minden megtörtént, amitől kies pátriánkban gyakran eltekintenek: a papír és a kötészet jóminőségű, a szerkesztés és a tipográfia (úgymond) hibátlan, olyannyira, hogy a Teakönyv már aspektusánál fogva is piac- és export-képes termék.

 

Baranyák Csaba:
„száz alakban becsúszik szívedbe”

[Anna egy pesti bárban]
In: ALFÖLD, 2003/5


 

Régi adósságát törlesztette a hazai könyvkiadás, amikor a közelmúltban a Könyvklub megjelentette OJD első magyarországi verseskönyvét. A helyzet fonákságát jelzi, hogy a gyűjteményes kiadás, mely a múlt évtized második felében Erdélyben napvilágot látott kötetek (Hümériáda; A találkozás elkerülhetetlen; Hivatalnoklíra) anyagát tartalmazza, a szerző prózakötetének (Vajda Albert csütörtököt mond) honi megjelenését is kétéves késéssel követte. Így jöhetett létre az immár közismert líratörténeti, recepciós szituáció, miszerint az ifjú költő kanonizációja a folyóirat — publikációkra épülve gyakorlatilag már évekkel ezelőtt végbement, holott akkoriban a most bemutatandó kiadványnak még híre-hamva sem volt. A fogadtatástörténet döntően a következő fogalmak köré szerveződik: a történeti hagyomány gazdag megidézése; a József Attila- és Borges-intertextusok kitüntetettsége; frivol játékosság; a travesztia és a pastiche kedvelése; nyitás a popularizmus irányába; a szerelmi költészet újraértelmezése; a szex és az ürítkezés, mint vezérmotívum, „új szexualitás”; biztos formaérzék, könnyedség; sokhangú, az egységes lírai szubjektumot nélkülöző versek; vádként a gondolattalanság és a blöff. Az alábbiakban részben ezen észrevételekhez fűznék megjegyzéseket, kiegészítéseket, majd megkísérlem elemezni e költészet legszembetűnőbb stílusjegyeit, a kritika által nem kellő mélységgel tárgyalt irónia megvalósulási formáit.

A tudatosan megszerkesztett kötet élén bevezetésként az Intró: A Szappan-repp című reprezentatív szöveg áll, a végén „kivezetésként” az Extró: Nem párnák közt, P.S. Oroszországban alcímmel. Utóbbi a Petrovics/Petőfi és a Tandori szerzői neveket írja be jelölten az Egy gondolat bánt engemet asszertív gesztusainak kommentáló megtagadása révén keletkező metatextusba. Úgy dúsítva azt fel a verebek és a lovak Tandori-féle magánmitológiájával, illetve implicit biografikus alapon. (A vers feltehető megírásakor OJD 26 éves, mint 1849-ben Petőfi.) OJD és Petőfi szerzőségének egymásba játszatásával, hogy a költemény modális struktúrája epilógust evokál, a retorikai olvasat reverzibilis vonatkoztathatósági relációja („Élt? Mennyit élt? Huszonhat évet? /Adjak hozzá?/ Vagy ez egy másik élet?”) viszont a folytatás lehetőségét sem zárja ki. S így is történik, hisz „utószó helyett” a Vajda Albert csütörtököt mond című novellát olvashatjuk, mintegy OJD és Borges költői világának metafiktív foglalataként.

Vállalt feladatát tekintve A Szappan-reppet programadó versnek nevezhetnénk, mivel a kötet poétikájának számos leágazása válik bejárhatóvá általa. Első sorai szinte kiáltványszerűen jelentik be a transzgressziót: „Ha nem olvasol, hát dalolok most, / alkalmazkodom új korokhoz. / Érted a lírám akármit átlép / — hallgasd hát ezt, míg főzöd a kávét!” Lényeges az akármit névmás szemantikai telítettsége. Kezdetben csak a para- és architextuális jelölőlánc (repp, mikrofon, klip; a refrén) tölti fel jelentéssel, majd a vulgáris, obszcén kifejezések poentírozzák, míg ki nem derül, hogy a költészet hagyományos, világ- és személyiségformáló erejébe vetett egykori hit (illúziója) fenntartható, ha eredőjének státuszát mediatizálva a műalkotásokat a maguk jelenkori szubsztancianélküliségében képzeljük el.

A második és harmadik helyen említendő poétikai jellemzők lényegében a határátlépés aleseteinek tekinthetők. Közülük először a populáris regiszter térhódítását indokolt szemügyre venni. Kiinduló versünk nemcsak a könnyűzenei műfajok és a trágárság emancipálásával nyit a jelzett irányba, hanem a jassznyelv egyenjogúsításával is, példaként említhetők a dugiban, csicskás, spinkó, megduglak, bébi, oltári, nyomulj kifejezések. Az Erőversek, a Segíts szavadra lelnem egyenesen a börtönszleng nyelvét kölcsönzi ki.

Petri, Németh Gábor, Parti Nagy óta tudjuk, mennyire produktívnak bizonyulhat a hiba stilémaként való alkalmazása; nemkülönben így van ez OJD változatos applikációiban is. Csak néhány típust katalogizálnék, a verscímek mellőzésével. Egymást éri a sok apocope (némberekér', magamba'bagzok, setétlő ágyékokba' jártam, malacolnánk na mér' ne, Ód, stb.), epenthesis (szahar, makaronni) és inverzió (A szegény kis panasz gyermekei), amelyek hangalakjukkal nem csupán idegen és saját szövegek között teremtenek kapcsolatot (pl. Ód — Óda; szahar — Szahara), hanem a szociokulturális nyelvi formációk kiterjesztésével a humor és az irónia forrásivá is válnak. Ugyanez történik, mikor a Hümér-maszkot viselő beszélő öntükröző modorosságaival („ó, anyám, / te bolhás csillag, köhögő magány!” — Ars hymerica, mely átcsap anyja siratásába) a fűzfapoéta „költői” vénáját teszi megmosolyogtatóvá. A Szappan-reppben is fellelhető a fenti funkcionális hibaleltár egyik eleme („légy igaz polgári béka a tóba'!”), hogy még számos locusba vetítse előre a detractio eme hatásos fonológiai alakzatát. Másrészt a rapszöveg artisztikus kezelése, rímtechnikája a későbbi poémák formai sokszínűségét engedi sejtetni. Többek közt shakespeare-i szonett (Nulladik szonett, Epilógus), Balassi-strófa (Segíts szavadra lelnem), rondó (A szél mögött, ó mondd, ki áll ott?), villanella (Villanella a távolélvezési versenyről), tercina (Don Quijote második szerenádja), endecasillabo (Isten szaga) színesíti a palettát.

Ha a rapbe konvertált egyik sorpár („Konvertált lírám küldöm tehozzád, / szeretném, hogyha visszahoznád.”) performativitását összevetjük A találkozás elkerülhetetlen fragmentumának „befejezésével” és lábjegyzetével mint dialogikus értelmezésre való felhívással („Ahol megáll a hatos, / vagy többé meg sem áll már. A pont utáni versben. Vagy amit kitalálnál...”), rögtön észlelhetővé válik a textusok egyik legfontosabb intenciója: az olvasó felszólítása az együttalkotásra. Különösen amikor bizonyos antimimetikus, önreflexív, erőteljesen metaforikus szövegeket vagy részleteket nehezen tudnánk a „dunkle Lyrik” gyanúja nélkül olvasni. Kimondottan hermetikus jelképzéssel A Szappan-repp ugyan nem szembesít, habár a „Ritmusom úsztat, Ér — Európa, / légy igaz polgári béka a tóba'!” kijelentésből bajosan rekonstruálható autonóm kép. Ami aligha meglepő, ha rugalmasan argumentálunk azzal a Mallarmé óta általánosan elfogadott nézettel, miszerint „a költői képek nem leíró jellegűek, az általuk alkotott szólánc szintjén olvasandók, saját értelmükben” (Todorov). Hiába tartalmaz a költészet is megjelenítő elemeket, a költői kép nem dolgok, hanem szavak kombinációja, „és haszontalan, sőt kártékony, ha lefordítjuk az érzéki benyomások nyelvére.” (Uő.) A Teste fürdik a városban, A házban, a Séta típusú költemények még nagyobb relevanciával viselik magukon a hermetizmus jeleit. Imaginárius terük mesterséges (város, ház, folyosó, lakás), az antropomorf, organikus lírakódokat leépítik, beszélőjük személytelen, paradoxális szerkezetük negligálja a konzisztens értelem-összefüggéseket, disszeminatív metaforizációjuk mérhetetlen jelentés potenciált szabadít fel — allegorizáljanak az olvasók kedvükre. „Kilép a városból. Sétál. Ledobja / a kopoltyút, az úszóhártyát. / Tolláról lepereg a víz. / Nyújtózkodik. Kibontja szárnyát.” (Teste fürdik a városban.)

„Ismerlek, mint rosszat a gyermek,”; „Fürtös, láncos, táncos meg nyalka,” — két passzus kezdete az említett rapversben. Az első részletből az Óda, A Dunánál, az Eszmélet, a másodikból a Medvetánc, a Magyar jakobinus dala és a Mirabeau-híd palimpszesztusa rakható össze, de a kontingens „polilógusba” akár az Esti Kornél éneke és a Góg és Magóg fia vagyok én... irodalmi emlékezete is beleolvasható. Az aleatórikus, decentrált, folyamatosan újrarendeződő allúziórendek (összefüggésben az identitásuktól és individualitásuktól eloldódott szubjektumokkal) az egész kötetben dominánsak, csupán a pretextusok „eredete” más és más: hol Janushoz, Balassihoz, Berzsenyihez, Vörösmartyhoz, Babitshoz, Juhász Gyulához, Nagy Lászlóhoz, Rejtőhöz, Parti Nagyhoz, KAF-hoz, hol Dantéhoz, Villonhoz, Cervanteshez, Shakespeare-hez, Kafkához, Borgeshez köthető, szinte mindig ironikus kontextusban. „Kezét csókolta villamos, / Judit azóta géppel mos”; „Több dolgok vannak, ím, e versben, / mint sárga ember Ázsiába'!” (Judit és a villamos; E versben is Horatio)

A befogadhatóság, az olvashatóság, a költői siker mai feltétele, hogy a „süket füleket döngető vátesz” profilt váltson; tematikában, hangzósságban közeledjen a közönségigényekhez, legalábbis A Szappan-repp tanúsága szerint. Nem szorul hát külön magyarázatra a szöveget elborító ironikus hangoltság, mely „tévesetként” és „nem olyan nagy pofonként” tünteti fel a szóban forgó kázust. Az irónia azonban (sem itt, sem másutt) nem egyszerűen stílusárnyalat, hanem a legkisebb jelartikulációt is átjáró költői szemléletmód. „Ne hidd azt, hogy dialektizálok, kedvesem!”; „oh minő dia lektika” — az első citátum A Szappan-repp, a második Felejtsük el, Darling berekesztésében található. Véleményem szerint a pragmatikai versalany a dialektikát kontextualizálva az a de Mant „olvassa”, aki Schlegel nyomán az iróniát a „trópusok allegóriájának permanens parabázisaként”, mindennemű konzisztens narratíva állandó megszakításaként határozza meg. „Nincs narráció reflexió nélkül, nincs narráció dialektika nélkül, s az irónia éppen ezt a dialektikus és reflexív jelleget, vagyis a trópusokat bontja fel” (de Man). Beszédes lehet, ahogy a szingularitástól megfosztott lírai szubjektum (a dialektika denotációjával adekvátan) először tagadja, majd másodjára „elismeri” a dialektizálást, ám a hangsor anagrammás felbontásakor az olvasó, olvasat, gyaloghintó etimológiájának bevonásával a retoricitás szédítően szubverzív cirkulációját mutatja meg, tehát az ironikus dimenziót a diszkurzív vagy narratív illúzió szünet nélküli szétfoszlásában. Az adott diszkurzus retorikai regiszterváltással történő rendületlen megszakítására de Man a parabázis mellett az anakoluton fogalmát használja. A klasszikus retorikában az anacoluthon szintaktikai törést, következetlen mondatszerkesztést jelent, a mondat eleje és vége közti tartalmi kapcsolat hiányát. OJD költeményeiben ilyen szűkebben értelmezett anakolutonok is előfordulnak: „és utcalámpa két szemem / de mégsem észrevettem / hogy nem tudom hogy mégse nem / bár hosszabb mint szonettben / a hold ma pállott porcelán”; (Felejtsük el, Darling) Az így kialakuló (hol gyengébb, hol teljesebb) montázsszerűséghez nemcsak a központozás gyakran teljes hiánya, hanem a grammatikai ellipszisek („E rég unt föld, ahova fagytam. / Szerelemet senki. (...) Sok sárga kéz. / Egy üres létszelet.” — Sok sárga kéz.), az aposziopésziszek („És tudja, egyszer az az asszony...” — Vanek úr Párisban) és a fragmentumképződést elősegítő üresen hagyott szakaszok (Még viszontlátod ezt a percet, A találkozás elkerülhetetlen) is hozzájárulnak. A töméntelen zárójeles közbevetés vizuálisan is jól szemlélteti a narratív fonalak ismételt szétszakítását, akárcsak az eltérő sorszámú versszakok, vagy az egymástól logikai rend híján gyakorta esetlegesen elválasztott „szakaszok”. A művek ezáltal legfeljebb csak közelítenek egy koherens konstruktum felé, ám soha nem teljesítik be ígéretüket. Szerzőnk ironikus arzenálja azonban gazdagabb az eddig bemutatottnál. Feltűnően sok anaklaszisz, emphasis és zeugma hatványozza meg az iróniát a konnotátorok rekontextualizáló karakteréből adódóan. Az invenciózus szójátékok („Orán hol én gután”, „transzcsendes”, „Sztüxamos”, „madonna pokalipszis” stb.), az ambiguitások („álmaimra a kezét ráteszi / és minden vágyam karmába ütközik” — Brigitt tilt a kiruccanástól), a lexémaszinten is mutatkozó nyelvroncsolások (átmanőver, hottent, mocor, ballép) „azt a paradox törekvést testesítik meg, hogy egy építményt saját lerombolása által hozzunk létre” (Benjamin), távlatot nyitva egy mélységesen megbízhatatlan (költői) nyelvre. Ugyanebben a horizontban helyezhető el az a teoretikus dilemma, hogy az énforma elviekben bármikor felvetheti az önéletrajziság kérdését. Esetünkben ellenben még addig a de Man-i figyelmeztetésig sem juthatunk el, mely szerint a prozopopeia, mint az önéletírás trópusa legalább annyira diszfigurál, mint amennyire arcot ad a hangnak. OJD textusaiban olyan mértékű az én széttöredezettsége, annyiféle hang sűrűsödik a parabázisokba, olyannyira penetráns a grammatikában, tropológiában, tematikában egyaránt megnyilvánuló ironikus hangoltság, hogy az elmosódó prozoponokból még ideiglenesen használható „fantomkép” sem rajzolható meg. Több versrészlet is szellemesen reflektál erre: „És mert a nyilvántartásban kis hamis / énjeinből lenne egy lista Smith,”; „a tükör áll, és csak az arc — ha van — / mit könyörtelen mindég széttörök.” (Párbaj a Grand Hotelben; Ód) S hasonlóképpen, amint néhol érzékelni véli az olvasó a vallomásos, istent kereső tónust, pár sorral később maga a szöveg törli nyersen a konfesszionalitás lehetőségfeltételeit (Verecke híres útján, át Kocsárdon; Isten szaga)

A posztmodern üresség szakadatlanul felbukkanó (nem tragizáló) jelzései önmagukban tán kissé kopottasak, sztereotípiába hajlóak („A vers csak körítés. A húst / nem tudom tálalni, nem lehet.”; „lám kiürül a forma / nincsen már tartalom / csupáncsak tarka lom / olyan akár a kor ma” — Az élet ellen nincs orvosság, Monológ), ám ha a végtelen totalitás elérhetetlenségének komikus, ironikus, ötletes leképződéseiként tekintünk rájuk, rögvest beilleszthetők a kötet bravúros poétológiai eszköztárába. Hiszen a lajstromozott stíluselemek egyöntetűen a schlegeli tézist legitimálják: valóban borzasztó lenne, ha a világ minden részletében és komolyságában érthetővé válna.

 

Király Levente:
Orbán János Dénes: Teakönyv

In: Ex Libris — ÉLET ÉS IRODALOM, 2003/29
 

 

Kezdjük a küllemmel, ha már így alakult, a négy kiválasztott termék közül ez a leggusztusosabb: szép a borító, a papír gyönyörű, a tördelés hibátlan — szép munka volt. Itt viszont a tartalommal vannak bajok, és a jó szándék sem hozható fel mentségnek.

Orbán János Dénes úgy érezte, itt az ideje kiadni egy kötetben meg nem jelent gyűjteményt. Ha röviden summáznom kéne a véleményemet: nem kellett volna.

Műfajilag teljesen vegyes, ami nem baj, én például élek-halok az ilyen jellegű könyvekért, hiszen így még jobban megismerem az alkotót. Hogyan ír verset, prózát, majd hogyan küldi el a többi vers- és prózaírót a bús francba — egy csipet műhelytitok, személyeskedés, naplórészletecske, komoly szellemi orgia is kikerekedhet mindebből. A Teakönyvben vannak kamaszkori és az utóbbi időkben írt versek: előbbiek maradhattak volna a fiókban, utóbbiak jók lesznek az újabb verseskötetbe. OJD nyilván részint dokumentációnak szánta ezt a könyvet, hogy tudjuk meg végre, miért is lettek ők (mármint ő és a Serény Múmia/Előretolt Helyőrség csapata) olyan forradalmian újak Erdélyben, ezért olvashatunk mindenféle előszót, kritikát és előadást. Ezek inkább érdekességek, mintsem maradandó irodalmi szövegek. Vagy például nem értem, kit érdekelhet manapság egy hétéves recenzió Fazakas Lászlóról, akiről akkor sem hallottunk, és ma sincs ez másképp. Jó a kritika, akkor fontos is lehetett, de ezzel be is töltötte a feladatát — nyugodtan ki lehetett volna hagyni. Találó a Nem mind egy antológia szerzőiről a kritika, de az is régi, lefutott ügy. És nem mehetek el szó nélkül a Petri és Orbán Ottó 1999-es köteteiről írt kritika mellett. OJD itt azt írja, hogy nem szabad nyafogni a halál miatt, és meg is mondja, mi az a háromféle közelítési mód, mellyel az elmúlással szembe kell nézni. Hogy is mondjam, érdekes. Először is: én is olvastam az említett könyveket, nem éreztem nyafogásnak őket, és kifejezetten tetszett például az az Orbán-sor, melyet OJD nevetségesnek tart („csontomig átjár az öregség / a fagyos tengeri szél”) — de ha neki nem tetszik, hát akkor nem. Csak azt éreztem a kritika olvasása közben, hogy nehogy már OJD elmagyarázza, miként kell „meghalós” verset írni.

Egyszóval, kár ezért a szép kiállítású kötetért. Kérdés, hogy OJD mítosza elviszi-e hátán ezt a könyvet is. Reméljük, helyrehozza ezt a baklövést a jövőben.

 

Balázs Imre József: A kulisszák mögött 
[Teakönyv]
In: KRÓNIKA, 2003. 11. 22—23.

 

Az elmúlt években Orbán János Dénes a lezárás, az összegzés technikáit próbálgatta. Befutott popzenekarok szokták kiadni a turnék szüneteiben, pihenésképpen a koncertalbumaikat, a dalok akusztikusra hangszerelt verzióját, a válogatott sikerszámokat, az összes CD-t tartalmazó kollekciót egy dobozban. DVD-t, posztereket, naptárakat, pólókat. A Teakönyv ebben a megközelítésben a kulisszák mögött készült fotók, felénekelt, de albumokra fel nem került dalok, feldolgozások gyűjteménye lenne.

Vegyük sorra: 1999-ben jelent meg az utolsó új verseket tartalmazó Orbán János Dénes-verseskötet, a Hivatalnok-líra. 2000-ben a korábbi kötetek anyagát (és egy „bonus track”-et) tartalmazó Párbaj a Grand Hotelben. 2002-ben ugyanennek a kötetnek egy újabb verssel kiegészült változata Anna egy pesti bárban címmel. Ugyancsak 2000-ben jelent meg a Vajda Albert csütörtököt mond című novelláskötet két kiadása is, amely lényegében a versben már kikísérletezett átírási módszereket, parodizáló effekteket próbálta ki a próza keretein belül. (És ez kétségkívül néhány jó novellát is eredményezett.) 2001-ben még egy vitatott színvonalú, kiérleletlen Méhes György-monográfia került ki a szerző dolgozószobájából. „Gyengéi bőven vannak az Orbán János Dénes által jegyzett Méhes-monográfiának, ennek ellenére azonban olyan izgalmas felfedező-olvasónaplóként működik, amely beindíthatja Méhes György írásainak újraolvasási folyamatát” — írta róla Páll Zita, Demény Péter pedig többek között azt kérdőjelezte meg, hogy a monográfiában olvasható jellemzések (az Orsolya például „cizellált, akár egy finom ötvösmunka, és oly precíz, mint egy svájci óra”) valóban hozzájárulnának a méhesi életmű iránti érdeklődés felkeltéséhez, illetve annak alaposabb megismeréséhez.

Ezek után érthető a várakozás az újabb Orbán-kötetek iránt: vajon milyen irányba mozdul el az a vers- és prózanyelv, amely nagy vonalakban 2000-ig meghatározónak tűnt a szerző műveiben? Nos, aki erre lenne kíváncsi, annak még várnia kell a következő Orbán-kötet megjelenéséig. A Teakönyv nem erről szól, bár a 2000-es dátummal közölt versek a könyvben kipróbálnak néhány (OJD költészetében legalábbis) újszerűnek tűnő futamot Andrei Bodiu és Kukorelly Endre hangfekvésében. Talán a Páthosz temetése című több tételes vers hagyja nyitva a legtöbb utat. Csakhogy ez is az összegzés verse, visszatekintő, vissza-író szöveg, bizonyos értelemben tehát magának a kötetnek a szerkezetét ismétli.

Valami másra jó ez a könyv. Kirajzolódik belőle a korai versek háttere, illetve az az irodalmi-teoretikus mozgástér, amely a kilencvenes évek első felében az OJD-verseket keretezte — a továbbiakban inkább erről beszélnék. Nemrég egy magyarországi kritikus megkockáztatta a véleményt, hogy „Orbán János Dénes recepciója azért is példa nélküli, mert magyarországi verseskötet nélkül, gyakorlatilag a folyóirat-publikációkra épülve ment végbe”. Ha ez valóban így lenne (szerintem nincs így), akkor azok az írások, amelyek a Teakönyvben olvashatók, még inkább érdeklődésre tarthatnak számot. Azok a kvázi-teoretikus szövegek, kiáltványok, amelyek a „transzközép” irodalom fellépését kísérték, itt jelennek meg először kötetben, eddig csupán kis példányszámú, kevéssé archivált folyóiratok hasábjain tűntek fel. Ez lehet az oka annak, hogy míg az Előretolt Helyőrség költőinek travesztiára, átírásokra építő poétikájára sokan felfigyeltek, annak a vonulatnak, amelyet különösen a Helyőrség-számok és a kiáltványok alapján lehetett volna beazonosítani — a populáris irodalomhoz fűződő kapcsolatra gondolok — kevés nyoma maradt a kritikákban, tanulmányokban.

Magát a Teakönyvet is az olvassa a kötet „használati utasításainak” (bevezetőinek) megfelelően, aki hajlandó eltekinteni a szerkezeti esetlegességektől, a műfajok keveredésétől, és a szöveg élvezetében merítkezik meg, kitéve magát a paródiák, gyilkos élű recenziók, alkalmi írások poénjainak, szórakoztató fordulatainak. A kötet ebből a szempontból kétségkívül magával ragadó, még ha helyenként meg is akasztják az olvasást az olyan agresszív kitételek, mint amelyik például Hans-Georg Gadamerre vonatkozik: „a humán elméleti tudományok eme ganajtúrója, akit az Isten perverz módon ittfelejtett, túli elváráshorizontokra távozott. Remélem, a pokolban a megérdemelt büntetést szabják ki a görényre: meg kell tanulnia kívülről Juhász Ferenc összes verseit, s lefordítania a világ összes nyelveire.” (316—317.) Az ehhez hasonló idézetekből kiindulva (amelyekből szerencsére nincsen sok a könyvben) lehetne kimutatni igazából a populáris irodalom tetszeni-vágyásának csapdáját: azt tudniillik, hogy a populáris irodalom, bármennyire univerzálisnak tételeznénk is, úgy működik, mint egy mosópormárka vagy készruha: erősen célzott, korosztályban, ízlésben, érdeklődési körben behatárolt közönsége van. A fenti mondat például csak annál az olvasónál éri el a kívánt hatást, aki a beszélővel közös csoportképző jegyekkel bír: tudja, ki az a Hans-Georg Gadamer, tudja, ki az a Juhász Ferenc (de hogy kerül épp ez a két név egymás mellé?), és mindkettejükről lesújtó véleménye van (hiszen a szöveg nem kínál érveket, fogódzókat a vélemény alátámasztására).

A populáris irodalomnak, amelyről sok szó esik a kötetben, van egy másik problémája: a közönség igényére, az olvasottságra hivatkozik mint értékelési szempontra. Kérdés, hogy ebben az érvrendszerben milyen módon lehet viszonyulni például a transzszilvanista irodalom Reményik Sándor-féle vonulatához, amelyet Orbán János Dénes több írásában kritizál, destruktívként jellemezve azt. Erdélyben ugyanis jelenleg éppen Reményik Sándor, Wass Albert és Nyírő József számítanak a leginkább olvasott/eladható szerzőknek. Orbán János Dénes válasza a Két előadás című szöveg alapján valószínűleg az lenne a kérdésre, hogy a „transzközép” irodalom (vagyis az, amit az Előretolt Helyőrség csoportja ír) az emberközpontú „középirodalom”-hoz tartozik, amelynek nincsen ideológiai vonzata, „hiszen” az emberről szól, a transzszilvanista irodalom messianisztikus változata pedig az ideologikus-metafizikus irodalomhoz, amely „emberen túli” kíván lenni. Ennek az érvelésnek a vakfoltja éppen az emberrel esik egybe: adottnak veszi az ember (Sántha Attila kiáltványában: „a zember”) fogalmát, attribútumait, érdeklődési körét. Így viszont fel sem merülhet az ízlések vagy a környezetről alkotott vélemények változásának problémája. A transzközép populáris irodalom-elméletei érzésem szerint nem differenciálnak eléggé, és ebből adódik, adódott a Helyőrség-csoport számos dilemmája az ezredforduló táján.

A Teakönyv kissé megkésettnek mondható: kár, hogy nem sikerült korábban módot találni arra, hogy a lendületes kiáltványok, dokumentumok kötetté (antológiává?) szerkesztődjenek. A megkésettség alatt voltaképpen azt értem, hogy a kötet szerzőjét az utóbbi években mintha már nem azok a dolgok foglalkoztatnák, mint a kilencvenes évek első felében. És ez így van rendjén — hiszen a labdák fel vannak dobva a Teakönyvben; szinte mindegy, ki üti le őket.  

 

Papp Attila Zsolt:
Ötórai tea, válaszúton
[Teakönyv]
In: KRÓNIKA, 2003. 11. 22—23.

 

Posztfreudi szexmajom vagy az erdélyi magyar irodalom megújítója? Zseni vagy pojáca? A bölcsészek gyöngye vagy pedig rafinált szemfényvesztő? — nem véletlenül kezdi így Szőcs Noémi Imola Orbán János Dénes Teakönyv című legújabb, „kötetlen írásokat” felvonultató könyvének előszavát. OJD „életművét” — és főként személyét — ebben a pólus-antipólus viszonyrendszerben szokás megközelíteni — azt hiszem, nem vagyok egyedül, aki úgy gondolja: kissé leegyszerűsítő módon. A „zseniális újító”, „vátesz”, „lázadó fenegyerek”, illetve a „kiátkozott költő”, „az ifjúság és a költészet megrontója” ellentétpár(ok) ugyan kézenfekvőnek tűnik/tűnnek, mégsem visznek közelebb a lényeghez, illetve e meglehetősen bonyolult és összetett szövegkorpusz és írói egyéniség jobb megértéséhez. A kérdés már rég nem így tevődik fel. Az erdélyi magyar olvasó — ma már szinte korra, nemre és világnézetre való tekintet nélkül — „megszokta” Orbán jelenlétét az irodalmi porondon — mint ahogy megszokta a transzközepet, az Előretolt Helyőrséget vagy az irodalom „szexualizálását”.  Továbbmennék: többek között éppen ez a „megszokás” tette lehetővé a Teakönyv létrejöttét és sikerét az erdélyi sajtópiacon. De ne szaladjunk ennyire előre. Egyelőre van egy könyv, szép, színes, szélesvásznú, melyre — látszik — a kiadó nem spórolta meg a pénzt, a nyomda pedig a papírminőséget. És nagyon is jól tette. A Teakönyv az elmúlt évek egyik legkomplexebb (az egyszerűség kedvéért nevezzük így) szépirodalmi terméke. Szerzője nem véletlenül nevezte több alkalommal „salátakönyvnek”: van benne minden, mi szem-szájnak ingere, vers, kispróza, stílusparódia, recenzió, kritika, pamflet, ál-műfordítás, kisesszé, sőt, az elméleti alapvetésű értekezés sem marad ki ebből a totális műfajkeveredésből. Mondhatni OJD mindent összegyűjtött, ami eddig valamilyen oknál fogva kimaradt köteteiből, 1992 és 2003 között. Ha lelkiismeretes filosz lennék, most megpróbálnék valamiféle fejlődési irányt, mi több, ívet megállapítani e két időpont közötti szellemi térben és fizikai időben. Nem teszem: a kedves olvasó vegye a fáradságot és olvassa el. Ugyanis ezért jött létre. Furán hangzik, de a Teakönyv alapvetően olvasásra — hogy úgy mondjam: élvezeti olvasásra — szánt mű. Bár szerzője a kötet elején lévő ajánlásában valamiféle kordokumentumként határozza meg könyvét, azt is félreérthetetlenül jelzi: nem ez az elsődleges funkciója: „...ajánlom az Olvasónak, a délutáni tea mellé”. A délutáni tea mellett pedig el lehet csemegézni Márison, akinek „pöcsre van gondja”, Natasán és Ivánon, akik a szocialista erkölcsnek megfelelően gyakorolják a nemi életet (a Szputnyik gumióvszer hathatós segítségével), György Attila vészbanyákká vedlett boszorkányain vagy Claudio popóliszának Merlinjén. A csemegézés szempontjából talán legízletesebb falatnak a paródiák számítanak, de — az érintetteken kívül — a recenziók, kritikák is lekötik az olvasót — gyakorlatilag attól függetlenül, hogy egyetértünk-e a bennük foglalt bírálatokkal vagy sem. Szerzőnk savba mártja tollát, amikor nem igazán kedvére való művek kerülnek kezei (karmai?) közé: Fazakas László vagy Demény Péter például minden bizonnyal szívesen kihagynák CV-jük befogadástörténeti részéből a róluk szóló írásműveket. De van a kötetnek néhány olyan írása is, melyek nem a megszokott Orbán-imidzset (fenegyerek, lázadó stb. stb.) mutatják fel. Azzal a hanggal, amely például a Ha mit még hátrahagynunk, a Nem párnák közt (Petőfi „halála utáni” költeményei) vagy a Páthosz temetése című versekben találkozunk, a fentebb említett kétpólusú megközelítés nem tud, nem tudhat mit kezdeni. Bár a szerző előző verseskönyveiben — főként A találkozás elkerülhetetlen, és részben a Hivatalnok-líra című kötetekre gondolok — fellelhető ez a fajta, néhol „líraizáló”, néhol „bölcselkedő” hangnem, mégsem ez a vonulat volt meghatározó OJD költészetében — legalábbis a recepció nem ezt állította középpontba. Érthető módon egyébként. Ennek a hangnemnek nem a korábbi Orbán-kötetek az igazi kontextusa(i). Az ideálisnak mondható szövegkörnyezet éppen a Teakönyv, a maga „salátaságában”, vegyességében — a paletta ugyanis mindent felsorakoztat, amit csak lehet, ügyelve arra, hogy egyetlen, minőségileg vállalható „maszk” se maradjon ki ebből a stíluskavalkádból. És ez a szándék teheti ambivalenssé a könyv megítélését, elhelyezését valamilyen irodalomtörténeti kontextusban. Aki ugyanis arról beszél, hogy a Teakönyv az önmaga mítoszát harsányan ápolgató szerzői szándék megnyilvánulása, éppen arról feledkezik meg, hogy ez a mindent-felmutatás, ez a totális önmegmutatás az a tényező, amely kimozdíthatja a különféle szerepekbe az évek folyamán belekényszerült szerző megítélését, be- és elfogadását. És az is biztos: ennek a kötetnek a megjelenésével Orbán egyfajta válaszútra érkezett. A könyv összefoglaló, összegző jellege értelemszerűen vonja maga után valami új hang, másfajta megmutatkozási mód iránti kritikusi és olvasói elvárást. Ezzel a tea- és salátakönyvvel Orbán János Dénes kétségkívül lezárt egy fejezetet írói művéből. A kérdés tehát az, mi következhet ezután — melyik az a megszólalási mód, műfaj vagy hangnem, amely képes az eddig példátlan sikereket elért, „ifjú tehetség” státusából egyre inkább kihátráló (felfele hátráló, hogy képzavarral éljek) szerzőt megtartani az irodalmi érdeklődés homlokterében. A könyv írásainak egynémelyike pedig azt bizonyítja, hogy Orbán tudatában van ennek, képes szembenézni ezzel a helyzettel, és számot vetni saját pozíciójának, az általa igen magas szintre emelt beszédmód(ok) át- és újraértékelhetőségével: „Mit is játszom? Álforradalmat? / Az aranykor is véget ér? / A legnagyobb is meghal egyszer? / Vér hull a földre, s vérre vér?” (Páthosz temetése). És ha igen? És ha nem? A Teakönyv éppen arról szól: ebbe a játékba minden belefér.  

 

Németh Zoltán:
Az interaktív líra
[Anna egy pesti bárban; Teakönyv]
In: IRODALMI SZEMLE 2004/4, ill: A széttartás alakzatai, Kalligram, Pozsony, 2004.

 

Az Orbán János Dénes költészetével foglalkozó, azt értelmező szövegnek kitűnő alkalma nyílik kitekinteni a kortárs fiatal irodalom kanonikus pozícióira. Úgy tűnik, hogy ez a lehetőség egyúttal kötelesség is: Orbán János költészete a mai fiatal magyar irodalom egyik ikonikus alakítójának, megkerülhetetlen viszonyítási pontnak tűnik több költő, irodalomtörténész és kritikus számára. Az alábbi értelmezések nem ennek a kanonikus pozíciónak az erősítésében vagy gyengítésében érdekeltek, nem is a kánon kialakulásában szerepet játszó tényezők (média, önrep-rezentáció, csoporttudat) felmérésére törekednek, hanem a kánon szövegszerű öszszetevőit kívánják megvizsgálni. Erre a célra a költő legutóbb megjelent, Anna egy pesti gyárban című gyűjteményes kötetének a verseit, illetve a Teakönyv című válogatásnak a szövegeit használom.

Az Orbán János Dénes-recepció fősodra egyetért abban, amit Fried István állít, tudniillik, hogy „vállalkozása szemtelenül nagyszabású: újraírja a lírai irodalomtörténetet, kanonizált alkotásokat forgat ki, előd és kortárs nagyságok versvilágát szembesíti egymással, szinte mindentudó elbeszélőjeként a líratörténetnek egy alulnézetből szemlélt verskrónikát ad közre.”1 Margócsy István véleménye még ennél is tovább megy, állítása szerint ugyanis „Ha van ma olyan jelentős költészet Magyarországon, mely a dekonstrukció mint mindent átfogó és meghatározó irodalmi gesztus jegyében működik és hat, akkor az bizonyára az Orbáné: az általánosításokkal szemben folyvást gyanakvó nyers egyedisége, a nyelvet és hagyományt minden ízében átható radikális szubverzitása, erős, destruktivitást sem nélkülöző indulatossága, valamint fergetegesen derűs humora mind annak az elvárás-rendszernek lebontásából származik, s annak lebontására irányul, mely kötelező kizárólagossággal írná (vagy írta volna) elő a szenvedést hangsúlyozó, és azt kimondásával rögzítő patetikus modalitást.”2

Az Orbán János Dénes-lírát véleményem szerint érdekes lehet olyan nyelvek interakciójaként, együttes mozgásba hozásaként olvasni, amelyek egymást felerősítő és kioltó funkciója válik a lírai jelentés biztosítékává. Nyelvhasználatok inter-akciójaként olvasni ezt a költészetet azért is célszerű, mert az Orbán-líra kettős természetére nyílik innét rálátás: míg egyesek ennek a költészetnek a szubverzív természetére mutatnak rá (Fried István, Margócsy István, Demény Péter), addig mások mint hagyományos vagy konzervatív lírafelfogást értelmezik (Balázs Imre József, Keresztesi József).3 Mindez azért lehetséges az én olvasatomban, mert az válik fontossá, hogy az Orbán János-költészetben interakcióba léptetett nyelvek mely aspektusára helyeződik az olvasói figyelem. A jelentésadás műveleteinek elkülönböződő intonációi éppen azért teszik lehetségessé az érvelést mindkét olvasat mellett, mert ez a költészet olyan lírafelfogást működtet, amely többféle olvasói elvárásnak kíván megfelelni, s ezt a megfeleléskényszert a líra nyelvi tétjévé avatja.

A monolitnak tűnő Orbán-nyelv tehát az értelmezői jelentéshasítás műveletei nyomán a következő, legjobb esetben interakcióba lépő nyelvek kontaminációjaként szemlélhetők:

1. intertextuális nyelv — az Orbán-líra kezdettől fogva tudatosan játszott rá a nyelvi megelőzöttség posztmodern tapasztalatában rejlő lehetőségekre. Tulajdonképpen az Esterházy Péter által a prózában alkalmazott módszert vitte át a líra területére, illetve a Parti Nagy Lajos lírai szövegeiben bejáratott eljárást gondolta tovább. Az intertexuális utalások Orbán verseiben két, jól elkülöníthető nyelv-réteget képviselnek, amelyek azonban gyakran egymással is interakcióba lépnek:

a) A magyar és a világirodalom kanonikus alkotásainak újraírása az önreprezentáció és az önkanonizáció lehetőségeinek nyit tágabb teret. Az élősködő szöveg eltörölni szándékozik az eredetiségkényszert, s a felidézett kanonikus idézet révén legitimálja/véli legitimálni önmagát. Bizonyos szempontból állítható, hogy ezzel mintegy párbeszédbe lép a megidézett szövegekkel, azaz a magyar és világirodalom kanonikus szövegeivel folytat dialógust, s ezáltal lép bele a történetiség lezárhatatlan folyamatába. Más szempontból viszont sajátosan sznob nyelvi közegről is tudósíthat az olvasói tapasztalat. A kanonizált alkotások szubverziójának problematikájával kapcsolatban az is érvényes gondolatként vethető fel, hogy vajon nem szubverziónak minősül-e bármely ismétlés? És itt nemcsak a töredékes, de akár a tökéletes ismétlés is szóba jöhet, hiszen eleve más kontextusba érkezik az ismételt szöveg, s tulajdonképpen az eltérő kontextus válik a szubverzió biztosítékává. A kérdés értelmezéséhez az egyik gyakran idézett Orbán-versből is kiindulhatunk:

„A mosógép a lepedőt
lágyan zúgva csak mossa, mossa.
Ágnes nem meri kikapcsolni.
Áll mellette, nézi zokogva.”

(Egy ballada redukciója, I. 15.)

Az ismert Arany-ballada redukciója nem értelmezi át radikálisan az „eredeti” szöveget, inkább aktualizálja, a jelenbeli megszólalás részévé teszi. Nem úgy forgatja fel az Ágnes asszony jelentéseit, hogy a radikális jelentésbeli szubverzió részévé teszi — a redukció ebben az esetben az eredeti szöveg kérdésirányait megtartva, csak az eltérő kontextus ereje által értelmezhető szubverzióként. Sőt, az aktualizációnak mint lehetséges szubverziónak voltaképpen egyetlen lexéma, a „mosógép” (valamint a hozzá kapcsolódó „zúgva” és „kikapcsolni”) a letéteményese — az egész szöveg az „eredeti” ballada tragikus jelentésvonzataira játszik rá.

A kánon saját szövegbe építésének ez a módja a leginkább kézenfekvő lehetőség. A kánon szövegbe rántása és egyúttal szubverziója azokban az esetekben válik összetettebb jelentéstartalmak közvetítőjévé, amikor az irónia kettős kódjának teszi ki azt, s ráadásul nem egyetlen kanonikus szöveg vesz részt a jelentésfelszabadító játékban. Csak példaszerűen kiragadva a Külvárosi kéj vagy az Ó, én hatalmas asszonyom című szövegek sorolhatók ide. A parodisztikus és egyúttal ironikus újraírások terében itt kánon és obszcenitás találkozásával a szubverzió összetettebb és tágabb jelentésmódozatait tárja fel:

„Éhes szája szélén forró
patakban csorgott örök anyagom,
vagy (méhe bölcsődéjét kerülni
kellett) boldogan haladt

a végbél homályos alagútján.” (Külvárosi kéj, I. 90.)

Orbán János Dénes szövegeinek obszcén parodisztikus intertextualitása akkor szabadítja fel a jelentéstartományok zárt struktúráit, ha nem a kánon irodalmon kívüli követelményrendszere, hanem a nyelv belső törései mentén építi fel a szöveg dekanonizáló lépéseit. A jelen és a múlt szövegeinek értelemkonstrukciói ezek-ben az esetekben nem megértésként, dialógusként, hanem éppen a radikális nem-értés, a jelen szövegeinek kiszolgáltatott múlt szubverziójaként lepleződnek le. A szöveg szabadságának mámora ezekben az esetekben juthat el a múlt kánonjai által kijelölt és lezárt tilalmi zónákhoz.

b) A kanonikus intertextuális nyelv mellett Orbán szövegeiben játszótárs-ként lép fel a kánon alatti intertextuális nyelv is. Mind a kanonikus intertextualitás parodisztikus felfogásában, mind a nonkanonikus intertextualitás szubverzív kiterjesztésében Orbán tulajdonképpen a Parti Nagy Lajos-féle lírafelfogás követőjének és újraírójának látszik. Az OJD-féle lírafelfogás ettől a modelltől főleg abban tér el, hogy az erotika, a pornográfia és az obszcenitás, illetve az alanyi költészet által bejáratott nyelvek mentén is továbbgondolta a kánon alatti szövegek beemelését. Míg az első esetben progresszívnek gondolom az elmozdulást (gondoljunk csak a szexus Parti Nagy-féle felfogására), addig az alanyi költészet nyelvének beemelésével Orbán tulajdonképpen visszatért egy jól bejáratott, de már kissé kopott nyelvhez, amelyben lírai én önmagára irányított hangsúlyos figyelme a gördülékeny rímelés felől jelenik meg.

Rejtő Jenő felfedezése tulajdonképpen már Parti Nagy Lajosnál megtörtént (lásd a Csuklógyakorlat című kötetet), és a lírai folyamat részeként lépett fel. Orbán János verseiben azonban egy egész ideológia épült rá a rejtői életműre, s vált bizonyos szövegeinek meghatározó viszonyítási pontjává a rejtői abszurd éppúgy, mint a rejtői populáris regiszter. A dekanonikus intertextualitás ideologikumként olyan sajátos nyelvi teret nyújt az Orbán János Dénes-szövegeknek, amelyek az életmű (főleg annak kezdeti szakaszában) egyediségének egyik letéteményesévé váltak.

2. obszcén nyelv — Orbán János Dénes lírai opuszai egyenrangú játszótárssá avatják az obszcenitás nyelvét. Nem pusztán a pornográf és az erotikus tartalmak szövegesítéséről van szó, hanem a világgal és a szövegek tekintélyével szemben elfoglalt kritikus pozícióról. A szexualitásról szóló beszéd mindig a hatalommal való szembeszegülés próbája. Ha Orbán szövegei kapcsán a szubverzió nyelvéről kívánunk beszélni, úgy semmiképpen sem használhatunk általánosító terminusokat. Az obszcenitás folyton változó képe a szöveg természetére utal ebben a költészetben, az értelmezés lezárhatatlanságának és ellentmondásosságának biztosítékává válik. Nemcsak ez a tapasztalat érhető azonban tetten, hiszen nem egy opuszban az obszcenitás mint létértelmezés az identitás ironikus zálogaként funkcionál:

„Habár csupán egy tévedés
voltam, véletlen állomás,
ahol csak lassít a vonat,
habár a keblét fogja más,
hiába táncol éjszakán át,
tovább varrja a tűsarok
szerelmünk végtelen ruháját.
Hiába táncol az ágyán,
ki pezsgőt tölt, az én vagyok.
Ó, én tömöm be eltátott száját!”

(Tudom, hogy egy szavamra jönne, I. 100.)

Az obszcén nyelv által a szövegbe vésett szadisztikus jelenetek szubverzív ereje és gesztusa a macho identitás megdicsőülése felől értelmeződik. Orbán János Dénes nem egy szövege tágítja sajátos ontológiává a férfi szadisztikus vágyát és a nő gyarmatosított testét. A perverz testiség által megalázott, az erőszak tárgyának kitett, védtelen, a szenvedést örömként megélő női test képét a macho fantázia elemeiből rakja össze:

„Ki tiltja meg, hogy jövet-menet
elmondjam, mi bánt?
Nagyon szeretném agyba-főbe gyakni
Jolánt.
Szeretném, ha velőig szopna, és
— hová nem lát be férje, gyermeke —
hétköznapjában lenne néha rés,
mit berendeznénk, Jolán meg én
— egy kétszereplős obszcén kisregény”

(Jolán, I.175.)

Ameddig a normalitás világának kódjait forgatja fel, addig az erőszak képeivel űzött játék a test szubverzív energiáinak enged teret. Amikor azonban ez a férfiidentitás a külső — patriarchális — világ rendjének analógiájára képzeli el és rendezi be a női és a férfitestet, és a nagyon is konvencionális maszkulinitás pózait variálja, megszűnik minden szubverzió, s csak a pózként felmutatott erkölcstelenség szokványtoposzait variálja. Ezekben a szövegekben az obszcén nyelv nem mondja fel a nemiség konvencionális kódjait, inkább erősíti a megrögzült erővonalakat, s a konvenionális maszkulin vágyfantiáziák mechanikus ismétlése érhető tetten:

„És rólad írnék, de tkp. nem te vagy.
Tkp. én csak én csak én vagyok,
a mindenséget bíró büszke hím,
kártyában mindig győztes zsarnokod”

(Ód, I. 211.)

Vagy:

„s én feltúrnám a bundát
visítnál mint az emse
hullna fröcsögve úgy rád
heréim drága vemhe

(...)

begerjedő kolostor
madonna pokalipszis
elcsángált tyúkapostol”

(Don Quijote második szerenádja, I. 214., 216.)

Ezekben az idézetekben nem érzem radikálisnak az orbáni költészetet (lásd: a nő mint alárendelt). A nemiség tematikájának vagy az obszcén nyelvnek nem minden változata jelent automatikusan szubverzív jelentéslehetőségeket a lírai szöveg számára. A testtel és a nemmel foglalkozó költészetnek (mint amely Orbán Jánosé is) progresszívebb vonulata számára a nemi szerepek átstrukturálása, a destabilizált konvenciók, az identitás verbális rekonstrukciói, a transzgresszív nemiség képe olyan szöveglehetőségek, amelyek a test dekonstrukcióját nem az elnyomó kulturális minták erősítéseként, hanem a szétszedés és összerakás megállíthatatlan játékaként képzelik el.

3. populáris nyelv — a populáris nyelv kialakítása nemcsak Orbán János Dénes, de majdhogynem egy egész erdélyi generáció számára jelentett kihívást (Sántha Attilától Fekete Vincéig). Ebből a szempontból Rejtő Jenő életműve került centrális, az újraértelmezést és újraírást előhívó pozícióba. A 90-es években egyes szövegeivel a nonszensz felé forduló (fiatal) magyar irodalom folyamataiba helyezhető ez a késztetés, Varró Dániel, Keresztesi József szövegei mellé. A popularitás azonban az erdélyi költőknél, s főleg Orbánnál tágabb ideológiai háttér felől értelmezhető: „Az Olvasót szolgáló irodalomnak éppen ezért egyesítenie kell a tömeg- és a »magas« irodalom erényeit. Egyszerre kell mélynek és fogyaszthatónak lennie. Ez a korántsem utópisztikus képződmény a populáris irodalom. Nem utópisztikus, hiszen nagy művek fémjelezik már nagyon régóta. Két példát hoznék föl, Rabelais Gargantuáját és Pantagrueljét a régi időkből és García Márquez Száz év magányát jelenünkből. Olyan művek ezek, melyek bizonyítják a populáris irodalom erejét és hatalmasságát: élvezetesek, mint egy ponyvaregény, és mélyek, mint a világirodalom csúcsára állított, de igen gyakran olvashatatlan művek. És még sorolnék néhány nevet (...), a teljesség igénye nélkül: Villon, Shakespeare, Voltaire, Victor Hugo, Dickens, az ifjúsági irodalommá degradált Dumas és Jules Verne, Oscar Wilde, Stephen Leacock, vagy a magyar irodalomban Jókai, Mikszáth és az exkommunikált Rejtő Jenő, Zilahy Lajos vagy Faludy György.” (II. 62.)

A populáris regiszter Orbán János Dénes legjobb szövegeiben interaktív esztétikai viszonyba lép a magasirodalom kánonjának elemeivel, viszonylagosítja a lírai megszólalás nyelvi feltételeit, azaz a többsíkú olvasás szövegbe kódolt jelenlétére hívja fel a figyelmet. A regiszterkeverés mint vitális, progresszív erő leginkább az Intró: A Szappan-repp című nyitóversben teszi olvashatóvá önmagát. Az ars poeticaként vagy kiáltványként is értelmezhető szöveg a líra medializálódásának szuggesztív tapasztalatát a határátlépés szimbolikus aktusához köti. Olyan populáris hatásesztétika körvonalazódik a szövegben, amely számára a jelenetés a rögzült befogadói stratégiák felülvizsgálatára hív fel. A magas és alacsony irodalom kódjai közti határ és annak eltörlése a hagyományt a folytonosságok és megszakítások lezárhatatlan nyelvi terrénumaként kezeli, miközben a lírai jelentés transzgreszszitvitása érdekében forgatja fel a rögzült olvasói kódokat:

„Csak annyit: vérbajként hintem a szépet,
és így is, úgy is megduglak téged,
s fertőző art-om száz alakban
becsúszik
szívedbe, mint a szappan!”

(Intró: A Szappan-repp, I. 7.)

A populáris regiszter mint a radikális lírai-nyelvi szubverzió és a befogadói kódokat felforgató elem a populáris nyelv hasznosíthatósága szempontjából járhatóbb útnak tűnik számomra, mint a populáris regiszter lefelé irányuló törekvései. A radikális szexualitás, a befogadói kódok szubverziója, a határátlépés lehetőségei vagy a befogadói kódok feszültsége nélkül az orbáni szöveg némely szöveghelyeken a szleng egyszerű imitációjának, szentenciák és közhelyek funkciótlan halmozásának, az almanachlíra posztmodernizált variációjának tűnik. Az első esetre a Segíts szavadra lelnem Balassi-strófákban írt (egyébként akár stílusbravúrnak is felfogható) szövege a legmegfelelőbb példa:

„Ó, dzsukel beköpő
vamzer masnikötő —
balhéztam, markecoltam!
Sosem lettem ajser:
kapcarej, jassz, kajfer,
ganef, hímringyó voltam,
brancsban mindig vatta.
Hesszül leszívatva
kaptárba sóheroltak.” (I. 191.)

Némely Orbán-versben pedig a közhelyek borítják el annyira a verset, hogy a populáris regiszter paradox módon egy idő után elkoptatott toposzok halmozódásaként olvasódik, s a költészet tétjévé ezeken a szöveghelyeken mintha a konzervatív olvasói kódok megerősítése válna. Ilyennek tartom például az Isten szaga vagy az Óda egyes szöveghelyeit: „Csúsztam, másztam, remélve: nem talál rám,/ kit erdő szélén hagytam, ó, a múltam.” (I. 205.), „Gázoltam, ó, öröknek vélt jelenben” (I. 205.), „megláttam Istent önmagamban” (I. 207.), „a félelem, csak az az örök érzés,// a szerelemre senki nem találhat.” (I. 207.), „s tudom: csak félelem/ és csak, csak önmagam van” (I. 207.), „szép, egyszerű és földi a szerelem” (I. 209.), „és ott, a kártyaasztalon,/ virágot hajtott a szerelem.” (I. 210-211.) stb., stb.

4. az alanyi költészet nyelve — a hetvenes/nyolcvanas évek posztmodern nyelvkritikai fordulata az alanyi költészet megrendülését vonta maga után. A Tandori Dezső, Oravecz Imre, Parti Nagy Lajos, Garaczi László vagy Kukorelly Endre szövegeiben problematizált vagy parodizált, kiüresedni látszódó lírai megszólalásformák (alanyi költészet, váteszi hang, közösségi költészet, lázadó hangnem, a megszólalás fenségessége, a tragikus, elégikus hangnem stb.) közül a 90-es években az alanyi költészet nyerte el először posztmodern dimenzióit (főleg Térey Jánosnál). Ennek a posztmodernizálódott — parodisztikus, intertextualizált, populáris regiszterekben mozgó, alacsony és magas irodalom konvertálódásában létező, ironikus, detotalizált világokat építő, marginális nézőpontok felől konstruálódó — alanyi költészetnek a nyelvén szólal meg Orbán János Dénes legtöbb lírai szövege is, felerősítve bizonyos, az előzőekben már tárgyalt tendenciákat. A Troppauer Hümér által írt versek a marginális nézőpont kiterjesztését a populáris regiszterrel való kapcsolatában tematizálják, miközben a nonkonform szexualitás szubverzív potenciálját mozgosítják, s egyúttal felforgatják az anyakép idilliként rögzített konvencióit is. Legsikerültebb darabjai ennek az Anyám, te vagy árva fiad csillaga, az Óda a kövér nőhöz és az Ars hymerica, mely átcsap anyja siratásába című opusz:

„A kérdőjeleket gondosan kerültem,
de horogként akadtak végbelembe.
Hát leborultam fájdalmim előtt,
s a vers homokját szórtam fenekemre.”

(Ars hymerica, mely átcsap anyja siratásába, I. 31.)

Orbán János lírai megszólalásai a versolvasás népies-romantikus és a klaszszikus modernség konvencióira játszanak rá abból a szempontból, hogy fenntartják ezeknek a konvencióknak a nyelvét ahhoz, hogy működtetni tudják rajta ironikus-parodisztikus disszeminatív műveleteiket. Az Orbán János Dénes-költészet bizonyos szempontból posztmodernizált Petőfi-költészetnek is megfelel (Petőfi-líra mint posztmodern / a posztmodern korban) a dalszerűség, illetve a megszólaltatott nyelv természetességének tekintetében. A bonyolított, hermetikus versnyelv helyett Orbán lírája az egyszerűség kódját érvényesen tartja fenn szövegei számára, miközben kielégíti a filosz, a hermeneuta és a dekonstruktőr metatextuális igényeit is. Legjobb verseiben nem leszállítja a költészet érvényességét, hanem kitágítja, más esetekben, a gyengébbnek tűnő opusokban viszont úgy tűnik, mintha a költészet tétje a pergő rímbe szedett, problémátlan lázadás lenne.

Mindezeket figyelembe véve úgy tűnik, Orbán János Dénes költészete nemcsak dialogikusként fogható fel, gyakran a radikális szubverzió regisztereit is megszólaltatja. E két poétikai struktúra együtt mozgatása jelentékeny szövegmunkát igényel, amely a legélvezetesebb OJD-szövegekben termékeny költői játékként mutatja fel önmagát. Az értelmező élvezet vágya által az intertextuális, az obszcén és a populáris nyelv az alanyi költészet nyelvével interaktív viszonyba lépve válik a költői eszközrendszer produktív felhasználójává. Némely esetben viszont, amikor ez a költészet túl sok igényt akar egyszerre és azonnal kielégíteni (obszcén versus kanonikus, populáris versus kanonikus), gyakran a problémátlanul adott, kánonból kölcsönzött elemek mechanikus keveredése jellemzi. De talán ez adja az orbáni költészet paradoxiális, interaktív jellegét, izgalmas, belső, feszítő energiáit.

 

Jegyzetek

1 Fried István: Kinek a nyelve lila nyakkendőre vált. In. Uő: Irodalomtörténések Transsylvaniában. Erdélyi Híradó-Előretolt Helyőrség, Kolozsvár, 2002. 60.

2 Margócsy István: Orbán János Dénes: Párbaj a Grand Hotelben. In. Uő: Hajóvonták találkozása. Palatinus Kiadó, Budapest, 2003. 96.

3 Lásd a következő tanulmányokat: Fried István i.m. 60., Margócsy István i.m. 96., Demény Péter: Orbán János Dénes: Hivatalnok-líra. In. Kortárs 1999/12., home.hu.inter.net/~kortars/9912/demeny.htm, Balázs Imre József: A konzervatív költő. In. http://www.rkk.hu/forras/0106/orban.html, Keresztesi József: A testen innen és túl. In. Jelenkor 2000/4. 423.

 

Székely Csaba: Mi a frigyák az a „dargli”?
In: A HÉT, 2004. 12. 16.

 

Orbán János Dénes.

Azért kezdem így, mert ez olyan név, hogy mindenkinek megakad rajta a szeme, aki valamennyire is ismeri őt, és általában kíváncsian elolvassa, mit írnak róla. Pedig ez csak egy csel volt, mivel ez az írás nem Orbán János Dénesről szól.

Ez az írás Orbán János Dénes (a továbbiakban OJD) egyik cseléről szól.

A Vajda Albert csütörtököt mond című könyvet sokan próbálták már elhelyezni az OJD-életműben. Az általam olvasott kritikák, recenziók egytől egyig egyenes irányú folyamatként — ha úgy tetszik: fejlődésként (vagy visszafejlődésként), de mindenképpen továbblépésként — gondolják el OJD irodalmi munkásságát, így az újabb OJD-könyveknek mindig meg kell találni a helyét ebben a folyamatban. Ezért tevődik fel oly gyakran a hogyan, merre tovább? kérdés. Ezt az elméletet csak igazolta a Teakönyv megjelenése, melynek elsődleges funkciója bevallottan az életmű kiteljesítése volt, és egyúttal jelzés is, hogy hol tart most OJD.

Az olvasók többsége nem olvas ugyanolyan kedvvel verset vagy prózát, általában az egyiket preferálja. Ezért is ellentmondásosak a Vajda Albert...-ről szóló írások. El lehet ugyan helyezni e „próz”-kötetet egy olyan folyamatba, amely addig verseskötetek mentén alakult, de nem biztos, hogy ez szerencsés dolog. Egyrészt mert az olvasó vagy a verseket szereti jobban, vagy a prózát, és ettől függően értékelheti előre- vagy hátralépésnek a prózakötetet, másrészt mert egy ilyen összefüggés megteremtéséhez meg kell találni azt a szálat, amit a szerző átment versből prózába, vagy amit „innen” továbbír „oda”. Ez látszólag egyszerű: OJD-nek a lírájában is van Borges, prózájában is van Borges; itt is vannak parodisztikus elemek, meg ott is, tehát a szerző ezt a vonalat folytatja. Ám ha kiválasztunk egy ilyen szálat, azzal sarkítunk, elfedjük vele OJD lírájának és prózájának többi, nem kevésbé értékes oldalát. Ha pedig OJD személyét, karizmáját emeljük ki összekötő elemként (ilyen írás is van), azzal nem sokat lépünk előre, mivel OJD személyes aurája még nem minőségi tényező, csupán a kultuszban van szerepe.

Félreértés ne essék, nem függetleníteni kell a Vajda Albert...-et a verseskötetektől, hanem azt az elképzelést kell újragondolni, amely szerint OJD irodalmi munkássága valami felé halad, és egyik kötet a másikból következik. Mert ez az elképzelés vezet olyan kijelentésekhez, hogy OJD egész életében ezt a kötetét írta, vagy hogy ez eddigi életművének kicsúcsosodása. Pedig ez a kötet nem azért jó, mert OJD a lírában próbálkozott volna valamivel, amit végül prózában sikerült tökélyre vinnie. A Vajda Albert...nem a szerző lírai munkásságának továbbfejlesztése, hanem egy jól kitalált, minden szempontból élvezhető prózakötet, ami akkor is ilyen lenne, ha ez lenne OJD első és egyetlen kötete.

Aki nem továbblépésnek, hanem inkább visszalépésnek érzi a Vajda Albert...-et, az azzal szokott érvelni, hogy prózában OJD még nem találta meg a saját hangját, maszkokat használ, különböző írói modorokat, témákat kombinál, és ebből lesz a novella. Míg lírában magába építi a különböző beszédmódokat, addig prózában ő bújik különböző beszédmódok mögé.

Én ezt inkább erénynek érzem.

Ha leírom azt a betűsort, hogy OJD, akkor a valamennyire tájékozott magyar ember Orbán János Dénesre, a spanyol egy médiafigyelő rendszerre (Oficina de Justificación de la Difusión), az ausztrál a juhokat fertőző Johne-kórra (Ovine Johne's Disease) gondol. Tehát ez a betűsor más-más kontextusban különböző dolgokat jelöl. Ugyanez történik a Borges-novellákkal is, amint egy olyan kontextusba kerülnek, mint OJD (a magyar) novelláskötete: elkezdenek másképp működni, mást jelenteni. Ez így még nem egy nagy bumm, hiszen így működik az intertextualitás. Ami érdekessé teszi ezt a jelenséget, az az, ahogyan ezek a novellák legitimálják saját működésüket: Borges egyik elméletét használják fel, az ő újraírásra vonatkozó gondolatainak irodalmi megvalósulásai lesznek. Borges elmélete megvédi őket a koppintás vádjától és az irodalmi maszkokat lenézők pillantásától. És OJD nemcsak Borges elméletén belül mozog, hanem maga is kitalál olyan elméleteket, amelyeket akár Borges is kitalálhatott volna. A különböző írói maszkok alkalmazása mindezek véghezvitelében pedig csak azt bizonyítja, hogy a szerző otthonosan mozog a különböző beszédmódokban, tehát nem hiányzik OJD saját hangja, hanem éppen hogy ez OJD saját hangja.

Hogy egy kicsit konkrétabban lássuk, miről is van szó, nézzük meg A Dargli című írást.

Borges Isten betűje című novellájában Cinakán, egy azték főpap a spanyol hódítók börtönében fekszik, és rájön, hogy Isten a jaguár bőrének foltjaiba rejtette el a mondatot, melyet kimondva bárki isteni hatalomra tehet szert. Cinakán megfejti a mondatot, de nem mondja ki, mert a mondat ismeretében már nem létezik a régi Cinakán, az aki kimondta volna, hogy megszabaduljon a börtönből, így a titkos mondat az ő halálával elvész.

A Dargli című novella az Isten betűje travesztiája. OJD-nél a narrátor az azték főpap helyett egyszerű börtöntöltelék lesz, aki jellegzetes börtönszlenggel beszél. Csak összehasonlításképp:

„A homályban töltött évek számát már elvétettem; én, aki valaha ifjú voltam, és járkálni tudtam a börtönömben, már mást se teszek, csak halálom testhelyzetében várom a véget, amit rám szabnak az istenek.” (Borges)

„A Nagy Góré ha tudja, mennyi mázsa nyomult le azóta, hogy besóheroltak ebbe a rohadt kaptárba.” (OJD)

A továbbiakban kiderül, hogy OJD börtöntölteléke tulajdonképpen Raszkolnyikov egy primitívebb változata, fejszével megölte az uzsorás öregasszonyt — ezért ül. További irodalmi utalások is vannak később: Adelbert von Chamisso Schlemihlje, Éxupery A kis herceg, Dante Isteni színjátéka. De minden komolytalanná és humorossá válik a börtönszleng miatt. Másrészt viszont, és szerintem ez a novella legnagyobb erőssége, OJD megértet az olvasóval egy olyan szöveget, amelyből egyébként, szavakra bontva, egy mukkot sem értene.

A szleng itt úgy viselkedik, mint a halandzsa. Sőt, ez tényleg halandzsa, annak ellenére, hogy a szerző létező szavakat használ; hiszen nincs egy olyan börtöntöltelék sem, aki így beszélne, és nincs egy olyan olvasó sem, aki megértene minden egyes szót, ha kontextustól függetlenül hallaná. Lássuk csak: „A kóter, ahová besitteltek, igazi kemény kaptár volt. A rácson keresztül elég cuccosan rá lehetett blikkelni a közepére: hatszög alakú volt, és telistele kétágyas tyurmákkal. Csak hat emeletet láttam felfele is meg lefele is, de tuti, hogy ennél marhára több volt, néha rohadtul úgy éreztem, hogy ide van besóherolva az összes ganef, müncer, zébaher, kajfer, malmos, kapcarej meg ilyesmi, szóval az összes zebrás az egész dzsuvás világból.” (Ez a részlet egyben Borges Bábeli könyvtárának travesztiája is.)

A korlátolt felfogású, alulretorizált nyelvet használó narrátor túl hülye lenne ahhoz, hogy magától kezdjen kutatni Isten betűje — itt: a Dargli — után, de találkozik egy Borges-szerű öreggel, akinek a sok olvasástól „gajdeszra ment a jákója” (tönkrement a szeme), és aki a fejébe ülteti az elméletét. A narrátor egy patkány megőszült szőrszálaiból olvassa ki végül a Darglit, és nagyjából ugyanarra a következtetésre jut, mint Tzinakán. A maga módján. „Ezt úgy képzeljétek el, apuskáim, hogy ha én ezt fennhangon elugatom, akkor ez az egész nagy baszás az enyém lesz, és azt csinálok, amit akarok.

Például lesittelhetem az egész rohadt világot.

Ne gázoljatok be, mert nem csinálom! Most hogy a Dargli az enyém, nekem semmit se kell csinálni, mert én most tök boldog vagyok attól, hogy akármit csinálhatnék. Szóval ez kábé olyan, hogy azzal csinálok mindent, hogy nem csinálok semmit. Meg ilyesmi.”

A csel pedig ott van, hogy, mint már említettem, míg mindezt végigolvassuk, és élvezzük, és agyunk ide-oda klikkel a különböző intertextuális utalások között, azalatt megértünk egy olyan szöveget, amelyből valójában (szavak szintjén) alig értettünk valamit. De van egy nagyobb csel is: ha tudnánk, mit jelent minden egyes szó, akkor sem értenénk meg jobban a szöveget.

Tudja például valaki, mi az a dargli? Utánanéztem, ugyanaz, mint a daré vagy a sperhakni: tolvajkulcs. Változott-e valamit a szöveg jelentése számomra azáltal, hogy megtudtam, mit jelent a dargli? Nem. Tehát nem is az a fontos, hogy értjük-e, mit jelentenek ezek a szavak. Mert tudjuk a jelentésüket, anélkül, hogy tudnánk, mit jelentenek. Szó ami szó, ezzel A Dargli jól cumira vág minket.

 

Balázs Imre József:
Egy titkos főhős
[Búbocska]
In: IRODALMI JELEN, 2005/4
.

 

Pontosan nem lehet tudni, mi történt, de tény az, hogy annyira összevesztek, hogy háború lett a dologból. A nagy csetepaté Lucifer győzelmével ért véget. Ezért az osztozkodás is az ő akarata szerint történt. Lucifer megtartott magának mindent, ami érdekes, az unalmas dolgokat pedig fölpakolta a Jóistenkének és elűzte őt a Mennyországba. Furcsán hangzik ez a történet, de gondoljunk arra, hogy a Földön is gyakran előfordul: ugyanazon eseményről egyik nemzet egy dolgot állít, a másik pedig épp az ellenkezőjét. (14.) Itt tartottam körülbelül Orbán János Dénes ördögregényének újraolvasásával, amikor felrémlett bennem annak az ördögi heccnek a gondolata, hogy mi lenne, ha egy vérbeli, allegorikus transzszilvanista olvasatot nyújtanék e hasábokon a Búbocskáról — különösen a szerző korábbi megnyilatkozásaira való tekintettel ebben az ügyben. Mondjuk a Pokol lehetne itt Románia, a Menny Magyarország. Létezik persze egy „köztes” világ is a könyvben, a Föld. Ez volna Erdély. A Búbocska ebben az olvasatban egy anti-Ábel-trilógia. Egy regáti, kópé kisgyerek elindul szerencsét próbálni, Erdélyben igen szeretetreméltó emberekkel találkozik, a jóságos Kombiné anyóval, a vészbanyával, illetve a bölcs Párméniusz doktorral, az al- és felkimistával. (Akad azért itt néhány negatív szereplő is, a Haspók és Marabukk nevű orvvadászok személyében. Értsd: Erdély nem a mitikus Tündérkert, hanem a vérbő realitások földje.) Egy pillanatkép erejéig felrémlik a nyugodalmas Magyarország, amint a politikai menedékjogért folyamodó román minisztert (hősünk, eredeti nevén mondjuk Bobocel atyját) látja vendégül, ez azonban nem bírja ott sokáig. Visszatér tehát a Pokolba. (Lásd még: „azért vagyunk a világon, hogy valahol otthon legyünk benne” — ahogy egyébként Búbocska/Bobocel útja is mutatja.) Kiszivárogtatott titkos iratok körül bonyolódik a cselekmény: zsarolás, furfang, erőszak a titkosszolgálatok részéről. Végül diplomáciai úton elsimítódik a konfliktus, épp a fiúcskának köszönhetően. Az esetleges csetepaté tehát nem robban ki (lám, a kiegyensúlyozó transzszilvanista ideológia jelenléte), Párméniusz is megkapja szerelmét, Margaritát, a titkos iratok is visszakerülnek helyükre, a Pokol könyvtárába, a Mennyben is mindenki boldogan eszi a spenótot. Igazi, meseregényhez méltó zárlat.

Mielőtt még bárki túl komolyan venné ezt az értelmezést, gyorsan leállok vele. Egy haszna mindenképpen van a kísérletnek: az, hogy külön felhívja a figyelmet arra a világra, amelyik a Menny és a Pokol között van. A Földről ugyanis igencsak keveset tudhatni meg a regényből. Kiindulásképpen annyit, hogy „bár a Földből élnek, az ördögök mégis rettenetesen utálnak a Földön tartózkodni. Elsősorban borzasztó hideg van. Aztán meg világosság. De a legeslegirtózatosabb a virágok illata. Azt végképp nem bírják.” (18.) A későbbiekben a Föld néhány mesei helyszínt szolgáltat az ördögregényhez: az a hely, ahol boszorkányszombatok zajlanak nagy paráználkodások közepette, az a hely, ahol a vasorrú Kombiné anyó lakik mézeskalács házban, és Jancsikat és Juliskákat fogyaszt ebédre, az a hely, ahol pingvinekkel lehet találkozni a sivatagban. Valamivel közelebb a „realitáshoz”, a Föld az a hely, ahol vásárokat szoktak szervezni. (A piactér három fejezetnek — vagy „szarvazat”-nak, ahogy a regény mondja —, a nyolcadiknak, a tizennegyediknek és a tizennyolcadiknak is helyszíne.) Nem utolsósorban viszont a Föld az a hely, ahol Párméniusz, az alkimista él. Nem túlzás talán azt mondani, hogy titokban ő az ördögregény főhőse. A könyv világképén belül ő az, aki semmit nem veszít, csak nyer — még Mefisztón, a pokoli belügyminiszteren is átlát. Ravaszsága, különleges képességei átsegítik minden problémán: megfiatalodik, aranyat csinál, birtokába kerül a „titkos alkímia”, vagyis a felkímia tudása, ennek következtében ellenállhatatlanul jóképűvé is válik. A titkos tudásról, belátva, hogy az veszélyes, önként mond le, ennek fejében kap Búbocskától hetvenhét életévnyi bónuszt. Ehhez képest pedig az, hogy a klasszikus Faust-toposznak megfelelően eladja a lelkét az ördögnek, nem nagy ügy, különben is, mondja neki Búbocska, „midőn a Pokolra kerülsz, én majd gondoskodom, hogy ne kelljen szenvedned”. (160.)

 

Búbocska és Kergerossz (az ötvenegy fejű kutya) kalandozásai a Földön sokkal több kudarccal járnak. Az ördögfióka „megokosodása”, fejlődése — a klasszikus fejlődéstörténetekhez képest — már-már észrevétlenül megy végbe, gyakorlatilag egyszerűen a Kombiné anyó és Párméniusz közelsége miatt. A mesei „próbákat”, amelyek általában a mesehősök jellemének kikristályosodását szokták jelezni, itt azok a bosszúállás-történetek helyettesítik, amelyek során Búbocska megfizet azoknak a földieknek, akik első találkozásukkor átverték őt — például az orvvadászoknak. Ehhez azonban nincs szükség különösebb leleményre, sokszor csak véletlenek segítik.

Az aligkrapek című írásában (amely a Teakönyvbe is bekerült 2003-ban) ezeket írta Orbán János Dénes A kis hercegről: „Micimackón, Alice-on, Csipikén és Csilicsali Csalavári Csalavéron csiszolódott ízlésemnek nem igazán csúszik. Egészen finoman fogalmazva: hányingerem volt és van tőle. Azon kreációk közé sorolom, melyek alá lavórt kell helyezni, legyen mibe csöpögnie a nyálnak. (...) Azt hiszem, tudom, mit csináltam volna azzal a virággal: azt, amit minden normális, jópofa kisördög, hasonló helyzetekben. Hogy a kis herceg egy angyal volt, egy egészen tiszta formában érző gyermeki lélek, és azért nem tanította móresre azt a virágot? Akkor olvassa föl a könyvet a Jézuska a mennyországban, a jobb létre szenderült kisgyermekek lelkének!” Egyértelmű, hogy a Búbocska megírásának alapindítéka valahol itt keresendő. Egy kortárs meseregény hősétől kissé anakronisztikus lenne azt várni, hogy emberentúlian jóságos legyen. Ezt a típust is beleírja azért a könyvbe Orbán János Dénes Pöfike, a kisangyal személyében. Az angyalfióka meglehetősen unalmas, enyhén stréber és undorítóan dicsekvő. Hozzá képest Búbocska a megtestesült normalitás: a „rossz”, de életrevaló, kíváncsi és élénk eszű kisgyerek ördögösített változata. A Túl a Maszat-hegyen című Varró Dániel-könyv a mindent elöntő paca és a túlzott tisztaság közti egészséges középút, a gyerekek számára oly vonzó maszatosság létjogát feszegeti, ha netán „mondanivaló” után nyomoznánk benne. A Búbocska világa ehhez képest parodisztikusabb: eljátszik a fordított világ (a Pokol) fordított értékrendjének problémájával. De nem „nihilista”: nem nullázza le a köznapi élet minden értékét. A (használható) tudás, a kíváncsiság, a talpraesettség nagyon is kitüntetett értékek a könyvben. Kissé feszesebb történetvezetéssel (egyik-másik fejezet, például a tizenötödik, az Ördögök Öreganyjáról, nyugodtan elhagyható lenne), kevesebb archaizálással még közelebb kerülhetne a könyv a (már nem egészen kicsi) gyermekolvasókhoz — a többször is előforduló „nem volt apelláta”, vagy a „hátrább az agarakkal” kilóg ebből a nonkonformista világból és nyelvből. Mulatságos könyv született mindenesetre, és ha Párméniusz doktor valaha visszatér még az Orbán János Dénes-művekben, akkor biztosan érdemes lesz odafigyelni rá.

 

 László Noémi:
Döme kedvence — az ellengyerekregény 
[Búbocska]
In: KRÓNIKA, 2005. 05. 27—28.


 

Bár e sorok írója és olvasója valószínűleg rég elrúgta már azt a kort, amikor gyerekregények lapjait bújni szokás, azért beszélgessünk kicsit el — amúgy jókedvűen és nem túlzott merevséggel — a gyerekregényről áltálában, majd egy bizonyos, most már kevésbé újsütetű, ám annál érdekfeszítőbb kötetről.

A magam részéről annyit elmondhatok, hogy kölyökkoromban rengeteget olvastam, csakhogy sajnos-hál' istennek — ahogy azt egy magyarországi csúcspolitikus mondta — ugyanazt a könyvet rengetegszer képes voltam elolvasni Ilyen rengetegszer forgatott könyv volt a Csilicsala bácsi csodái, a Csilicsala Csalaváii Csalavér, a Csipike (ezek teljesen véletlenszerűen kezdődnek cs betűvel, a dologban nem volt sem szándék, sem küldetéstudat), az Egri csillagok, a Három ember a hóban, A kis herceg és a többi.

Mai mondanivalóm leginkább A kis herceghez kapcsolnám, ugyanis az alább terítékre kerülő könyv szerzőjétől mást sem hallottam boldog diákkorunkban, mint azt, hogy mennyire nyálas, utálatos, rettenthetetlen kamaszi morált bomlasztó, nyafogós mese ez a kisherceg. És meggyőződésem, hogy különböző nagyratörőbb aspirációi mellett szerzőnk tollát többek közt az a hő gerjedelem vezérelte, hogy a kishercegszerű unalmas és giccses művek világába a józan és merész pasascsemete lelkivilágának sokkal megfelelőbb, izgalmasan undok és kellemesen hátborzongató történetével berobbanjon.

Az újságot író-olvasó személyek közti kis morfondír ezúttal pedig arról szólna, hogy a mai cybervilágban, amikor egyes szülőket hároméves csemetéik hessegetik el a számítógép elől azzal, hogy ők ahhoz jobban értenek — mi tagadás, joggal —, milyen is volna az a gyerekregény, amit ezek a fenegyerekek elolvasnak, ami a kásahegynyi rajzfilmen, videofilmen, számítógépes játékon és internetes cuccon is képes átrágni magát, amit ha kézbe vesz, akkor néhány napig le nem tesz a gyermek.

Néhány évig Budapesten éltem, ahol egy kilencgyerekes család 16 évnél fiatalabb tagjainak házitanítójaként kerestem kenyerem. A gyerekek egyike, Döme, akinek becsületes neve egyébként Ágoston, tizenkettedik éve küszöbén rendkívüli rajztehetségével tűnt ki a tömegből. A gond csak annyi volt, hogy a kissrác reggeltől estig és estétől reggelig csillagközi harcosokat, lemetszett fejű robotokat, vértől csöpögő agyarú dinókat, széttaposott emberi hullákat, tankokat, ágyúkat, pisztolyokat, puskákat, lézerkardokat, űrszörnyeket rajzolt. Döme apja — egy ragyogó elméjű, laza ügyvéd — azt mondta erről a fiúról: zseniális szociopata. Nos, kedves olvasóm, ha majd kézbe veszed az alább fellapozott gyerekregényt, gondolj Dömére, és hidd el: a könyv népes olvasótáborra számíthat.

Orbán János Dénes Búbocskája székely—magyar népmesei hangon előadott bolondos pokoljárás. Egészen jól indul, ám kisvártatva érezhető rajta a „na, még ma is írjunk hozzá egy cseppet” igyekezete. Természetesen, mint azt a szerzőtől megszokhattuk, a mű ismét számos jelentős világirodalmi rangú alkotásból táplálkozik, gondolhatunk itt Goethe Faustjára, gondolhatunk Homérosz Odüsszeájára, Dante Isteni színjátékára, csakhogy ezúttal pokolbéli polgárok tesznek látogatást a földön, illetve a mennyországban, ahol a szerző elgondolása szerint unalmas zsoltárdalolgatással váltakozó spenótevés, murokfőzelék-fogyasztás az állandó téma.

A könyv többek között arra hívja fel pöttöm és kevésbé pöttöm olvasói figyelmét, miszerint az áldásos tevékenységet végző angyalok és romboló munkájukban tobzódó ördögök tulajdonképpen szakmai gyakorlatot teljesítenek a földön, mely folyamatban a bukott ördög az eminens angyalkánál jelentősen humánusabb beállítottságúnak bizonyul.

Bukott és eminens, ugyanis az ördögfiók a pokolban, akárcsak az angyalcsemete a mennyek országában, oskolába járogat, intőt és bizonyítványt kap, és bizony, a szülői fenyítés terhe alól sem mentesül. A könyvben, mely grafikai szempontból szerintem az utóbbi évtized legeredetibb és legötletesebb terméke — különösön azon rosszcsontok számára, akik imádják a kígyót, békát, bogarat, legyet és nem utolsósorban a lap aljára döglött gólyamadarat — a Pokol és a Föld térképe is megtalálható, valahogy úgy, ahogyan azt a magyarul tolmácsolt Gyűrűk Urában is láttuk, csak annál jóval színesebb kivitelben.

Határozott véleményem, hogy szerzőnk könyvét nem kifejezetten étvágygerjesztő olvasmánynak szánta. Egyébként mi is lehetne a Pokolban étvágygerjesztő? Lucifer, a rettegett diktátor, akinek még a humora is rettentő, Mefisztó, a pokol minisztere, Mefisztofélia a mintahiszterika, vagy Belzebúb, a rém rendes szaki, aki Petrezselyem, a földi boszorka bájaitól megszédülten alkotta egy szem fiát, Búbocskát?

Feje búbján ékeskedő egyetlen szarvával Búbocska tulajdonképpen nem más, mint a pokol Obliója, mint ahogyan az általa megtett út sem sokban tér el az obliói eszménytől, ráadásul Búbocska mellé kutya is jár, Kergerossz, aki a rettenetes százfejű fekete Kerberosz és valami kétfejű fehér szuka ötvenegy fejű, pepita porontya.

Annyit előre megsúgok, hogy a regény szereplőinek pimaszul jó neveik vannak, a fejezeteket bevezető rövid ajánlók is a pokoli helyzet magaslatáról valók, nincs hiány kalandban, fantáziában, nyelvi és képi humorban, szóval mindent összevetve az irodalmi jártassággal rendelkező olvasónak minden bizonnyal örömére szolgál ez a sűrű és pajkos szerzői kacsintások közepette koncipiált pokoliáda.

Nem tudom, miféle — és főként, hogy hány éves — gyerekek olvassák majd ezt a könyvet, de annyi szent, hogy egy rendkívül kritikus hajlamú bölcsészdoktorandus barátnőm valamelyik este véletlenül kézbe vette a Búbocskát, egyhuzamban elolvasta, és másnap azzal állított be hozzám, hogy ez a könyv egyáltalán nem rossz, sőt tetszett.

 

Szekeres Zsuzsa: Uncsi, dohos, lassú
(Olvasmány gyerekeknek. Nem veszik be.)
[Búbocska]
In: A HÉT, 2005. 06., 28.


 

Ha csak csehszlovák ifjúsági filmekből és elsőgenerációs Walt Disney rajzfilmekből ismered, hogy milyen is az úgynevezett „eleven” gyerek, akkor mindenképpen ajánljuk figyelmedbe ezt a tyű de nagyon ebadta meseregényt, kedves vastagpénzű (négyszázezer lej, színes nyomás, keménykötés és egyéb úri huncutságok) szülő, nagyszülő és pedagógus. Az irodalmi lombikban túltenyésztett belevaló gyerek — akikről és akiknek ez a regény szól — természetesen nem szereti a spenótot (a spenót melletti propaganda több mint fél évszázaddal ezelőtt volt divatban, akkor még ez volt az egyik legkézenfekvőbb módja a vaspótlásnak), természetesen nem szeret magolni (értsd magolás, biflázás am. iskola), állandóan bumfordi kalandokba keveredik a pedellussal/tanarakkal összeakaszkodva, és csak azért téved a tilosba (úm. lógás, füllentés, elcsenés), hogy onnan megtisztulva és megigazulva térjen vissza.

Ez a pedellus-irodalom szüzséje, és a hasonló történetek lényege az, hogy a főhős kalandjai révén újra értelmezést nyerjen a társadalom rendje, felismerhetővé váljanak a szerepek és az álszerepek (ez utóbbiak látványosan lelepleződjenek és elnyerjék méltó büntetésüket). Ezekben a világ rendje meginog ugyan, de végül megszilárdulva áll helyre. Ebben a világban pedig, dacára az átélt kalandoknak, ott a helye a pedellusnak, a magolásra bíztató tanárnak, a gyerek csetlését-botlását értetlenül követő szülőnek, és a hivatalból huncut csemetének. Ez a regénytípus egyik alesete annak az irodalmi pedofíliának, amelynek egyetlen (bevallott, vagy eltitkolt) célja, hogy beleverje a gyerek orrát a kurrens morális tanulnivalóba, és képzeletét valamilyen módon a felnőtt világhoz fazonírozza. Mit sem törődik a szorongás vagy az öröm képeivel, és a ténnyel, hogy az aktív fantázia áthág, feloldoz minden készen kapott hagyományt, hogy saját lényekkel népesítse be a sajátos helyeket-helyzeteket. Hogy a szorongásokat és a nehéz helyzeteket soha nem oldják fel hazug módon egyértelmű morális ígéretek. A hasonló módszertannal dolgozó irodalmi cukrosbácsik nem csinálnak egyebet, mint leviszik gagyiba a felnőtt világ kulturális készletét, és kis veszélyek, kedves rémek, apró bukták által olcsón osztják a mindennapi tanulságokat.

Orbán János Dénes „egyedülálló” meseregényt ígér olvasóinak. Kedves, valamikori gyerekeknek. A maiak minden bizonnyal értetlenkedve olvassák ezt a „pokológiát”. Ha egyáltalán olvassa a rugalmas, ingerdús, laza szerkezetű szövegekhez szokott újmédiában felnőtt újgeneráció e túlságosan hosszú, gyakran túl lassú, és számtalan értékelhetetlen részlettel dúsított szöveget. A vélt egyedülállósága abban áll, hogy az eddig ismert irodalmi képleteket egy laza mozdulattal beszorozta mínusz eggyel. Úgyhogy amit jónak vár a megszokás, az itt rossz lesz, főhősünk az ördögfiú (azért ez tán még sem annyira egyedülálló), és minden rút, ami eddig szép volt és ford. Túlédesített instant kultúrtörténeti dózis kezdőknek, műbeavatással, álbukással és megspórolhatatlan mennybemenetellel.

Ez eddig rendben is van, nem kell hozzá túl pallérozott receptivitás, hogy az ember hamar megtanulja fejen állva olvasni, és fordítva nézni a történetet. A végeredmény megnyugtatóan unalmasan alakul, a főhős elnyeri méltó jutalmát, a csüggedők vigasztalást nyernek, a hívők megjutalmaztatnak, a hitetlenek elkergettetnek — szóval a kísérlet, hogy talpáról a fejére állítsuk a mesehagyományt, megbukott.

A valódi egyedülállósága azonban a kudarcában rejlik ennek a regénynek. Végképp bebizonyosodik, hogy nem lehet büntetlenül, komolyabb munka nélkül hozzányúlni bármilyen készen kapott hagyományhoz. Nyelvi szinten csak a tehetetlenség állapítható meg: érintetlenül újrahasznosításra kerül a bő száz évvel ezelőtti mesenyelv: banyákkal, ördögbutító oskolával, nehezen megregulázható emberizinkekkel együtt. Az ember várná, hogy előkerüljenek váratlan kalandok, váratlan figurák, váratlan kifejezések, hogy váratlanul mégis a várva-várt új gyerekirodalommal találjuk szembe magunkban. Valami olyasmivel, mint ami a gyerekek által is látogatott és írt blogokban, internetes csevegőfórumokon, hacker kalandokban, videójátékokban, animékban átélhető. Ez az új irodalom tekintettel lehetne az internethez szokott, animációs filmáradatba belenőtt gyerekek képi- és nyelvi igényeire, ritmusára. Miközben már Pókembert is nyugodtan nyugdíjba lehet küldeni, miközben már évtizedekkel ezelőtt megtanultuk Batmantől, hogy a Sátán majdnem mindenütt ott van, és arca kifürkészhetetlenül rémes, miközben a gyerek multiplexekben, hiper hang- és képeffektekkel tanulja, hogy mi a humor, aközben a kortárs erdélyi irodalom azt próbálja elhitetni, hogy az ördög büdös-bundás föld alatt lakó lény, aki a Vörösmarty-Móra Ferenc epigon hangján szól, akinek az a kaland, ha egyszer feljöhet a pokolból, és attól vicces, hogy legyeket ereget a pipájából. Erről a szövegről karcmentesen pergett le az utóbbi negyven év szöveg- és vizuális kultúrája.

Ráadásul külön feladatot ró a gyerek olvasását felügyelő szülőre. A jól bevált recept szerint ugyanis a történet elégtelenségét mindenféle zavaros kulturális utalás hivatott ellensúlyozni, és szülő legyen a talpán, aki megfejti a gyereknek ezeknek a hivatkozásoknak az értelmét és érvényét. Felsorakozik benne (megint csak változatlanul) a teljes OJD-fegyvertár: a Rejtő-utalások, a könyv (és Borges) példabeszéd (eddig ez még nem lenne baj), és az irodalmi műfajokat és hivatkozásokat egymásmellé rendelő írásmód. Cesare Borgia, Harpagon, Guliver, Margarita (és a mester árnyéka) mind-mind belefér ebbe a történetbe. A baj azzal kezdődik, amikor a gyereknek el kell magyarázni, hogy a szerzői jegyzetekkel ellentétben Napóleonnak nem túl sok köze van Nagy Sándorhoz, de még kevésbé hasonlít Hitlerhez. Hát nem hasonlít.

 

Fodor Sándor:
Telitalálat!
(Olvasónapló VI.)
[Búbocska]
In: HELIKON, 2005.10


 

„...játszani is engedd
szép, komoly fiadat!”
(József Attila: Levegőt!)

 

Orbán János Dénest tizenegynéhány évvel ezelőtt valahol ott tudtam, oda soroltam a többi tehetséges fiatal költő és prózaíró közé. Aztán egy alkalommal találkoztunk a Helikon szerkesztőségében, ahol éppen a friss lapszámban megjelent novelláját olvasta, látható élvezettel. Már nem tudom: én kértem-e el tőle a lapot, vagy ő adta ide nekem, olvasnám el én is írását. Nos, a novella kitűnő volt! Ettől kezdve igencsak nyomon követtem a fiatal költő-prózaíró útját, akit Kertész Imre — amikor Herder-díjjal tüntették volt ki (még a Nobel-díj előtt) —, mint tehetséges fiatalt, Herder-ösztöndíjra javasolt, amit OJD meg is kapott. Még egy „találkozás”: Minekutána 2001-ben, mint a legidősebb, megkaptam a József Attila-díjat (amit valljuk be: inkább fiataloknak osztogatnak), rá egy évre, legfiatalabbként Orbán János Dénes kapta meg — mindnyájunk nagy örömére.

Egy szó mint száz: tulajdonképpen az első novellája óta, amit olvastam, nyomon követtem ennek a rendkívüli tehetségű fiatal költőnek-prózaírónak és esszéistának az útját. Legtöbbször különleges élvezettel olvasom írásait, ám bevallom, olykor bosszankodom is egyik-másik írása, (bök)verse olvastán. Nem az a baj, hogy valamelyikkel nem értek egyet a köztünk lévő igencsak tiszteletre méltó nemzedéki különbség miatt, hisz mindenképpen érzem írásaiban a lüktető tehetséget. Mondom, nem ez bosszant néhanapján. Inkább az, ha néha, például utolsóelőtti, az Irodalmi Jelen kiadásában „kötetlen írások” műfaji megjelöléssel megjelent Teakönyvében, ragyogó, tiszteletreméltón szókimondó, okos kis-esszéi, sziporkázó rövid, prózai írásai és remek versei mellett — néha mintha (a hátam mögött) félre is kacsintana a szerző: Jól átvertem az öreget. Nos, engem nem annyira a kacsintás ténye zavar, mint inkább az, hogy a hátam mögött teszi. Vagy pusztán képzelődnék? Hiszen kortársairól írt esszéi-kisesszéi, könyvismertetései ragyogóak. Olyannyira, hogy olykor irigyen el is töprengek: Vajon bennünket, (hazai) öregeket, nála idősebbeket miért kímél? Talán már ki is rekesztett az irodalomból? Lehet, hogy igen. De az is lehet, kíméletből tesz úgy, mintha nem is léteznénk, világért se akar szókimondásával megbántani. Nos, ehhez is mindenképpen joga van. De talán nekem is jogom van ahhoz, hogy sajnálkozzak, látva, hogy ez a ragyogóan tehetséges (és Istennek hála, nem egyedüli a berkeinkben!) fiatal pályatárs nem létezőknek tekint bennünket, idősebbeket — holott Saint-Exupéryn is becsületesen elveri a port. De nem is ez a tulajdonképpeni bajom Orbán János Dénessel, mint inkább az, hogy remek írásai-versei között olykor bökverseket is találok, amelyeket úgy játékból, gondűzőknek írt — és másnap elfelejtett eldobni, bár nincs kizárva az se, hogy tévedek. A magam részéről azért ismerek az ilyen írásaira, kivált verseire ilyenekként, mert annak idején a Napsugár szerkesztőségében Lászlóffy Alival és Kányádival mi is írtunk bökverseket, egymást is ki-kifigurázó „szesszeneteket”, nem is keveset. Ám bármennyire kitűnőnek véltük is egyik-másik ilyen „alkotásunkat” — eszünkbe se jutott közölni, egyáltalán átadni valamelyik irodalmi lap szerkesztőjének. (Igaz, akkoriban nem is nagyon közölhettek volna ezekből, ha nem egyébért, a cenzúra miá'.) Vagy csak én hiszem így? Lászlóffy Ali mindenképpen összeszedte valamennyit. Irdatlan irattárában megvannak, hacsak a negyedszázad során szét nem rágták az egerek. Nos, amikor OJD-nél ilyeneket olvastam, csak akkor ráncoltam össze a homlokomat, ha általam fölöslegesnek vélt obszcén kifejezésekbe botlottam, amilyeneket — legalábbis a velem való társalgásban — sohasem használt. De végül —gondoltam — hadd játsszék. Akkor is, ha nem rajongok különösen egyik-másik „játékáért”. Még mindig jobb így, mintha cenzúrázgatni kezdené magát. Az viszont egyre inkább aggasztott, hogy (aránylag) régóta nem olvastam friss írását, mígnem megajándékozott egy (külsőre) remek kiállítású meséskönyvvel. A Médium és az Erdélyi Híradó által pazar köntösben kiadott, Csillag István által remekül illusztrált „ördögregény”-nyel, a Búbocskával. A könyv kiállítása bizonyos alapötletek tekintetében hasonlít a Csipike legutóbbi, a pécsi Alexandra Kiadónál megjelent változatához, bár — tartok tőle — ha lehetséges, még annál is ötletesebb. A regény egyébként huszonkét fejezetből (,,szarvazat”-ból) áll, valamint a rendkívül szellemes, mintegy öt könyvoldalnyi „Patajegyzetek”-ből. A stíluskövetkezetesség aztán a tartalomjegyzéket is „Szarvalom"-nak mondja.

A szellemesen és gazdagon illusztrált könyv azonban akkor lepett meg igazán, amikor olvasni kezdtem, majd (nem tudván letenni) végigolvastam. Mert azt már szinte az első „szarvazat” után tapasztaltam, hogy engem a szerző, az illusztrátor és a kiadó alaposan „átvert”. Átejtett, amikor a könyvre pillantva azt hittem, hogy ez egy remek, modern meséskönyvféle, mégpedig a legjobb fajtából: abból, amit a Gorkijtól származó mondás szerint nemcsak a gyermek, a felnőtt is szívesen olvas. Csak hát a szocreál belénk táplálta csömör után Gorkijt ugye nemigen emlegetjük, ami nagy kár.

Nos, döbbenten tapasztaltam, miközben érdeklődéssel faltam a könyvet, hogy Orbán János Dénes „ördögregénye”, a „Búbocska” — nem a gyermekolvasóhoz szól. Tartok tőle, bár nem szívesen nyilatkozom utánam következő nemzedékek nevében (előttem járókéban sem), hogy a gyermek meg se értené. Pontosabban: a Búbocskának nincs gyermekhez szóló külön mondanivalója. Annál többet nyújt viszont a rangos, jó humorral, nyelvi fantáziával megírt szövegre szomjas felnőtt olvasónak. Annak, aki tud elvonatkoztatni, aki nem holmi (bugyuta) ateista propagandának tekinti ezt a végtelenül szellemes, pazarnál pazarabb ötletekben bővelkedő könyvet. Amelyet — minden bizonnyal — sok szülő megvesz majd gyermekének-gyermekeinek, hogy aztán annál nagyobb élvezettel olvassa (a maga örömére), zsenge korú utódjának pedig félretegye, majd érettségi utánra.

Ne tessék elvárni tőlem, hogy részletesen kitérjek, egyáltalán utaljak a könyv tartalmára, sorra véve fejezeteit, a „szarvazatokat”.

Nem teszem, hiszen óhatatlanul lelőném ezzel a könyv humorát. Pusztán fel kívánom hívni a tisztelt olvasó figyelmét a könyvre, és figyelmeztetem is egyben: Ha netán kisgyermekét nem érdekelné Búbocska — az „ördögpalánta” — sorsa, próbáljon majd beleolvasni: előbb csak lapozzon, nézegesse az illusztrációkat, aztán kezdje el olvasni a szöveget is. Ha elölről kezdi, annál jobb, ha a közepénél, akkor úgyis visszalapoz az elejére. Minekutána pedig elkezdte olvasni, már úgyse lesz hajlandó letenni a szellemes, bőséges humorral megírt könyvet.

Úgy egyébként be kell vallanom: már olvastam jó néhány remek humorérzékkel megírt könyvet, amelyeket a gyermekeknek írtak ugyan, de amelyeket a felnőttek is szívesen olvasnak. Ilyen — hogy csak a magunk kicsi portáján maradjak — Bajor Andor Egy bátor egér viszontagságai, Hervay Gizella Kobak-könyve, Veress Zoltán verses történetei Tóbiás és Kelemenről, valamint Irgum Burgum Benedekről. Talán nem tekintik különösen feltűnő szerénytelenségnek, ha elhencegek azzal, mennyire boldog voltam, amikor a Csipike megjelenése után megtudtam, hogy az egyetemi hallgatók kedvenc olvasmányává vált. Nos, a felsorolt könyveket — és még sokat — kifejezetten a gyermekeknek írták, de Istennek hála a felnőtt is szívesen olvasta-olvassa. Orbán János Dénes Búbocskája viszont az első „álruhás” könyvem. Az első olyan könyv, amelyik úgy tesz, mintha a gyermekeknek íródott volna, mintha nekik szólna — miközben azt hiszem, a szerző egyenest a felnőtt olvasót célozta meg vele. Azt a felnőtt olvasót, aki szívesen fedezi fel magában a nagyra nőtt gyermeket, és ezt nem szégyelli.

Lehet: Ahhoz, hogy gyermek és felnőtt egyaránt szívesen olvassa (más-mást találva benne, ami megragadja) — olyan fokú emberi érettség szükségeltetik, amelyet csak hosszú évek adhatnak meg az írónak. (Bár se Veress Zoltán, se Hervay Gizella nem volt idősebb a Búbocska szerzőjénél, amikor remek, maradandó gyermekkönyveit megírta. Inkább az a meggyőződésem tehát, hogy a Búbocska szerzője ezúttal ismét játszott. Remekebbül, színvonalasabban, mint eddig bármikor. És ezzel tökéletesen egy húron pendült a kötet illusztrátora, Csillag István is: beállt a körbe” — játszani Orbán János Dénessel (és a gyermeket magában ismét felfedező, érett olvasóval). Így született meg ez a kitűnő könyv.