Orbán János Dénes

életrajz | művei | róla írták | kontakt

2000-es kritikák


21.  Karafiáth Orsolya: Kritik
In: SÁRKÁNYFŰ, 2000/2, ill. SZÉPIRODALMI FIGYELŐ (részletek) 2000/1-2

22.  Kelemen Zoltán: A szegény kis írnok panasza
In: BÁRKA, 2000/3

23.  Keresztesi József: A testen innen és túl
In: JELENKOR, 2000/4

24.  Demeter Szilárd: Hümér nehézüteggel
In: KORUNK, 2000/5, ill. Mondolat, Erdélyi Híradó, Kolozsvár, 2004

25.  Károlyi Csaba: Orbán János Dénes: Vajda Albert csütörtököt mond
In: Ex Libris — ÉLET ÉS IRODALOM, 2000. 06. 09.

26.  Fried István: »Mégis kimondta... a változás szavát«
In: MŰHELY, 2000/6 ill. Irodalomtörténések Transsylvaniában, Erdélyi Híradó, Kolozsvár, 2002

27.  Molnár András: Páros rím enyhíti a lázat?
In: AZ IRODALOM VISSZAVÁG (Új folyam / 6 — 2000 Tavasz)

28.  Zelei Miklós: Öszvértől pirosult gyásztér
In: AZ IRODALOM VISSZAVÁG, Új folyam / 7 — 2000 Ősz-Tél

29.  Fried István: O. J. D., X. Y. B., J. L. B. és a többiek
In: TISZATÁJ, 2000/11, ill. Irodalomtörténések Transsylvaniában, Erdélyi Híradó, Kolozsvár, 2002

30.  Felkai Piroska: A fikció védelmében
In: ALFÖLD, 2000/12

 

Karafiáth Orsolya:
Kritik

[Hivatalnok-líra]
In: SÁRKÁNYFŰ, 2000/2,
ill. SZÉPIRODALMI FIGYELŐ (részletek) 2000/1-2

Nincs szöveg

Kelemen Zoltán:
A szegény kis írnok panasza

[Hivatalnok-líra]

In: BÁRKA, 2000/3

 

Erdélyben a legfőképpen Szőcs Géza és Kovács András Ferenc nevével jellemezhető előzmények után a ’90-es évek derekán jelentkezett egy olyan új, fiatalokból álló laza kötelékű költői csoportosulás (László Noémi, Orbán János Dénes, Sántha Attila, Fekete Vince, Lövétei Lázár László, Kelemen Hunor, György Attila neve említhető a teljesség igénye nélkül), amely a több évszázados magyar és idegen nyelvű költészeti hagyományokat vállalva és azokra mind formai, mind tartalmi megoldásaiban egyaránt folyamatosan hivatkozva nem az új, sokkal inkább a más, a (Sántha Attila „terminusai”) megteremtésére vállalkozott. A szerzők azóta jórészt eltávolodtak a közös esztétikai elképzelésektől, alkotói termékenységük azonban nagyrészt töretlen maradt. Fekete Vince első két kötete gyors egymásutánban jelent meg, Orbán János Dénes harmadik kötete pedig 1999-ben látott napvilágot Hivatalnok-líra címmel, az Erdélyi Híradónál Kolozsvárott, 56 oldalon. A továbbiakban erről a vékonyka versgyűjteményről lesz szó.

A két ciklusban huszonegy verset tartalmazó kötet az egyébként szigorú szerkesztői munka mellett is (ez a szigorú következetesség jellemezte egyébként a szerző 1995-ös Hümériáda és 1996-os A találkozás elkerülhetetlen című köteteit is) feltűnően jól megszerkesztett. A kötet tipográfiája egyszerű, a versek száma csekély, minden együtt van ahhoz, hogy az olvasó kizárólag a költészet teremtő hatalmára összpontosítson. Így könnyen észrevehető az is, hogy a formaművésznek méltán nevezhető Orbán János Dénes jellegzetesen erős erotikával átitatott költészete visszatérő szavak, fogalmak köré szerveződik, mint amilyen például a tér, a lakótér, a tükör, tükröződés és a trükk (amely, mint látni fogjuk, borgesi jelentéstartalommal telítődik az ifjú kolozsvári költő alkotásaiban), a pormacska, a látomás, a más és a képmás, a másolat vagy a másolás, azaz az utánzás, a — gyakorta fiktív — imitáció, valamint végül, de nem utolsó sorban Friedrich Nietzschének az Isten halálára vonatkozó megállapítása {mely már a Hümériádában is hangsúlyos helyen jelent meg, és Sántha Attila eddigi két kötetének [Münchhausen báró csodálatos versei (1995), Az ír úr (1999)] is fontos szervezőeleme volt}. Ezek az elemek főként a második verseskötet anyagával tartanak szorosabb kapcsolatot, főképpen a szerelmi-erotikus költészetben (Judit-versek) és a Rejtő Jenő — P. Howard-féle stílusvilágot imitáló-szimuláló költeményekben érhetőek tetten. A harmadik kötet Jolán, illetve Párbaj a Grand Hotelben című versei követik ezt az irányt.

A kötet címe származhat azokból az időkből is, amikor szerzője egy rövid ideig hivatali munkát végzett; Kosztolányi Dezső két hasonló című versgyűjteményének megidézésével azonban könnyen világirodalmi távlatot kaphat, utalva Peteésze beadványára, mely abban az időben keletkezett, midőn Egyiptom a perzsák uralma alatt állt. A hivatalnok lírája így kapcsolódhat össze a szegény kisgyermek, a bús férfi, sőt egy további vonatkozási lehetőség által a szegény kis trombitás szimbolista klapec (Karinthy Frigyes Kosztolányi-paródiájára utalok, melyet szintén továbbír, újragondol Orbán János Dénes) panaszaival és a kolozsvári költő szövevényes irodalmi utalásrendszerével létrehívott poétikai univerzalitás által Az írnok panaszával. Meg kell említeni azt is, hogy Orbán János Dénes esetében nem pusztán száraz irodalomtörténeti adat a „kolozsvári” állandó jelző. Költőnk vállaltan és hangsúlyosan, kolozsvári, sőt — úgy tűnik — élvezi, hogy az.

865616 a hivatásos telefonszex lírai megörökítése, amely — groteszk módon — ugyanakkor szexreklámként és Villon-parafrázisként is olvasható, miközben a szöveg állandóan rájátszik arra a lehetőségre, hogy a tárgyi világ darabjainak szimbolikussága összefüggésbe hozható az erotikával. Nő és költemény, alkotás és szeretkezés (illetve a szeretkezés elérése, megszerzése) szorosan összekapcsolódik a Hivatalnok-líra verseiben. A Téged hogy abbahagyni című „érzemény” (a költő műfaji megjelölése) talán a legjellegzetesebb ebből a szempontból, mivel nem derül ki belőle, hogy a nő iránt érzett szerelmet, a nővel folytatott szeretkezést vagy a költeményt, illetve a költészet iránti vonzalmat nem tudja abbahagyni vagy feladni a lírai én. Valószínűleg mindezekről egyszerre lehet szó. A mű Kosztolányi Dezső, Tóth Árpád és Juhász Gyula hatását mutatja, miközben a paródia eszközével egyesíti elődeit egy igencsak sajátosnak nevezhető irodalomtörténetben, melyet éppen a számtalan poétikai hagyomány abszolút módon befogadó szintézisével teremt. A későbbiek folyamán láthatóvá válik majd, hogy a jelenkori kirekesztgető, kennelhez, karámhoz hasonló kanonizációs folyamatokkal szemben a költő inkább egy minél teljesebb magyar- és világirodalom-elképzelést lát helyénvalónak.

Az előző vershez hasonlóan nyugatos hatásokat mutat az Anna egy pesti bárban című költemény is. Kosztolányi és Tóth Árpád ezúttal mintha Verlaine és Mallarmé fordításaik által venne részt a versben, míg a főszerep kétségtelenül a szegedi Juhász Gyuláé, ezáltal a paródia céltáblája is ő.

„Nem tudom már, milyen volt szőkesége.
Azóta többször festette át haját.”

A nyugat nem kizárólag a folyóiratra utal, talán sokkal inkább a nyugovásra, a hanyatlásra. A vers rímjátéka és bonyolult utalásrendszere lehetőséget ad a téves olvasás, félreolvasás okozta műalkotásteremtő-formáló olvasói tevékenységre is. Felszínes-ként olvasható a félszínes például a következő részletben, ezáltal a mű egészének értelme változhat:

„(...) Félszínes, néma film,
melankólia — divat — egy bestiára”

A Franz Kafka művei által előre érzett keleti-balkáni-szovjet- kommunista groteszk iszonyat csúfos megdicsőülése, egyúttal közvetlen utalás a prágai szerző Az átváltozás című novellájára a Gregor című vers. A megnyomorított-elpusztított személyiség a féreg, a csótány, azaz:

„Gregor fogyaszt a morzsa-zsoldból

— a nem túl tiszta fészkek satnya bére —

hatlábú fényes páncélos lovag

fölsétál Kelet panelcímerére”

Petri György „hatását” mutathatják a Brigitt-versek, és szintén a magyarországi költőtárs hatása fedezhető fel a Szétkeni teavajként című, cikluszáró költeményben. Itt azonban nem Petri költészetének közvetlen hatásáról beszélhetünk, inkább úgy tűnik, mintha Orbán János Dénes, aki — akárcsak egykoron Jorge Luis Borges — olvasó-író, Petri György verseinek olvasmányélménye felől olvasná újra József Attila líráját. Ezenkívül mintha van Gogh szalmaszéke és szalmakalapja is megjelenne a vers lehetséges világában.

A második verscsoport nyitóverse a Segíts szavadra lelnem Balassi Bálint és a Jargon et Jobelint (Hadova és Hamuka Mészöly Dezső fordításában) író Villon lírája formai-stiláris követelményeinek megfelelően íródott trágár istenes versként olvasható. A börtön egyszerre szerepel 20. századi-ezredvégi értelemben, meg a lélek és a test középkori költészetből ismert vitájában betöltött allegóriaként. A vers nyelvezete az argó.

Ady Endre költészetére többször is erősen reflektál a szerző, s úgy tűnik, mintha számára fontosak maradtak volna a nyugatosokat oly sokban megelőző költő kérdései, ugyanakkor Ady költészeti hagyományát is kérdésessé teszi az Orbán János Dénes-i nyelv paródikussága, valószínűleg azért, mivel az elmúlt években Magyarországon kialakított Ady Endre-kép nem tesz lehetővé más költői módszert a nagy előd poétikájának a 21. századba történő átvitelére. Ide sorolható a Verecke híres útján, át Kocsárdon, az Isten szaga, sőt bizonyos értelemben az Ó én marha ki nem hittem Kosztolányit című vers is, melynek Karinthy műveinek beható tanulmányozását mutató paródiáján átüt a Kosztolányi és Karinthy által egyaránt parodizált Ady Endre verseinek groteszk képe. Belső utalásokban talán leggazdagabb a Felejtsük el, Darling című hosszúvers. Szőcs Gézát idézi a Sztüxamos szóleleménye, a szerelmesek Petőfitől kölcsönkért négyökrös szekere fölött Eminescu Esticsillaga ragyog, miközben a lírai alany egyszerre próbálkozik József Attilára utaló ódaírással, no meg azzal, hogy Nagy Lászlóként foga között tartva a túlsó partra valamit átvigyen. Úgy tűnik azonban, hiába volt „annyi annyi érzemény, / ó annyi kín és annyi sértés”, melyekben Radnóti verseinek Fannija vagy Kármáné volt talán a társ, maga a versteremtés és vele mindig szigorúan párhuzamosan a (főként testi) szerelem lehetősége kérdőjeleződik meg, már a cím által is. Mégsem a költészet hiábavalósága vagy hatalmának illuzórikus volta lesz a mű témája. Talán figyelmeztetés a vers. Figyelmeztetés arra, hogy a költészettől és a szerelemtől ne várjunk többet, csak ami lényegük, és még inkább: bármennyire közelinek érezzük is a két dolgot egymáshoz: ne keverjük össze őket.

A már említett Ó én marha ki nem hittem Kosztolányit az Isten szaga mellett a legjobban sikerült költői játék az utalások erdejében. Orbán János Dénes költészetével kapcsolatban azonban a játék szót rendkívül komolyan kell értenünk, valószínűleg abban az értelemben, ahogyan a műalkotás megismeréséről és élvezéséről elmélkedő Gadamer tette Igazság és módszer című művében. A játék szinte az egyetlen alkalom arra, hogy valami önmagáért való és ezáltal önmagában is megálló, egyedi műalkotás jöhessen létre a korábbi törvényszerűségeket olyan módon használva fel, hogy ezáltal alkalom adassék a saját belső törvényszerűségek létrehívására is. Ebből a „szigorú játékból” teremtődik Orbán János Dénes költészetében az a néhány sor, mely úgy lesz egyszerre a legkosztolányisabb (és ugyanakkor legorbánabb), hogy nem válik sem gyenge stílusimitációvá, sem valódi paródiává:

 

„most épp egy óra esti nyúgalom van

szobámban minden olyan kosztolányis

narancs fény hull teázóasztalomra

és szemben ül a játszótárs a lány is

térzenét enged át az ablakom”

 

Giccs és esztétikum, hétköznapi pátosz és nevetséges kisszerűség között feszül a kötél, melyen a vers áll, táncol, létezik. Amint a kötéltáncos mutatványát figyeljük izgatottan, úgy vált ki erős katartikus hatást az ifjú kolozsvári költő versmutatványa is.

Ady költészetének újraértelmezése egyrészről éppen a már említett borgesi tükörkép-más, trükk-látszat-látomás, másrészről a nietzschei „Isten halott” kijelentés szempontjai szerint történik meg az Isten szaga című versben. Orbán János Dénes olyan gondolati világot próbál teremteni ebben a költeményben, mely valamilyen mértékben szimulálja Ady korát. Felbukkan tehát — utalás szintjén — a szecessziós világkép és ábrázolásmód, valamint a freudi pszichoanalízis ösztönvilága, de úgy, hogy a háttérben mind Borges, mind Nietzsche gondolati rendszere folyamatosan jelen van.

Végül feltétlenül szólnom kell arról a bravúros költői tiszteletadásról, mellyel Orbán János Dénes továbbírja Szilágyi Domokos Don Quijote figuráját. Ebben a költeményben fonódik leginkább össze az erotika és a költészet, erőteljesen szókimondó módon, hiszen a szavak kimondása mindkét helyzetben fontos lehet, s erre éppen ez a mű figyelmeztet. A lírai hős erotikus képzelgései fiktív párbeszédet teremtenek. A szószóló és a magszóró tevékenység egyaránt befogadót, hallgatót kíván. Orbán János Dénes Don Quijote második szerenádja című kötetzáró versével és Hivatalnok-líra című kötetével az ígéretes indulás után bebizonyította olvasóinak, hogy nem pusztán kiforrott tehetség, hanem a (nemcsak) magyar lírai hagyomány — elődeire és kortársaira egyaránt érzékeny — megújítója is, olyan alkotó, akire feltétlenül figyelnie kell a jelenkori olvasónak.

 

Keresztesi József:
A testen innen és túl

[Hivatalnok-líra]

In: JELENKOR, 2000/4

1.

Orbán János Dénes harmadik kötete Magyarországon épp oly nehezen szerezhető meg, mint az első kettő. A dolgot az teszi igazán bonyolulttá, hogy a három könyv több ponton egymásra utal, a bennük fellelhető elmozdulások egymást értelmezik. Ilyenformán a Hümériáda (Erdélyi Híradó, Előretolt Helyőrség Könyvek, Kolozsvár, 1995), A találkozás elkerülhetetlen (Erdélyi Híradó, Kolozsvár, 1996) és a Hivatalnok-líra a sajátos költői útkeresés egy-egy stádiumaként olvasható, már ha valaki elég lelkes hozzá, és veszi a fáradságot, hogy mindhármat becserkéssze. Ez a speciális helyzet indokolja, hogy a Hivatalnok-líra tárgyalása során szót ejtsek a megelőző két kötetről is.

A Hümériáda szabadszájú, lendületes és helyenként (poétikailag) kissé nyers Sturm und Drang-ja feltétlen figyelmet követelt magának. A szórványos recepció érdeklődése egyrészt a harsány, vulgáris és arrogáns hangvételre, másrészt pedig az irodalmi kánon játékos, ironikus-travesztikus birtokbavételére irányult:

 

Amikor jön az ihlet perce,

én mindig hasmenést kapok.

Ha szarok, nyitva hagyom az ajtót

no de hát ne szagoljatok!

(A hashajtó ihletről)

 

Az irodalmi allúziók (jelen esetben, mint az OJD-versekben oly gyakran, József Attila szövegének átirata) mindazonáltal nem destruktívak, nem a birtokba vett tradíció tagadásaként jelennek meg. Fried István megfogalmazása szerint a Hümériáda szövegeiben „az „alulról”, a „popularitás felől szemlélt, az argó nyelvkincséből merített magyar- és világirodalom valójában szintén kulturális, nem pedig antikulturális emlékezetként értékelhető. Mivel nem tagadja a kultúra emlékezetbe vésődő, folyamatosságával a jelenben szüntelenül rögződő hatástörténetét, csupán egy egészen más kultúrafogalmat, költői nyelvi reprezentációs cselekvést jelenít meg, amelyben a kávéházi — rejtős — szellemeskedésektől a tolvajnyelvi fordulatokig bezárólag egy új nyelvi magatartás körvonalazódik.” (A transzközép keresés lírikusai”, Forrás, 1996/9, 92. old.) Orbán János Dénes költészete a legkevésbé sem nevezhető antiintellektualistának, sőt kifejezetten épít a hagyományra, pontosabban építkezik belőle. Ugyanakkor mindezt egy olyan beszédmóddal vegyíti, amely — noha önmagában természetesen egyáltalán nem új — a vérbőnek nehezen nevezhető magyar lírai hagyományban szokatlanul hat. (Frissen és/vagy botrányosan, ez ízlés kérdése. Én mindenesetre, mint már fentebb is jeleztem, az első kötet fésületlenségét poétikai — és csakis poétikai — jellegűnek találom.)

Azt mondhatnánk, hogy a Hümériáda a költőszerep formálásának a kötete, ha ez nem lenne igaz a következő két könyvre is. A Hümériáda harmadik ciklusa (A város is hordoz csodákat) és a Vázlat (hátlapvers) voltaképpen már kifelé mutat a Troppauer Hümér figurájával megjelenített szerepből, és jelzi a második kötet irányát (aligha véletlen, hogy abból a hat versből, amelyeket a szerző változatlan vagy átírt formában átemelt következő könyvébe, öt ebből a ciklusból származik). Csupán egy év választja el a két könyv megjelenését, ennek ellenére mégsem tűnik elsietettnek az újabb jelentkezés. A találkozás elkerülhetetlen érettebb, letisztultabb munka, noha nem szakit a Hümériáda hangnemével és alapmotívumaival (kihívóan nyílt beszéd a szexről, a Rejtő-mitológia továbbírása, József Attila mint alapvető hivatkozási pont stb.). Mindemellett az Orbán János Dénesre mindvégig jellemző, igen tudatos kötetszerkesztés itt mintha egyetlen folyamattá szervezné a szövegeket: az egyes ciklusok bizonyos versei, motívumai egymásra utalnak, a Judit ciklus nyomatékos utalást tartalmaz a tangóra (A város ahol élhet a test), A tangó bűvöletében ciklus egy ponton szakit a Nővel, „a test képzelgéseivel” a kertmotívum, „az elhanyagolt lélek lázadása” kedvéért (A rózsa), és így tovább.

Kockázatos gyakorlat, amikor az értelmező, amint valamely szépirodalmi műben egy-egy (többnyire nyelv)filozófiai allúzióval találkozik, a mű általános magyarázó elvévé emeli azt (rosszabb esetben ennek alapján felfedezni vélt filozófiai következetlenségeket kérve számon a művön). Egy efféle erős olvasat mindazonáltal nem minden alap nélkül találhatná úgy, hogy A találkozás elkerülhetetleni ciklusai a széphez való felemelkedés klasszikus platóni útját írják le (A lakoma 210 A-E). Mindez természetesen a szerző ironikus világlátásán és beszédmódján szűrődik át, de maga a felemelkedés folyamata, úgy tűnik, egyáltalán nem ironikus, hanem komoly egzisztenciális téttel bír. Az erősen platonizáló olvasat szerint az egyetlen test szépségétől (Judit) a minden test (A tangó bűvöletében) illetve a lélek szépségéig való eljutás (A kert) koncepciója a szép cselekedetek és törvények etapjával folytatódik, amely egy egyszerre mitikus és parodisztikus figurához, a rejtői Vanek úr személyéhez kötődik (Vanek úr itt-ott), majd a kötetet a tudományok szépségének (és ebből következően a szép tudományának) ciklusa zárja (In Aesthetica). Ez utóbbi ciklus nyitóverse egyértelmű nyíltsággal beszél a platóni párhuzamról:

 

A benne-lét útjának harmadán,

midőn már szart és kártyát megkevertem,

agyamról fölszáradt a harmat, ám

kiégve, céltalan s a porba verten

láttam magam. És ekkor jött felém

a Szépség, s Őt köszöntöm ím e versben

én, ki az útat végre meglelém.

Ó, ha le tudnám én azt írni mostan,

hogy mennyi minden költözött belém,

midőn a lelkem hófehérre mostam!

(In Aesthetica)

 

A vers második részének tanúsága szerint azonban a felemelkedés nem jön össze, nincs színről színre látás: a költészet eszerint hasztalan irányul a Szép megragadására. Máshol, például A Gondolatnak ősze rámköszönt című versben mintha mégis fennállna ez a lehetőség: „az űrön / keresztül száguld a szívtől szabad, / a pőre elme, mely ledobta végre / a test ruháját, s tisztán néz az égre.” Amennyiben egy gyengébben platonizáló, kevésbé didaktikus olvasat nem a platóni szépségkoncepció (pontosabban: A lakoma Diotima-féle szépségkoncepciójának) illusztrációjának korlátozná figyelmét, egy kevésbé szövegszerű platonizmushoz mégis eljuthat: a költemények centrumában kimutathatja a testitől az intelligibilis szféráig húzódó ív nagy kulturális toposzát. Véleményem szerint ez az ironikusan kezelt toposz adja meg A találkozás elkerülhetetlen alaphangját, illetve a szerelem és a testiség helyiértékét Orbán János Dénes eddigi költészetében.

 

2.

A Hivatalnok-líra némileg egyszerűbb felépítésű kötetnek tűnik, amely alapjában véve nem kérdőjelezi meg az előző könyvben kidolgozott, tradicionálisnak tekinthető költőszerepet és költőfigurát. Ez a felfogás voltaképpen már a kezdetektől fogva fellelhető, csak hát a Hümériáda nyers és tabudöntögető hangja mintha elterelte volna a figyelmet arról a tényről, hogy Orbán János Dénes — ebben az értelemben legalábbis — hagyományos költészetet művel: a versek mögött álló személy minden kétséget kizáróan a költő, akinek klasszikus pozíciója még akkor sem rendül meg, ha olyan szerepek maszkját (leginkább Troppauer Hümérét, Rejtő Az előretolt helyőrség című regényének költő-légionáriusáét) ölti magára, amelyek brutális iróniával viseltetnek a hagyományos költőszerep kifinomultságát jelölő attribútumokkal szemben. A vulgáris hangütés valódi tétje és helyi értéke A találkozás elkerülhetetlen felől válik beláthatóvá, itt ugyanis nyilvánvalóvá lesz, amit a Hümériáda harsánysága némiképp eltakart — miszerint a szerző anélkül frivolizálja a költőszerepről szóló beszédet, hogy alapjában véve megkérdőjelezné magát a szerepet.

Természetesen sem a második kötet, sem a Hivatalnok-líra nincs híján az erőteljes provokatív gesztusoknak. Az alábbiakban mégse a testiség szókimondó megjelenítésével, hanem a testiséggel mint Orbán János Dénes költészetének központi problémájával foglalkoznék:

 

Egy futó ebéd, kávé, egy baszás,

két főszereplő, a Jolán meg én,

hétköznapok résében szűk lakás,

Isten-rajzolta obszcén képregény.

(Jolán)

 

Orbán János Dénes bizonyos értelemben istenes költő: költeményeinek központi szervezőelve az abszolútum hiánya. A hiány pótlására vagy legalábbis kompenzálására pedig egyetlen rögzített pont adatott, a vers, a költészet mint transzcendáló tevékenység. A hagyományos (romantika utáni) költészetmodell, amely a metafizikai értelemadás minden terhét a művészre illetve a műre hárítja, letisztult formában működik OJD költészetében. A szexuális tematika szókimondása pedig nem csupán a pályakezdés idővel elhagyható-elhagyandó hozadékának bizonyult, hanem a kezdetektől fogva szervesen beépült ebbe a költői beszédbe. A test és a testiség provokatív módon megjelenített megnyilvánulásai nemcsak ironikus ellensúlyát képezik az abszolútumra irányuló költői beszédnek, de a platóni ihletésű költészetkoncepcióba ágyazva annak nélkülözhetetlen komponensévé is válhatnak:

 

Gázoltam, ó, öröknek vélt jelenben,

még hittem abban, bárki rátalálhat,

s magamba szívom egyszer, önfeledten,

foszlányát édes, rothadó szagának.

(Isten szaga)

 

Az Isten szaga azért is a Hivatalnok-líra kiemelkedő jelentőségű darabja, mivel közvetlen, szövegszerű kapcsolatban áll az előző kötet egyik kulcsversével, Az elcserélt rózsával. A korábbi elbeszélő költemény (ballada?) tájain „játszódik” ez a vers is, ám míg az előbbi szöveg harmadik személyében szereplő hőse végrehajtja a feladatot, amelyért útnak indul — átkel a különböző világokon, mindegyikből egy-egy virágot zsákmányolva, hogy eljusson a várban alvó lányhoz, és elcserélje virágait a lány kezében tartott rózsára —, addig az Isten szaga egyes (helyenként többes) szám első szám elbeszélője csak a hiány regisztrálására képes:

 

Az arc emlékét nem bírom összevarrni,

holott megláttam Istent önmagamban.

Ott fetrengett az ösztönök porában,

 

s én tévelyegtem tízparancsolatlan.

 

A „gyönge”, illetve „halandó, hitvány, földi” testnek ebben a kvázi-balladában elfoglalt helye nagyjából a „szerelmi” és „erotikus” versek testiségének felel meg; a kettő funkciója legalábbis hasonló. A testiség (közhely, de ismét Platónra, vagy még inkább neoplatonizmusra, Plótinoszra lehetne hivatkozni) valamiképp a felemelkedés, a szépség szerelmének útjában áll, vagy annak helyébe lép. A Hivatalnok-líra azonos című első ciklusa szinte teljes egészében a testiség és a perspektíva nélküli kapcsolatok témájára épül, míg a második ciklus (Párbaj a Grand Hotelben) tematizálja a költészetet, mint egyetlen rendelkezésre álló „felhajtóerőt”:

 

És bevallottan csak a teste kellett;

amúgy szokásos: póker, vetkezős,

ő szinte szűz, én három éve nős.

És mégis ennél jóval többre tellett.

 

Hogy miért s honnan — én sem sejthetem,

tudtam holott ab ovo lőttek ennek,

de fönntartottam poézist, hő szerelmet,

s most átvilágít minden sejtemen.

(Ód)

 

Ugyanebben a költeményben nyer új értelmet a kötetnyitó versben bejelentett „hivatalnok-líra” műfaja is. Orbán János Dénes költészetének egyik leginkább meghatározó témáját, a szerelmi költészet problematikusságát valójában a szerelem és a testiség problémás viszonya generálja:

 

(Mit látnom és éreznem adatott,

mondhatná bárki: puszta adatok,

s leírni őket: kopott könyvelés,

gyermeteg bulla,

az eszme túl kevés,

a tápértéke nulla.

 

Szerelmem kamasz-operett marad,

csak ezt szeretném hozni újra létre.

Időnként persze pornófilmbe lépve.)

 

E „kopott könyvelés” mindenesetre egyre izgalmasabb és virtuózabb poétikai megoldásokba öltözik: az Ifjabb csikóbb poéta Jack Cole-hoz vagy a Don Quijote második szerenádja bravúros technikai megoldásai jelzik a lehetséges elmozdulás irányát. Az első három kötet alapján elmondható, hogy test szerepének platonizáló kritikája, illetve a testiségről szóló, a „költőiség” ellenpontozásaként használt provokatív beszéd e költészet stabil elemének tűnik — kérdés, hogy ez a stabilitás a téma továbbírására vagy újragondolására készteti-e majd a szerzőt. Mintha az eddigi pálya összefoglalásaként lehetne érzékelni a tényt, hogy a közeljövőben várható a három kötet összegyűjtött anyagának megjelenése. Egyfajta koncepcióváltást jelez az is, hogy Orbán János Dénes újabban prózai publikációkkal jelentkezik. Mindez nyilván alapvető hatással lesz költészetére is, ám erre vonatkozóan nem érdemes találgatásokba bocsátkozni. A Hivatalnok-líra meglátásom szerint jól olvasható A találkozás elkerülhetetlen felől, a szerző eddigi pályájának összegző függelékeként (noha az újabb kötetek fényében majd nyilván a velük kapcsolatot teremtő elemek kerülnek középpontba). A fentiekben e pálya értelmezéséhez próbáltam néhány használható szempontot nyújtani — ilyen például a költőszerep hagyományos felfogása, a platóni eredetű szépségkoncepció vagy a testiség ezzel szoros kapcsolatban álló problematikája —, mert Orbán János Dénes költészete akkor is fokozott figyelmet érdemel, ha a legnagyobb teljesítményei minden valószínűség szerint még előttünk állnak.

 

Demeter Szilárd:
Hümér nehézüteggel

[Párbaj a Grand Hotelben]

In: KORUNK, 2000/5, ill. Mondolat, Erdélyi Híradó, Kolozsvár, 2004

 

Mossuk össze a kanti autonóm szubjektumot az ember mint másik isten képével, és végtermékként megkapjuk a zsenikoncepciót — ekképp summázható Rüdiger Bubner okfejtése e témakör kapcsán. És innen már csak egy kis lépés az embernek (naná, hogy az emberiség vonatkozásában fogjuk feszegetni a kérdést), hogy rálazuljon arra az útra, amely Bubner szerint „ahhoz a korszerű popularizáláshoz vezethet, amelyik tudatosítani akarja bennünk, hogy mindenki, aki nem a konvencióknak megfelelően cselekszik, voltaképpen szunnyadó tehetségét fedi fel”, és csak elhatározás kérdése, „hogy az ember teljes természetességgel sorolja be magát az alkotó emberek közé”.

Most úgy kellene indítanom a következő mondatot, hogy „az ifjúkori irodalmi próbálkozások”, de nem tartom helyénvalónak ezt a megfogalmazást. A vélt irodalom terén ifjúi gőzzel elkövetett csinálmányok olyannyira természetesnek tűnnek, mint a gyermekkorban elszenvedett rózsahimlő: túl kell esni rajta. Talán Szisz mondta (mérget nem vennék rá, akkor sem vettem, amikor tizenvalahány évesen hallottam), hogy abból lesz a jó költő, aki tizenévesen abbahagyja a versírást. Szófogadó ember vagyok, abbahagytam az egy db. lapszélig ki nem érő faragványom után ezt a műfajt. Sajnos, azt már nem közölték velem, hogy mikor kellene újrakezdeni, így most semmilyen költő nem vagyok. Nem így mások, és ez néha jól sül el. Például Orbán János Dénes esetében. Nézem ezt a negyedik első kötetét — Párbaj a Grand Hotelben —, és reménykedem, hogy nem az Orbán-összest tartom a kezemben. (Engedjék meg nekem, hogy barátian becézzem: ebben a kötetben Jánoska előző három kötetének anyagát gyűjtötték egybe, mint az utolsó oldalon olvasható technobarbár útmutatás is jelzi, egy kivételével. Helyette a kötetindító „Bonus track — a Szappan-repp” című új verset ajánlom a Kedves Olvasó figyelmébe.)

Azt hiszem, bevett szokásnak számít fiatal szerzők esetében, hogy első pár köteteik anyagából egy „rendes” kötetre valót válogatnak, kissé érettebb fejjel rostálják ki a kevésbé sikerült alkotásokat. Mert a fiatal irodalom, ha éltethető ez a megjelölés, sallangos, felszínes, laposka, túlzásokkal, képzavarokkal terhelt, öntelt stb. — ámde mindez nem zárja ki, hogy igazán értékes darabok is szülessenek. Jánoska nem válogatott, ami vagy azt jelenti, hogy jó verseket ír, vagy pedig unta már a vékonyka kötetek sorát. Egyelőre maradjunk az utóbbi jelenségnél.

Hogy ki a fiatal erdélyi költő/író — mesélik kaján vigyorral határon túli ismerőseim —, azt arról lehet tudni, hogy a különböző irodalmi megmozdulásokon hátizsáknyi kötettel a hóna alatt, nagy garral ingyen osztogatja első párhány művét. Persze, ezen vékonyka opusok mint tavirózsák az élet tengerén (hogy a megfelelő képzavarral éljek) eltaposhatók, elsüthető az a nem túl eredeti poén, milyen jó, amúgy is billeg a konyhaasztal, köll alátétnek, akivel barátiasabb viszonyban vagy, annak személyesen is, hátha megsértődik (jut eszembe, frissen felkerült egyetemistaként írtam az Előretolt Helyőrségről a diákújságban valamiféle recenziót, hogyasszongya, manapság a március 8-i köszöntőverseket illik úgy kezdeni: „Nehéz már a téli bakancs, bazmeg...”, lett is nagy égzengés, sértődések. Azóta nőttek egyet a valamikori Előretoltosok, legalább hármójuknak markánsan egyedi hangja van — OJD, Lövétei Lázár László, Sántha Attila —, de kissé szétzilálódott a társaság. És egyre jobb verseket írnak.)

[Kénytelen vagyok megint zárójelet nyitni: a bevezető mondatok után szándékom szerint Orbán János Dénes költészetére akartam rátérni rögvest, ehelyett elég böcsületesen elsiklottam a „fiatal irodalom”-ként címszavasított jelenség leírása felé. Mentségemre szolgáljon legalább az, hogy Kolozsváron Jánoska köré, vagy vele együtt, mindenesetre ő volt a főnök, na, szerveződött az ifjú titánok hada, és most nem vagyok rosszmájú, néhányukra tényleg szeretettel gondolok. Vagyis Jánoska irodalomszervezői tevékenységét legalább annyira fontosnak tartom egyelőre, mint a költészetét, egyébként is verseit boncolgassák versítészek, irodalomtudorok, áldásom rájuk. Ennyi.]

OJD ezen kötetében megbotlik az ember (Szentes Zágon festménye a borítón telitalálat!). Ránézek, van valami sumákság a dologban, mondok magamnak, a három másik kötet egymásra téve nem ennyire vastag. Vagyis jelen kötet több, mint amennyi a számviteli logika szerint. És hát erről van szó. Remélem. (Sokaknak nem fog tetszeni ez a kötet, mondván, fölösleges exhibicionizmusból, vagy mi a bánatból született, én nem így látom.) A három kötet ugyanaz a versvilág, összességében eléggé súlyos, kidolgozott, és akkor most már erről.

Úgy lenni benne az egész világban, akárha a Grand Hotelben, nem otthontalanságot jelöl. Nem utazást, meg egyéb ilyen flower-power blődlit. Inkább egyfajta úri életvitel látszatát, sóvárgást letűnt világok után, sanzonokkal, szmokinggal, dámákkal és rózsákkal, tangó a diszkrét félhomályban, szalonspicces udvarlások, persze, mindez átkeverve Kolozsvárra, az éppen adott körülmények közé, egy kép: Jánoska, V. és én eléggé másnaposan ülünk OJD megboldogult fiatal házaskori konyhájában, az asszonyka talán otthon, kétségbeesetten meredek a nagy rúd kolbászra, hogy a realitásérzékemet erősítsem, miközben János és V. tangót lejtenek Karádira, Metallicára rázzák a seprűt. Őrület, persze. De már józan őrület, János verseiben mintha ez kísértene.

Világa a Grand Hotel világa, sok csillogással, hogy Eco-t idézzem, annyi benne a felszín, hogy már mélynek tűnik, művi (de nem virtuális), kimunkált, az esőköptető nem elfuserált angyal. Hanem esőköptető.

János bent maradt a templomban, ahol papnők a szerelmet oktatják, naponta be akar avatódni a szerelem művészetébe, oszlopok közt bujkál, kétszer áll sorban, pedig csakis egyszer adatott a lehetőség, de ő nem, elcsábítja akár a növendékeket is.

Ez az, csábítás Orbán János Dénes költészete, de mint már mondtam, nem szédület, nem is hímbarom akarnoksága, kiskölykös makacssága akár még anyai érzéseket is beindíthat női olvasóiban.

Jánoskának volt gyerekszobája, és ez meg s látszik rajta, udvarias.

Nyegle. De jól áll neki. És nagyon tud írni.

Élni is talán.

 

Károlyi Csaba: 
Orbán János Dénes:  Vajda Albert csütörtököt mond

In: Ex Libris — ÉLET ÉS IRODALOM, 2000. 06. 09.

Orbán János Dénes pedig olyan író, akire már első novelláskötetekor érdemes figyelnünk. Ez a könyv sokszínű, eredeti, ambiciózus és nagyon tudatos prózaírót mutat meg, olyan prózaírót, akit egyébként költőként már ismerhetünk. Gyors egymásutánban három verseskötete jelent meg Kolozsváron, 1995 óta, majd ezeket követte idén a negyedik verseskönyv, a Párbaj a Grand Hotelben, amely az első három könyv anyagát tartalmazza.  Kivételes költői indulás volt az övé, mindenki odafigyelt rá.  De ki gondolta volna, hogy prózaíróként is ilyen tehetséges?  Tavaly októberben egyszerre két figyelemreméltó novella jelent meg a tollából, az egyik A zákhányos csuda volt a Jelenkorban, a másik A név és az álnév a 2000-ben. Mindkettő benne is lehetne akár a Körképben. Mindkettő benne is van viszont most a kötetben, tíz másikkal együtt. Az élen álló Borges-mottó nem véletlen, a szerző valóban sokat tanult az argentin mestertől, leginkább észjárásbeli csavarosságot meg mesterségbeli kísérletezést és relativizmust. Bár például biztosan hatott rá a Bodor Ádám-féle prózavilág, nem az az írói célja most, hogy egy beszédmódot kidolgozzon a maga számára, hanem inkább azzal próbálkozik indulásképpen, mit próbálkozik, szinte azzal dicsekszik és kérkedik, mennyi mindent tud ő, ha akar. És tényleg tud. Van itt székely nyelvjárásban előadott (lám, a rejtélyes Jeles-párhuzam!), posztmodern zárlattal ellátott transzszilván népi történet (A zákhányos csuda), kiváló Csáth Géza-paródia (A nagy P), Carver modorában megirt minimalista szöveg, melynek alcímeként ott is szerepel a kamaszos hevületű öntudatos ajánlás: „A minimalistáknak” (Napszerű), aztán a második ciklusban több szöveg, melyek a borgesi lecke megemésztéséről tanúskodnak, s a befejező novella, a Nagycsütörtök, amely Bodor és Csiki László nyomdokain halad. Borges nyomán fiktív világkönyvtár-beli kalandozás tanúi is lehetünk, Arisztotelésztől Kafkán át Jókaiig. Az egyik szöveg — a borgesi észjárás magyar anyagra alkalmazásaként — nem más, mint egy merész esszéisztikus eszmefuttatás novellaként eladva, Makkai Sándor Ördögszekér című 1925-ben (valóban) megjelent regényéről.  Jó prózaírói indulás ez a kötet, egyedül az alcímét érzem modorosnak (próz), és a mottóbeli mondatba lehetne még belekötni, mely Borgesnél, ha tényleg ott van, nyilván máshogy értelmeződik, mint egy induló írónál, de azért nem kifejezetten rossz mondat. Így szól: „Ezeket a gondolatokat olyan sutának találtam, kifejtésüket pedig olyan üresnek és dagályosnak, hogy rögtön úgy éreztem, valami közük van az irodalomhoz.”

 

Fried István:
»Mégis kimondta... a változás szavát«

 

[Párbaj a Grand Hotelben]

In: MŰHELY, 2000/6 ill. Irodalomtörténések Transsylvaniában, Erdélyi Híradó, Kolozsvár, 2002

 

Mintegy fél évtized termését, három verseskötet anyagát köttette egybe az ifjú magyar irodalom egyik leginkább mérvadónak, egyúttal a leginkább olvashatónak tekinthető, mindkét tényezőt figyelembe véve: a hagyományos költőszerepet radikálisan alul- és felülretorizált módszer­rel átszerkesztő poétája, aki viszonylag rövid szerkesztői-költői tevékenykedése során nem pusztán elfogadhatóvá tett egy „modort” , nem kizárólag „Nyugat”-os technikával szólaltatott meg egy populárisnak vélhető lét-mezőt, hanem szinte közvetítőként, ezáltal kétfelé működőként lépett föl korábbi és későbbi, kronológiailag tágabb időspektrumot átfogó költészetek, költők, költészetszemléletek között. Mivel (egyfelől) már a címadás „rejtőjenős” provokációja látszólag messze térít a késő-„Nyugat”-os, „Új-hold”-as gondolatiságtól, megszenvedettségtől, nem is szólva arról a gesztusról, amely még az etimologikus játékot is az alig kimondhatóba vezeti át („Hogy ez mi? Én is csak most tanulom. / A testa-? a vita-? excrementumom?”), ám (másfelől) az „erdélyiség” inkább a témaválasztásban kézenfekvőnek tetsző kritériumát legalább oly parodisztikusan szemlél(tet)i ez a líra, mint azt közvetlen elődeinél, Szőcs Gézánál, Kovács András Ferencnél tapasztalhatjuk, egyszerre azonosulva és az azonosulást követelőleg el­idegenítve nemcsak az érzelmesebb változattal-változattól, hanem az erdélyiség kánonjának „emblematikájá”-tól is, és ennek következtében az Orbán-líra lehetővé tette a nála fiatalabbaknak azt a típusú máskép­pen megszólalást, amely mindenekelőtt a tabuk döntögetésében, virtuo­zitás és obszcenitás egymásra játszatásában érzékelhető (illetőleg merül ki az Orbán-líra némely külsőségét elsajátított egész fiataloknál).

Az a tény azonban, hogy a viszonylag gyors egymásutánban megje­lentetett három kötet (az 1993-as bravúros Hümériáda, az 1995-ös, az első kötetet továbbgondoló A találkozás elkerülhetetlen, valamint a ré­szint összegző jellegű, részint az intertextualitást — Kulcsár-Szabó Zoltán találó szavát kölcsönvéve — „létmód”-ként tematizáló megoldásaival gazdag 1999-es Hivatalnok-líra) egy újonnan szerzett, Téreynek üzenő, verses előszóval ellátva (Bonus track — a Szappan-repp) együtt jelent meg, több, egymással vitázó gondolatot indíthat meg. Orbán János Dénes (Szőcs Gézához, Kovács András Ferenchez hasonlóan) az igen tu­datosan építkező költők közé tartozik, a líra anyanyelve, a különféle formákban szólás láthatólag nem okoz számára nehézséget (azaz: tudja a mesterséget), utóbbi kötetei rendszerint átírják az előzőket, az autotematika szinte természetes megnyilatkozási lehetőség a számára. Mindebből azonban nem feltétlenül következik, hogy az első kötetben föllelt poétái tárgyak és poétikai eljárások legfeljebb szélesülnek, színe­sülnek, gazdagodnak, jóllehet az ebben érzékelhető következetesség is megérdemelné a számottevő szellemi teljesítménynek kijáró méltatást. Még az sem teljesen az Orbán-líra megkülönböztető tulajdonsága, régi­módian: „faculté maitresse”-e, hogy az első kötetben versekkel jelenva­lóvá tett „lírai alany” különféle maszkjairól lenne szó. Orbán János Dé­nes egyik kiváló kritikusa, Szabó Gábor mutatott rá (megfontolást érdemlő módon), hogy a második kötetnek az elsőtől különböző Rejtő­-figurája, mint „lírai én”, miféle elmozdulást, miféle újraolvasási intenci­ókat tartalmaz. Inkább arról volna érdemes (hosszasabban) elmélkedni, hogy a három kötet mintegy egyrészt az Orbán-líra történeteként olvas­ható (ha az első laptól az utolsóig egyvégtében olvassuk), másrészt megfigyelhető a költő helykeresése a múlt és a jelen (világ)lírájában, elsősorban a XX. századi magyarban; s ez a helykeresés a paródiától a pastiche-ig, az egyes, szinte megnevezett költők emlékezetétől a műfaji emlékezetig járatja végig az utómodern lehetőségek útjait-útvesztőit szerzővel/olvasóval. Az első kötetnek nemegyszer bravúros, ám helyen­ként csak poénra célzó (eufemisztikusan: inkább frappáns, ötletes, mint kiemelkedően jó) verseitől elérünk a harmadik kötetnek a poént az „arc-rongálás”-sal én-t teremtő aktusáig, amely nemegyszer bohóctréfába fullasztja a verset, hogy e bohóctréfa mögöttesében legyen csak fölismerhető a tragikusabb „modalitás” (tragikusabb, de nem tragizáló, persze!), amelynek révén viszont az énteremtés nyelvi problematikussága és tétovasága fedezhető föl. Ebből a nézőpontból az Ód csonkaságában részint a költői világhiányt tematizálja, a címadás mikéntje rávetül a versegészre, a fölös bőséggel versben rejlő szószerinti és mímelt idézetek immár nem az első, visszájáról szemlélt kötet lírai irodalomtörténetének csúfondáros frivolitását zendítik meg, hanem részint a frivolitásból neofrivolitás lesz, az utánakövetkezőség kényszerű beismerése, részint a felismerhető citátumok immár nem szerveződhetnek rendbe, sem kro­nológiaiba, sem gondolatiba, inkább egymást oltják ki, vagy akképpen összegeződnek, hogy nem a „hiányok” pótlásáról, hanem a kiegészülés lehetetlenségéről kapunk információt. Ez azonban átírja az első kötet líratörténetét is, méghozzá azáltal, hogy ott és akkor csupán (zenei me­taforával élve) a melléktémák jelentőségére derül fény, míg e líratörténet omnipotens beszélőjét korántsem látjuk már oly magabiztosnak, mint korábban. Ugyanakkor az első kötet olykor nagyhangú „önéletrajzisága”, a lírai alany dominanciája (legalább részben) vissza­vonódik, és a személyiség nyelvi megalkothatósága iránt feltámadt ké­tely akképpen erősödik föl, hogy a tökéletes formába öntött vers a nyelvjátékba léptet be, amely csak annak az olvasónak nyitott, aki elfo­gadja annak szabályait, azaz egyfelől fölismeri a hagyományokra, a klasszikus modernségre utaló „mitologéma” átstrukturálására utalást, másfelől a rímek jelentésességére is van „füle”. (Ez utóbbit nem győzöm hangsúlyozni, Orbán János Dénes „rímkezelése” mintha Kosztolányi Dezső tézisét támasztaná alá: „...a rím nem ékesség, de szerves alkotó­része a versnek. Ami egyik helyen jó, másik helyen rossz. Minden rím­nek helyzeti értéke, potenciális energiája van. (...) Minden költőnek esetről esetre meg kell szülnie a rímet.”) Ha az első két Orbán-kötet (többek között) József Attila versötleteire, képeire játszik rá, kifordítja, önnön ötleteinek kontextusába helyezve, a komikum irányába hosszab­bítja meg értelmezési lehetőségeit, az ód a József Attilánál paradigmatikusnak, korszakfordulónak (el)ismert műfaji változathoz fűzi kommentárját. Csakhogy nem az egyes képek vagy motívumok „tárgyai” ennek a kommentárnak (mint korábban), hanem az óda meg­valósíthatósága, a műfaj létrehozhatósága egy másik, messze nem dialogikus verstípus, inkább a szókincsében és fordulataiban a popularitásból merítő lírai megfontolás keretében. Ennek tudatában azonban felötlik, vajon az első két kötet József Attila-paródiája valóban csak iro­dalmi paródia-e, a harmadik kötet verseinél talán valamivel kezdetlege­sebb formában nem ott is arról van-e szó, hogy a parodisztikus külsőségeknek megvan az esélyük arra, hogy más jellegű mnemotechni­kai juttassanak érvényre? A Hümériáda Juditjának a kánonba emelődött verssorokat blaszfémikusan átíró gesztusa már a Hátlapvers-ben módo­sulni látszik („...fásult, rohadt és gyilkos éden, / ahol hempereghet a lélek, / míg elmerül az ég vizében” [Aláhúzás tőlem. F. I.], A találkozás elkerülhetetlen Judit-ciklusa nemcsak az Eszmélet két sorát rántja le a maga kevéssé választékos, kiváltképpen nem ódai világába, hanem a József Attila-költészet különféle verstípusait írja újra, miközben önnönmaga megalkotása szinte legfőbb törekvése: mintha az előd költőt tudatosan szétírná; félreértés ne essék: szó sincs nevetségessé tételről, sokkal inkább egy és ugyanazon tematikának olyan versbéli változatáról, amellyel az utódköltő csatlakozik és elkülönül (egyszerre), forrásul használ és tagad, idéz és eltorzítja az idézetet. S ha például a ciklus első versét így kezdi: „Azt a szép, kövér asszonyt szeretném látni ismét” (amely verskezdettel módosítja a vers címét: „Azt a szép bálna-asszonyt, azt a kétarcú várost”), akkor a befejezésben ez áll: „fölsejlik régi énem a vers mögötti vásznon”. Miáltal egybevonódik a mintaként szolgáló és a megírt vers, nem szüntetve meg annak lehetőségét, hogy a régi énben van valami az elődből, József Attilából. Ezek után aligha csodálható, hogy a költőnk helyébe az énem lép (vö. az Énem és kora című verssel!), a Külvárosi kéj a második kötetben még talán úgy is olvasható volt, mint az Orbán-lírába fordított József Attila-vers, amely az elődköltőnek leg­alább három verséből származó motívumokat fog egybe, ám ez az egybefogás az össze nem illő „verselemek” groteszk voltát teszi hangsúlyos­sá. Olyan gondolatmenetbe illeszti az „eredeti” helyen többé-kevésbé „fentebb stílben hangzó versmondatokat, amely mindenekelőtt az eredeti szóhasználatára játszik rá, ezt nem pusztán szóhasználatnak, hanem esztétikához vezető tényezőnek tekintve. József Attilának a kül­városi léthelyzetet megjelenítő képisége, alább az Óda részint irodalmi fogantatású, részint a testiség himnuszává emelkedő „költőisége” megint csak nem a paródia ötletkavalkádjába fut ki, hanem egy követke­zetesen deprofanizáló, deszakralizáló, ennek révén nem József Attila, hanem a József Attila-versből kánont formáló szemlélet ellenében egy mástípusú kánon irányába halad. Érdemes több részletet idézni ebből a versből, amely számomra az Orbán-összesben többletjelentéssel gazda­gul, többel tehát, mintha csak a második kötet állna rendelkezésemre:

 

A kortárs patkányok között

tombolt a város peremén

szerelmünk. (...)

 

Hogy örült! S hogy örültem én!

Mint gyorsvonat robogott

hatalmas teste énfelém. (...)

 

Éhes szája szélén forró

patakban csorgott örök anyagom,

vagy (méhe bölcsődéjét kerülni

kellett) boldogan haladt

a végbél homályos alagútján. (...)

 

Az Ód más József Attila-képet rajzol, de e más elegendő ahhoz, hogy a maga korábbi líráját is átírja. Annál is inkább, mivel itt az Óda szerke­zetére úgy történik utalás („— egy mellékdal, mi eltöröl bármily ódát”), hogy egyszerre vonatkozik az előd költőre és a maga korábbi versére, mintegy az Aufhebung, a megszüntetve megőrzés gesztusát mímelve.

Ilyen módon az Ód szinte szintetizálja József Attila Óda-i hagyomá­nyát meg az Orbán-líra megelőző fázisát, és ennek a markáns önmeg­határozásnak jegyében kísérli meg összerakni az összerakhatatlant: az eredeti személyiséget. Természetesen annak tudatában, hogy a szemé­lyiség nyelven, nyelv által létesülhet, ki van téve a nyelvi esetlegességek tévesztéseinek, és így a vers semmiképpen nem adhat hű képet sem a személyiségről, sem a személyiség nyelvéről. Minthogy a szüntelen létrejövésben, a szövegek egymást kölcsönösen módosító alakulástörténe­tében létező nyelv versbe foglalása a tapasztalatnak csak egy aspektusát jelezheti, amely viszont nem a megrögzöttségnek, az állandóságnak lehet kifejeződése. Éppen ellenkezőleg, a szövegek révén történő vándorlás, Kovács András Ferenc találó szavával: „költözködés”, egyszerre érzé­kelteti az esélytelenséget az „igazi” mondat föllelésére, de a megvalósu­lásban rejlő formát is plasztikusan szemlélteti, mintegy Áprily Lajost megidézve, kinek verse a (külső?) „forma” jelentőségét hangsúlyozza. Nem a másikban önmagát feltárulni vélő én a lírai hős, hanem a szöve­gekben, a költészetben önteremtő személyiség, aki nem személyiség­ként, hanem a versben jön létre, ha úgy tetszik: versszemélyiségként, mint különféle helyekről eredeztethető szövegek tárgya és konstruktőre. Az Ód második része írja le ennek a létrejövésnek a folyamatát, erősen rájátszván nem csupán a könnyen fölismerhető „szabad” idézetre, ha­nem a világirodalom „tükör”-motívumára is, fenntartva a többfelé és többféle értelmezhetőség lehetőségét. Részint a Narcissus-mitologéma visszavonódása, részben a már Petrarcánál, a magyar irodalomban a legbeszédesebben Vörösmartynál artikulálódó kijelentés a szó elégtelenségéről az „érzés”-sel szemben az, ami az Orbán-líra torzító eljárásai szerint megfogalmazódik:

 

Hogy ki volt ő — hát nem számít az arc.

Fölkelt a napja, majd leáldozott,

ő is csak egy, aki a túlsó partról

valamit a foga közt áthozott.

 

Csak szerelmem — a kitalált — örök,

és én, ki benne csodálom magam;

a tükör áll, és csak az arc — ha van —

mit könyörtelen mindég széttörök.

 

(S mily esendő a faragvány, a vers,

bár benne van, míg bennem semmi mérték.

Szerelmemről csak halvány, talmi térkép.)

 

Kiváltképpen feltűnő ebben a részletben, hogy a széttörök magába foglalja az örököt, így egy olyan típusú értelmezés számára nyit, amely (visszautalván Kosztolányi rím-„elméletére”) az összecsengésen túl­mutató kölcsönös viszonyt érzékel a rímpárban: az Örök maradandósá­gát a destruktív tevékenység teszi kétségessé, ugyanakkor az a „tény”, hogy e destruktív tevékenységbe belefoglaltatik, ami örök, eltérít a tevé­kenységnek pusztán destrukcióra való korlátozásától, legalábbis annak jelentékeny voltát látszik sugallni. S hogy ez nem véletlen ráhibázás, ugyanennek a versnek egy későbbi helye mintha igazolná:

Mit látnom és éreznem adatott,
mondhatná bárki: puszta adatok,

Az azonos tőből szétágazó kifejezések a kapcsolódásoknak ezúttal bonyolultabb változatát jelenítik meg: a korábbi aktivitás helyébe a passzivitás lép, amelyet pontosan jelez az ige szenvedő alakja, és ennek a mai magyar (beszélt) nyelvben némi archaikus volta kissé megemeli az előadás tónusát; az egyes szám első személlyel tanúsított közvetlenségtől azonban a következő sor elidegenít, a névmás a személyességet a sze­mélytelenségbe, az általánosságba játssza át. Innen már csak egy lépés az én pátoszának „lerántása” a vulgaritásba. Az érzéki megismerés lírai­ságát „puszta adatok”-nak minősíthetné „bárki”. Ezzel nemcsak arra figyelmeztet a vers beszélője, hogy a vers a Hivatalnok-líra című kötet egy darabja, nemcsak a következő sorokat készíti elő, amelyek a puszta adatokat értelmezik, kiegészítik, hanem arra is, hogy ami megadatott annak, aki költő, egy más kontextusban adattá válhat, hiszen az igei alakban ott rejtőzik a főnév, amely önállósulva ellene szegülhet az igei sugallatnak.

A kötetegész címe (Párbaj a Grand Hotelben) verscímként a Hivatal­nok-lírában lelhető föl, utalásrendszerével (vö. Rejtő Jenő: Vesztegzár a Grand Hotelben) azonban mindhárom Orbán-kötetet magában foglalja, ugyanakkor nem zárja ki egy másfelé irányuló érdeklődés nyugtázását sem: miért ne lehetne a Grand Hotel egyúttal a világ, a költészet világa, Orbán János világa (a kötetcímet adó vers mintha ebbe az irányba tarta­na), s a párbaj tétje a megszólalás, a nyelvre, a hangra lelés, a költészet­teremtés, illetőleg: maga az irodalom. Az utólag a gyűjtemény elé helye­zett Bonus track a Szappan-repp egyként jelöl (populáris) műfajt, előlegez deretorizáló hangvételt, utal ironizáló magatartásra, von két­ségbe fentebb stílt és modort, hirdet provokációt egy hagyományosabban értett költőiség ellenében. S ez a helye meg funkciója szerint „invo­káció” (itt is) a trivialitásba húzza le a kanonikus verssorokat, mindenekelőtt Ady Endréét és József Attiláét; a költészetben újra meg újra helyet követelve a tiszteletlenségnek, a hetyke derűnek, az alulról szemlélt költészettörténésnek. Amiből azonban nem enged: a meg- és kidolgozott forma, a rímelésben a virtuozitás, a különféle „regiszterek” nem kevésbé bravúros vegyítése. Az olvasónak — persze — lehet olyan érzése, hogy az invokáció beszélője nyitott kapukat dönget, Faludy György óta nem olyan nagyon nagy merészség az obszcenitásnak a lírá­ba asszimilálása, Térey Jánosék nemzedéke pedig a köznapiságnak és a költői hagyománynak ütköztetését folyamatosan végzi. Orbán János Dénes kötete azonban arról győz meg, hogy az előd poétákhoz és kortár­sakhoz képest rálelt arra a hangra, ami téveszthetetlenül az övé, hagyo­mányválasztásával, átírásainak lírateremtésével az In Aesthetica ciklus Borges-mottóját („Tudni szeretném, ki hordozza múltam, / azok közül, kik én voltam”) mondja tovább: merthogy nem kizárólag a szuverén válogatás a Párbaj a Grand Hotelben szerző-összeállítójának számottevő érdeme, hanem (mindenekelőtt) az, hogy az ismétlésnek, az allúziónak korszerű poétikájával él, az eredeti összefüggésekből kiragadott és új összefüggések közé illesztett idézetek annak a viszonynak lesznek vers­dokumentumai, amely a jelen és a múlt líráját egybefogja, a jelen felől értelmezi a múltat, így érzékelteti e költészeti jelen idő sokrétegűségét.

Még egy, csupán a három kötet végigolvasása után (számomra) kitetsző jelenségről szólnék. Jóllehet A romlás virágai óta a megtervezett kötet, a ciklusokba rendezett verssorozat valóban verstörténésként olva­sandó (vagy olvasható), a Párbaj a Grand Hotelben számos versében — anélkül, hogy epikai anyagra lelnénk — történések beszélődnek el, szereplők tűnnek föl/el, eseményekre emlékezik/emlékeztet a lírai beszélő. Valójában „egységes” történetről nemigen van szó, ám apró mozaikkockák rendelődnek egymás mellé, és ezekből helyzetrajz bonta­kozhat ki, olykor emlékképek elevenednek meg. A magam részéről némi kapcsolatot vélek fölfedezni Orbán János Dénes pályamódosításával, nevezetesen azzal, hogy a par excellence lírikusként elkönyvelt poéta a jelen kötet megjelenését részint megelőzve, részint a kötettel párhuza­mosan szabályosnak aligha nevezhető novelláit, elbeszélés-paródiáit, prózai pastiche-ait adta-adja közre. Ezek egy részében ugyancsak az epikai anyag a kevésbé érdekes, a szöveguniverzumba történő borgesi mintájú belépés a lényegesebb. Mármost ennek a gyűjteményes kötet­nek meg a Vajda Albert csütörtököt mond című prózaválogatásnak együttszemlélése ismét módosítja mindazt, amit Orbán János Dénesről mindezidáig elgondoltam. A prózakötet versbetétei látványosan utalnak vissza a verseskötetekre; ám leglényegesebbnek számomra az a kalan­dos vállalkozás tetszik, amelynek során Orbán János Dénes „beszélője” azokat a különféle költői világokat igyekszik meghódítani, amelyek (potenciálisan) az ő hódító hadjáratára vártak. Olvasóknak is, Önmagá­nak is szólhat A találkozás elkerülhetetlen című vers lábjegyzetbe szorí­tott, petittel szedett kijelentése. „A pont utáni versben. Vagy amit kita­lálnál...” Az All My Tomorrows világirodalmi univerzumából lép ki a vers költője: „Szeretném tudni, kié is jövőm / azok közül, kik én va­gyok.” Az azonosulni vágyás teremti és fenyegeti az ént, költővé avatja, de messze nem bizonyosan teszi lehetővé költői világa létét. „És mindez én. Vagy ők? Jövőm kié?” Az említett prózai kötet ezt a kérdést is felteszi, megkísérelve kitapogatni, miféle válaszok adhatók rá.

 

Molnár András:
Páros rím enyhíti a lázat?

[Hivatalnok-líra]

In: AZ IRODALOM VISSZAVÁG (Új folyam / 6 — 2000 Tavasz)

 Gyaníthatóan sokan várták, milyen lesz Orbán János Dénes harmadik verseskönyve. Az első (Hümériáda, 1995) több szempontból is újdonságot jelentett, hiszen OJD feltűnő biztonsággal és könnyedséggel hozott olyan formákat és hangokat, melyek egy elsőkötetesnél manapság nem egyértelműek. A másodikat még vitte a lendület (A találkozás elkerülhetetlen, 1996), sőt, sokkal jobb volt, mint a kezdet.

Új kötete (Hivatalnok-líra) nem egészen friss, mivel az 1999. évi könyvhétre datálódik, de születhetett volna akár harminc évvel korábban is. Érdekességét, úgy vélem, nem az irodalmi aktualitása adja, bár bizonyos szempontból jellemzőnek tartható. Olyan, mint a kor: sokféle, semmilyen, tehát korszerű. Szerencsére OJD ritkán esik abba a hibába, hogy korszerűségét az amnéziából és a fantáziátlanságból nyerje. Ebben az értelemben tehát nem is időszerű. Az élveboncolást is hanyagolja, amely mára szinte kóróssá vált foglalatossága nem kevés kollégájának. Abban sem téved, hogy egyetlen példakép követését célozná. Ugyanakkor ő is csak áthallásos költészetet művel, ami félő, hogy kimerül a vers(s)alakok variálásában, a travesztiában. Példa:

„Verecke útján almazöld Trabantban

keresek mestert,

tanítványt,

hazát.”

Bár biztosra veszem, hogy Orbán munkássága e négy év és három kötet után több metamorfózison megy majd keresztül, ám a végleges, úgynevezett jellegzetes Orbán-hang egyelőre megjósolhatatlan. Mesterei vannak (nem biztos, hogy számukat redukálni kellene), már követői is, a haza meg: szabadon választott és/vagy kötelező.

Sokan vulgárisnak, obszcénnak tartják helyenként nyelvezetét, de szerintem, aki ezekkel nincs tisztábban, az elég hermetikus életet élhet. A költészetnek márpedig ez is része, sajnos ezt újra és újra nyomatékosítani kell. Voltak jelek az előző kötetekben, hogy OJD képes az igazi elmélyülésre is. Ennek szép (talán legszebb) példája volt a Hümériáda 34. oldala.

Orbán a legfiatalabb költőnemzedék erdélyi, de mondhatjuk, a teljes magyar nyelvterület képviselői között is kitüntető figyelmet és helyet kapott. Valóban, OJD költői és emberi habitusában sajátosan keveredik a dac, a fikázás, az odamondogatás, a változtatni akarás, s még számos jellegadó elem, s több helyütt a görcsös megfelelni vágyás, enyhe vátesztudattal. Ez azért furcsa, mert igen okos, pontosan definiálható (az se baj, ha nem pontosan), általam elfogadhatónak gondolt erkölcsi és művészi hozzáállásról szintén tanúságot tesz a szerző. Woody Allennel szólva: „a feltételek adottak, csavarjunk be piros lámpát”. Az ilyenfajta érzékenységeket sértődés nélkül inkább esztétikailag ajánlatos megfogni, körülírni. Minden korban teljesen természetes (lenne), hogy az eredetiség magába foglalja az addigi poézis eredményeit, és hozzá is tesz azokhoz. Ennek több módja lehet. A Hivatalnok-lírában azonban úgy tűnik, Orbán mondanivalója nem gazdagodott, eszköztára mintha kimerülni látszana. Mégis, az a szokatlan helyzet állt elő, hogy e könyve bizonyos értelemben mélyebb gondolati mezővel rendelkezik, ha nem is kiterjedtebbel. Kérdés, hogy meddig folytatható ez az örökbe-kölcsönvett verspuzzle.

Nem a témaválasztást kifogásolom:

„de fenntartottam poézist, hő szerelmet,

s most átvilágít minden sejtemen”

Tipikus költői túlzás. Úgy gondolom, ennek megállapítása az olvasó dolga.

Azt azonban el kell ismerni, hogy előző köteteiben kibontásra váró motívumai itt kinyílnak. Értem ez alatt a rejtői szál elvarrását, a városhoz, mint olyanhoz való viszonyát, s a női szakasz enumerációját. Ezekhez társul egy kis adag metafizikus feltét. A felsorolt elemek mind olyan tényezői Orbán költészetének, melyek még sokáig variálhatók, de ehhez meg kellene találnia a stílusát. Nyilvánvaló, hogy mint esetünkben is, egy reproduktív jellegű költészet is lehet értékes, éppen ezért kérdéses az egyhelyben toporgás. Amikor jó formában van, akkor nála az ismétlés nem többszöri végrehajtása valamely dolognak, hanem újbóli megvalósítása. A hagyomány megújításának igénye, s ennek a mai kor mondanivalójának szolgálatába való állítása, mint örökös, kötelező és kényszerű kísérlet azonban folytatást igényel.

A rá talán legjellemzőbb, s mások által is kiemelt unicumitás, a már ismert versszövegek sajátos (kissé erőltetett, néha telitalálatos) transzformálása, beépítése műveibe. Ilyenek a Villon-, Apollinaire-, Balassi-, Petőfi-, Ady-, Kosztolányi-, Juhász Gyula-, Tóth Árpád-, József Attila-, KAF-, Szisz-, P. Nagy-, Sziveri-, Bizottság-, Bereményi-szövegek, de saját korábbi sorait is felhasználja olykor. Tulajdonképpen ez inkább egyfajta szimbiózis, hiszen nélkülük nem is létezne orbáni poézis.

A Hivatalnok-lírában mindjárt a kezdő, címadó versben (ami egyúttal cikluscím is) útjelzést kapunk, ami előlegezné Orbán szándékainak irányát. Ha már Hivatalnok-líra, legyen papír, „fölajzott irón” (mitől fölajzott egy irodai/irodalmi eszköz?), könyvelő, és persze helyszín. Szimpla előhang, még szimplább környezet. Értem én, illetve próbálom megérteni: csak semmi pátosz, Aranyos felütés, irónia. Másfelől lemondás a teremtés megismételhetetlen aktusáról, vagyis elbeszélés annak rutinszerűvé válásáról. Túlírva. Zavar:

„Mit fölajzott irón vet

hűvös papírra,

legyen ezúttal, csak most, nem akta,

de hivatalnok-líra,

s legyen a lírai alany egy könyvelő,

helyszín a megszokott Kol-

vagy Kaposvár,

az évszak meg ősz,

vagy őszelő.”

Aki másnak verset ás, az sírás. Ó! J! D. ebben a versben a mindenkinek való megfelelés gyakori csapdájába esik. Minél jobban belekerül és elsajátítja valaki az irodalmat, illetve az irodalmit, annál jobban fennáll a veszélye annak, hogy kikerül a költészetből. Az íróember csak magára zárhatja az ajtót. Ja, ez skizofrén helyzet. „Az ébredés — ha létezik ilyen —” tompa, kicsinyes, hétköznapi, kistisztviselői. Amennyiben reménykedhetünk, ha már a költészet nem működik (tényleg, van ilyen?), akkor maradnak a nők, a munkahelyiek, a Márták, s a könyv-ellés.

A nyíltan vállalt verbalovulgaritás, a nyersen intim helyzetek versbeemelése (itt a nagyotmondáson kívül nincs sok szerepe) a következő darabban, a Jolánban egy pillanatra nagyon szépen megemelkedik. Ám elébb imígyen:

„Szeretném, ha velőig szopna, és

— hová nem lát be férje, gyermeke —...”

Mégis, meddig szopna? Könyv-velő-ig! Ilyenformán a gerincre nem káros (sic.)! Orbán tud olyat is, ami a későbbiekben várható lenne tőle. Még metafizikai foltok is a képre kerülnek, íme az általam legjobbnak tartott rész a versből:

„hétköznapjában lenne néha rés,

mit berendeznénk, a Jolán meg én

— egy kétszereplős obszcén kisregény,

hétköznapok résében szűk lakás,

ahol a négy fal az idő

és a tető

a hallgatás,

s a közrezárt tér változó,

hol szűk, hol tágasabb,

néha egy röpke kávé,

néha egy munkanap.”

Kár, hogy a vers utolsó harmadára visszaesik a színvonal. A záró sorok sem tűnnek összegzésnek, csak felsorolásnak. A 865616 hívószámú versről érdemes egy szót ejteni: fűzfapoé(n)ma. Csak kisebb ujjgyakorlat, a célból, hogy Méri is (b)enumerálódjon a menedzserkalkulátor múzsatárába. A villanellát is öntötték már nemesebb anyagból, mint amilyennel OJD kamaszos hévvel próbálkozik távolélvezési versenyén. A Téged hogy abbahagyni című vers csak a P. nagyon-P. modernen nevelkedetteknek okozhat örömöt. Nem úgy, mint Anna egy pesti bárban. Ez a vers ügyesen van felépítve, az egyik legjobb a kötetben. A vadakat beszélő Juhász megkapja a magáét, hogy falazott egy kurvának. Orbán interjúbeli szóhasználatában Anna csak ledér. Ha megy a Juhász Szamoson, meddig / térdig ér a lába?

„Nem tudom már, milyen volt szőkesége.

Azóta többször festette át haját,

Kikúrálta elme- meg vérbaját,

Erénnyel súrolt folyosókra lépve.”

Egy ismert pesti presszó névadó-nagyasszonya (bár Füreden is lehet Anna-bár), s a nagy előd leleplezése egyszersmind önleleplezésbe fordul:

„kit én is, más is, sorban egy pesti bárba’,

s a sor végén a férje lőn a rím,

s lőn indíték egy új travesztiára.”

Nem elég, hogy hímrímet használ („férje lőn a rím”), de pecséttel hitelesíti átírási hajlamát és képességeit. Ez egyszer megbocsátható Orbán költői hiúsága. Mindegyik az, aki költő. Par excellence módon alkalmas lenne egy Így írtok engem című válogatás megírására. Kiadását már most támogatnám. Egyébként, amikor Annát lekurváztam, aszondja a pöcö: Ilyen szót nem illik papírra (képernyőre) vetni! Ó, hogy, az a mocskos, szájbatekert, @§®#&$% kritikus! — gondolhatja méltatójáról ökölbe szorult arccal Orbán, miközben annak nekrológját fogalmazza. Jut eszembe, OJD pöcökön ír, avagy papír(r)okon? A rákövetkező mű — Gregorral, a csótánnyal a főszerepben — szintén elég polifonikus, s mivel egy keleti lakótelep a vers konkrét színtere, panelfóbikus. Kafkai élmény volt veled a konyhában, Gregor, hogy ismét az Annie Hall-ból travesztáljak egy parafrázist. Don’t worry, be geci! (Egy későbbi versből pókot is kibogarásztam, ha nem is fürdőszobait. Nem tévesztendő össze az „amúgy szokásos: póker, vetkezős” részlettel!). A (vizes)blokkrendszer — ami egy (elázott) könyvelést pótló eljárás, hommage ŕ a kötetnyitó vers lírai alanya (lásd ott, és az Idegen szavak és kifejezések szótárában a blokkrendszer címszó alatt) — egy Átmanőverrel a „Szamos fölött a körúton át” ível tovább, hogy egy kétoldalú (18-19. o.), gyors és feledhető Brigitt-kalandba torkolljon. De Felejtsük el Darling, „Szamos fölött a Mirabeau”! Egy pillanatra ledöblingeltem a Lebeg az ékezet felett című versnél. Már-már betegesen mindenütt travesztiát sejtvén, gyanakodik a buta kritikus emberfia, mivel az „és az Isteni irgalom lebegett a vizek színe felett” ugrott be neki, a Berésith I—2 második felének parafrázisa, hiszen ez a változat a jeruzsálemi Tárgum fordítása, s a tárgum maga is parafrázist, fordítást jelent. Különben nem mindegy, hogy miről kinek mi jut az eszébe? Kíváncsacsiságból úgy tettem, ahogy a szerző:

„és csak lestem a lényeget,

mint ereszkedik pókfonálon,

fátylat sző — nász előtti álom —,

lebeg az ékezet felett.

Míg ez a vers levetkezett.”

A vers jó, és az a lényege, hogy milyen macerás, amíg az ember odáig csupaszít egy szöveget, hogy még éppen él, de már működik, és, hogy ez nem csak tőle függ. Talán patetikusabb a kelleténél, meg erőltetetten archaizáló, de így is szép, és van benne pók(fonál). Apro-pók: Sziveri Pókálom című verse úszik a látómezőbe. OJD egy Hümériáda-beli versében konkrétan is használja a jelzett művet:

„Hazámban most érik a meggy

— gondolom néha. Máskor meg

a banán illatát álmodom.”

Sziverinél ez így fest: „Citromfa, kaktusz az udvaron, érik a meggy: / Pannóniában szemétdomb a hegy.” Orbán különös vonzódása a pókhoz máshol is megfigyelhető. Második kötetében, A rózsa címűben merőben más indokkal, de szintén szerepelteti:

„A rózsához képest Ön csak egy pók volt, Asszonyom!”

Orbán hangyáiról talán máskor. Ennél is finomabb, nem hangvételében, hanem érzékenységében, a soron következő darab. A címe: Szétkeni teavajként. Korszerű és ironikus hangvétel, induláskor melankóliával, később már belenyugvással a zavart okozó transzcendensbe, „habár félig kilóg a lóláb!”, fejétől bűzlik a lóláb (jegyzet) lásd későbbi versben is. Végül mindent megold a kedves szódával való megjelenése — ami akár ilyen formában is ábrázolható lenne: Mikor az uccán átszóda (lovagolt) kedves, / Galambok ültek a Hümérekhez — téríti vissza a versalanyt a maradék, látszat, valós megszokott közegbe. Sikerült vers, de többet nem idéznék belőle. Azért is kivételes, mert egy hiteles állapotra utal a szöveg, nem csak magára.

Ideje „kievezni a vajból” (forrás: egy Orbán-epigon), mert kezdődik a Párbaj a Grand Hotelben, mintegy utolsó rejtői utalásként, azonban az ezt követő művek még csak sejtetni sem engedik, mi az oka, hogy ez lett a ciklus címe. Morzsa a P. Howard-hagyatékból. Segíts szavadra lelnem hangzik el a címben a kérés. Kísérleti kommunikáció jassznyelven. Eredmény nélkül. Miért érzi OJD kötelezőnek, hogy minden formában megmártózzon? Ez olyan elsőkötetes gesztus. Ez a vers is hasonló. Az utolsó versszak (Recrementum — talán ezért az alcím: Balassi-strófák) álszent és nagyképű. Puszta fitogtatás, mintha nem is az Erőversek (Hümériáda) költője írta volna.

„Verecke híres útján zöld Trabanttal,

alig ötvennel kavarom a port”

— így folytatja következő érdekes, ám nagyon ellentmondásos versében Orbán. A Trabant nem bír többet, vagy csak betartja a szabályokat? Jellemző dilemma. Valamivel lejjebb egy-két keresett sor után, jól alakul:

„Ki mindég és mindenről elmaradtam,

a múltból élek, mit nem éltem át.

Verecke útján almazöld Trabantban

keresek mestert,

tanítványt,

hazát.

S míg poroszkálok, ötvennel, kortudatlan,

tudom: ha nem lelek,

még épp elég utam van.”

Felméri (nem Kázmér) mi volt eddig, s ezek után merre, meddig. A költői, irodalmi hovatartozás, identitás minősége látszik eldőlni itten, amellett, hogy önjellemzésnek is kitűnő. Bár bízhatna jobban magában. Mintha erre utalna az utolsó két idézett sor. Ha elmaradna a folytatás, akkor az egyik legjobb Orbán-vers lehetne.

A befejezés viszont ismét telitalálat. Ha iróniával kezelnénk ezt a részt — mindkét olvasatot lehetővé teszi a szöveg —, pazar ön- és helyzetjelentés.

„És most csak eddig.

És Wagner maszkja nélkül.

S csak röpködnek az ars poeticák.

És én is én is én is én is én is!

De mostan épp rükvercbe váltok át.”

A Felejtsük el Darling című vers, valamint annak alcíme: (elővázlatok egy Ódához), mintha csak kitalálta volna a reá adható olvasói reakciót. Ez a választás egy helyénvaló mentegetőzés, bár kérdés, helyénvaló-e a mentegetőzés? Hét részre osztott a vers. Az első négy keresett eszközökkel van tele, már megint a Szamos (csak azért is?), felesleges környezetóra, időjárás-jelentés, hazai vizek, tiszteletkör Apollinaire-nek, valamely emlékkönyvnek. Elnézést, de nem tudom komolyan venni. Az ötödik pontnál egy jó irányt vehetne az egyébként nem túl egységes téblábolás, ám az Attilázás, Freudozás, s a szerelem mibenlétének elkomolykodása ismét rossz érzéseket kelt.

„Az ember áll, végképp

megnyugodva: csak semmi gond.”

Kicsivel később Adyt kapcsolja be az áramkörbe:

„Ha százegyszer sikerült, százkettedszer

még biztosabb.”

Azt hiszem, Orbán nem tudja, vagy nem akarja eldönteni, hogy mit is kezdjen a hagyományokkal. Formailag eldöntötte ugyan, — s ez lehetne dicséret is —, de egyre langyosodik a víz. Néhol már-már tipikus bölcsész jópofáskodásba hajlik a szöveg:

„csókolt a világ faszra vett

oh minő dia lektika

szerelmeimre mily kereszt”

Gyorsan a vers végére még be-beszúr néhány allúziókeltő járművet, nehogy hiányérzet fogja el az olvasót. Kármán csónakja a Sztüxamos felett — (a mitikus Szamos?), s a hétökrös szekér képez ezúttal eklektikus közlekedési dugót. Befejezésképp Orbán bevallja, ez csak játék, ez csak álom,

„s ez a vers privát

ahogy a faló belefér”

A következő verscím kifejezetten találó. Ó én marha ki nem hittem Kosztolányit. Úgy indul, mintha József Attilát hinné, s azon belül is Thomas Mannt. A hangulat s a stílus lassan egyre kosztolányisabbá válik, ám nem a javából.

Bevallom, Cole-ról — aki Jack — annyit tudok, hogy látnivalóan se nem Andy, a focista, se pedig nem Nat King, a zenész. Ez azonban nem hátráltatott a költő szándékainak megértésében. Ez a vers egy fricska szeretne lenni, oly módon, ahogy például Sziveri teszi az Egy körmönfont Heroldhoz, vagy a Cseppek a felfénylő kobakon című versében. Azt hiszem, ha művészileg nem is, jelzésszinten, mintegy programversként még elfogadható darab. A Grand Hoteles cikluscím-adó vers csupán egy szösszenet, s az Isten szaga című háromrészes opusz is könnyebben lenne emészthető, ha csak az utolsó tételére irányítanánk figyelmünket, hiszen az első kettő bénázás. Azért az ötvenkilenc sor között, ami vélhetően nagyigényűnek készült, azért találtam négy értékelhető sort:

„Az arc emlékét nem bírom összevarrni,

holott megláttam Istent önmagamban.

Ott fetrengett az ösztönök porában,

s én tévelyegtem tízparancsolatlan.”

A vers túlnyomó része, ahogy a kötetben máshol is, Orbán vissza-visszatérő Doppelgänger-effektusának, vagy ennek mímelésének lenyomata. Nem is biztos, hogy ez baj, hiszen efféle játékok mindig izgatták a művészeket, legfeljebb manapság az olvasókat kevésbé. Az utolsó két műről is elmondhatók ezek, bár velük már nincs ekkora probléma, nem véletlen a kötet végére való kerülésük. Igazi zá(é)róversek. Mindkettőn látszik, hogy dúdolható, s a tényleg Orbános versek közé tartoznak. Címük: Ód és Don Quijote második szerenádja. Ezekkel valami oknál fogva még sokáig bíbelődnek egyesek, nem tudom miért. Én csak röviden idéznék az elsőből:

„már megint csak akarok

egy jó nagyot!”

Szerintem ez a részlet a legjobb a szerelmes versek közül a

„hello baby, te nyomorult állat,

sohasem akartam különbet nálad”

mellett. Bár az első Bizottság, a második Európa k., mindkét intézményben akad hivatalnok.

Líra. Bocsánat, zene.

(függöny)

 

Zelei Miklós:
Öszvértől pirosult gyásztér

[Vajda Albert csütörtököt mond]

In: AZ IRODALOM VISSZAVÁG, Új folyam / 7 — 2000 Ősz-Tél

 

Magyarország a politikai Európa, vagyis Brüsszel meg a White House piszkos, euroatlanti fantáziájában az Előbalkáni-érchegység koszorúi között nyúlik. De nem a végtelenségig, hanem azon is túl. Vagyis ez a korlátozott tájék határtalan szűkössége, dicsekvő megvertsége, öntevékeny tehetetlensége, felokosodott butasága, nagyformátumú kicsinyessége és lelkendező kisszerűsége — mindösszesen: tanult hátrányai, önkezével lemészárolt lehetőségei és fogolydilemmái ellenére-következtében azonnal a hideg űrbe tágul és vacog. Lakója, az előbalkáni sapiens mindent kibír. Éppen emiatt nagyon sajnálatra méltó. Van olyan megsemmisülés, aminél azért már jobb a pusztulás. Tényleg?

De nem mindenkinek ilyen lesújtó a véleménye Magyarországról. Akik nem csüggenek ezen országon olyan izzó szerelmetességgel, mint én, azok csudaszép dolgokat írnak róla, mint például Orbán János Dénes egyik elődje, Pavol Országh-Hviezdoslav, a határontúlivá lett nagy szlovák költő:

„Igaz, ó szent igaz, költőm,

lángoló szárnyak szelleme,

ifjúkorom kedvence, te:

Magyarország szép, igazán,

bokréta Isten kalapján,

ha valóban kalapot ölt

Isten, s kalapja ez a föld.

Kedves bokréta, az biz ám,

olyan, amilyet mifelénk

vidám vasárnap hajnalán

a babájának zálogként

kalapja mellé tűz a lány...”

„Mifelénk” Pozsonyban vagy Kolozsvárt, ami bizonyos nézőpontból egészen mindegy. Hiszen nem csak a cipőnkön meg a fogunkon látszik honnan nincs, hanem a versünk meg a novellánk is kiad mindnyájunkat. Ez a „mindegy” számunkra is lehetséges nézőpont, és amikor OJD ebből nézi a másik kettőt, a mégse mindegyet és a minden egyet, az izgalmas tud lenni olyankor is, amikor személyes, meg olyankor is, amikor nem az.

És akkor nem halogatom tovább, hanem kíméletlenül rárobbanok OJD személyére. Legutóbb Tatabányán, a kiüresedett XV-ös akna lejárata előtti, újraélesztett ligetbe összehívott külmagyar és honmagyar írótalálkozón láttam őt. Mindketten Faludi Ádámnak köszönhetjük hogy ez megtörtént velünk. Faludi a semmiből — belőlünk — próbál a semmiben — Tatabányán — kultúrát teremteni. Vállalkozása heroikus. Aki egy ilyen városban, mint Tatabánya (ahol csak az ipar számít, de az sincs) szabadúszó íróként mer létezni, az egész egyszerűen nemzeti hős; Balassi Bálint egy szál tollával rontva neki a Vörös Hadsereg útjának fölvigyázott csendjéből varázsütésre a Wall Street-i járdára lökött népség önfeledt korlátoltságának:

„Oh szegény, megromlott s elfogyott magyar nép,

Vitézséggel, névvel, hírrel vagy igen szép;

Kár hogy tartatol úgy, mint senyvedendő kép,

Előmeneteledre nincs egy utad is ép.”

Ott ült OJD az egykori Rákosi Mátyás akna előtt, a pannon napsütésben, Új- és Ó-Karolingia határvidékén, négy gyönyörű, elcsatolt leány között maga is elcsatolt poéta, felföldi magyar nőstények közé keveredett szikrázó Transzilvánia. Maga elé állított egy üveg Hennessyt, meghúzta néha, és úgy hallgatta a hülye kollegák unalmas felolvasásait.

Szerep. Nem OJD, hanem amit OJD arról képzel, hogy mi képzelendő OJD-ről. Vagyis OJD.

A legkevesebb, hogy zseni. Neki van a legszebb ajaka, s azon legszebb a dal, neki van a legnagyobb farka, azon a legszebb nők, neki van a legnagyobb verslába, meg a legnagyobb képe is. És a legérzékenyebb szíve.

Az érzékenység meg a vers, az kétségtelen. Erotikus mámort érzek, amikor OJD verseit olvasom. Szeretnék beszállni, nem az obszcénába csupán, hanem a versbe is. És ennél többet költő nem érhet el. Meg olvasó se. Hiszen ott vagyok, belül, amikor ilyeneket olvasok:

„Nem tudta, úgy gyakják-e meg

a győzelem jogán,

mint nőt vagy állatot,

de ha úgy lett volna, akkor is

örült, hogy játszhatott,

hogy érezhette végre szűznek önmagát.”

(Ód)

Aztán következett ő, OJD, és felolvasta nekünk a novelláját, amelynek az a címe: Napszerű. Hogy miért nekünk, azt nem tudom, mert OJD ezt a novelláját a minimalistáknak írta, mi pedig közismerten maximalisták vagyunk. Klausz, e túl nagy kispróza hőse, egy egészen Klauszszerű Klausz. És éppen ez a baj: az unalmat nem lehet unalommal ábrázolni. Nem lehet unalmat teremteni az unalom helyébe.

Illetve lehet, de akkor megnézheti magát a szerző. Szándékosan használom ezt a semleges szót, amely jelenthet muzsikust, házasságközvetítőt, anyagbeszerzőt. Itt csupán annyit, hogy a lírikus OJD még nem lett egészen írószerű OJD. Felismerhető, hogy eddig tart a Pegazus, itt pedig már a prózaíró OJD kezdődik. Egy költő elvárhatja tőlem, hogy versét tizenötször, mit tizenötször, száztizenötször is átélvezzem. De ha most idejönne Tolsztoj, és azt mondaná, bátyuska, olvasd el száztizenötször a Háború és békét, akkor azért csak azt felelném, nu, sztáv minyá, Lev Nyikolájevics.

Én vagyok az ügyeletes nyomtató ló, aki nem kötheti be a száját, hanem köteles végigkóstolni OJD, és a „A Phylobates bosszujának” összes — archaikus? — produktumát: „Egy idő multán föláll az óriás, s megfordulván diadalmasat trombitál. A pázsiton pediglen csinos kupacz gőzölög. Üdvrivalgás tör ki, mindenki odarohan, szagolgatják, izlelik, csodálják. A Gygant elfekszik a füvön, a többiek a talpát nyalogatják, s lágyékát czirógatják a meleagrinák.” Persze, persze, hogyne tudnánk, miről szól ez: művészetünk és irodalmunk mai állapotáról; meg bármiről. Még személyes tippjeink is vannak, hogy kik volnának, lehetnének a Gygant, s kik a meleagrinák. Immáron azonban nem a sorok között, hanem sorokat szeretnénk olvasni. Kéretik tehát nem ily kamaszosan (tinipróza a számtanfüzet hátulján, az egyszeregy közti üres helyeken) besunnyogni a mítoszba, a „bármibe”, hanem férfiasan egyből az örvénybe.

Magával ránt, levisz, és kidob. Vagy nem. Ez a kockázat. Ami ellenben OJD könyvében van: próba. Makkai Sándor, Jorge Luis Borges és mások bőrének ruhapróbája. Egy zsúrsátán derültséget keltő alakváltozásai.

Ezzel a szövegünkkel azonban éppen abba a hibába estünk bele, amelyet OJD igencsak kárhoztat: „A magyar irodalomkritikának gyakran hibája, hogy hol nagyon lemosnak, hol nagyon feldicsérnek. Nincs konstruktív hozzászólás, amiből a szerző megtudhatná, hogy melyek az erényei és melyek a hibái”. (Összmagyar szeretnék lenni: Kovács Gabi beszélgetése OJD-vel, MaNcs, 2000. X. 19.) Lám, az történt megint, amit OJD helytelenít. Feldicsértük mint költőt és lemostuk mint prózaírót. De nem bánjuk ezt, mert úgy véljük, hogy az oskolamesterkedés bízvást megmaradhat Friedolin, a pimasz borz számára.

De csitt, új tehetség, új jelentős deviáns érkezett a magyar irodalomba. Nem fehér lovon, amint hinni, s főleg elhitetni szeretné, hanem fehér pólóban csupán, amilyet az olcsó kínai boltban szoktunk venni, és gyalog, legföljebb ha kivert ablakú, koszos, másodosztályú vasúti kocsikon. De így van ez most rendjén. Ha devianciáját nem külsőségekre pazarolja, hanem kérlelhetetlenül tehetsége szolgálatába állítja, akkor megcsinálhatja a maga esztétikai forradalmát. De ezért a nagy célért Orbán János Dénesnek — még sok — mindent ki kell bírnia.

 

Fried István:
O. J. D., X. Y. B., J. L. B. és a többiek

[Vajda Albert csütörtököt mond]

In: TISZATÁJ, 2000/11, ill. Irodalomtörténések Transsylvaniában, Erdélyi Híradó, Kolozsvár, 2002

 

Az utolsó oldalon megéreztem, hogy elbeszélésem annak az embernek a szimbóluma, aki én magam voltam, miköz­ben megírtam, s hogy papírra vessem ezt az elbeszélést, azzá az emberré kellett lennem, s hogy azzá legyek, papírra kellett vetnem ezt az elbeszélést, és így tovább a végtelenségig...

 Jorge Luis Borges: Averroes nyomozása

Egy-egy író, írói modor, értelmező megközelítés divatossá válása, illetőleg hivatkozási forrássá-tekintéllyé emelkedése messzeható követ­kezményekkel jár: műfajokat rehabilitálhat, elméleteket süllyeszthet a(z időszakos) feledésbe, emelhet föl a (nem kevésbé időszakos) „törvény­kezés” rangjára, átrendez(het)i az irodalomtörténetet, változtathat a szöveg- és irodalomközeliség irányán, ezen keresztül újrafogalmazhat­ja/fogalmaztatja a világirodalom alakulástörténetét. Jorge Luis Borges maga mutat föl beszédes példát egy Kafka-nézőpontú előd-szövegsor konstrukciójával, ilyeténképpen arra világít rá: egymásról mit sem tudó szövegalakzatok rendeződhetnek együvé azáltal, hogy egy jelentékennyé magasodó szerző praetextusaiként kapnak önmagukon túlmutató sze­repet. Minek következtében egy-egy fontos szerző válik a világirodalom „történetéinek sűrűsödési pontjává, tőle-általa derül fény korábban másképpen látott/értékelt, bizonyosan más poétikai erőtérbe helyeződött irodalmi jelenségekre, ismétlem: műfajokra, valamint költőkre, költészettípusokra, irányzatokra, sőt: kritikai magatartásokra, irodalmi értékekre/értékszerkezetekre. Pedig lehetséges, hogy a kánont akarattal(?), akaratán kívül(?) átrendező poéta csak arra vágyik, ami Borges egy versében így hangzik:

 

Tudni szeretném, ki hordozza múltam

azok közül, kik én voltam. (...)

 

Mindaz vagyok, ki már nincs. Elveszetten

ez elveszett nép vagyok itt ez esten.

(Somlyó György ford.)

 

Hogy Borges elbeszéléseinek, verseinek, esszéinek népszerűsödése miként formálta át az irodalmi felfogást (világszerte, teszem hozzá), ennek jókora irodalma van, a „posztmodern”-ként elkönyvelt kritika bőségesen emlegeti a borgesi labirintust, amely létnek is, azaz egzisztenciának, a szubjektum létezési terének és módjának, szövegnek is, a szöveguniverzum átláthatatlanságát és kiismerhetetlenségét megszemélyesítő könyvtárnak is jelzése; regénnyé írva a vak könyvtáros fölismeréseit a létezés helyéről, a bábeli könyvtárral, mint tette ezt Umberto Eco A rózsa nevében, részletesebben kibontva és értelmezve a labirintus-típusokat a nemcsak a saját regényét magyarázó széljegyzet­ben. De más költő versciklusként, verskötetként tematizálta a borgesi szerzőfelfogást, azt nevezetesen, amely különféle megjelenési formák­ban létezve, különféle (megint: egymással kizárólag vagy mindenekfö­lött a szerzői név versus „világirodalmi alkotás” síkján találkoztatható) alkotóktól „perdöntően” lényegesnek tetsző kijelentéseket idézve, a vég­hetetlen távolból felénk haladó és onnan a véghetetlen távolba igyekvő, egyetlen könyvről tud (vagy csak arról akar tudni): a szüntelen át/új­ra/továbbszövődő textúráról, amelynek állandóságát és tartósságát az kölcsönzi, hogy mindenki — író is, olvasó is — részese.

„Vajon miért nyugtalanít bennünket, hogy Don Quijote a Don Qui­jotét olvassa? Hamlet pedig a Hamletet nézi? Azt hiszem: rátaláltam a magyarázatra: az efféle megfordítások azt sejtetik, hogy ha lehetséges, hogy egy képzelet alkotta mű szereplői olvasók, illetve nézők, akkor az is lehetséges, hogy mi, olvasók, illetve nézők merő fikciók vagyunk. 1833-ban azt írta Carlyle, hogy a világtörténelem egy végtelen szentkönyv, amelyet minden halandó ír, olvas és igyekszik megérteni, s amelybe valamennyiüket beleírják.”

S hogy a följebb megcélzott ciklus/verseskötetet ne maradjon még­sem megnevezetlen (bár, idézem tovább Borgest: „A plágium fogalma ismeretlen, kimondták, hogy minden mű egyetlen; időtlen és névtelen szerző műve”, illetőleg ugyanő másutt: „Mallarmé szerint a világ célja csak egy Könyv; Bloy szerint egy mágikus könyv szakaszai, szavai, betűi vagyunk, s a világon csupán eme folytonos könyv létezik, helyesebben ez maga a világ”), visszatérve az abbahagyott mondathoz: Bogdán László alig titkoltan kísérli meg Pierre Ménard „átíró” gesztusainak mímelését, verseskötetté szervezte a maga átiratainak múzeumát (Átiratok múzeuma, Marosvásárhely, 1998). Az eligazító előszó helyett két idézet fogad a könyvet kinyitva, a Magyar Értelmező Kéziszótár címszava meg egy tö­redékmondat Kálnoky Lászlótól, akinek alteregója(?), Homálynoky Szaniszló majd szóhoz jut a kötetben. A kötet beszélője a szövegköziség lehetőségeire játszik rá, hol Ginsberg-hamisítványként, hol Borges-plágiumként alcímezi, sorolja be műfajilag a szövegteremtődés változa­tai közé, máskor széljegyzet(vers)-voltában jeleníti meg a Borges-idézettel ellátott verssor-együttest, miközben magyar és külföldi verstörté­néseket imitál, idéz meg/föl (olykor idézőjelbe téve szó szerint, máskor csupán rájátszás segítségével), asszimilál, mintegy példázva a Poéma de los dones (Ajándékok verse) sorát, amely ezúttal lírai beszélő szájába adja a végtelen verstörténet előfeltevését, a szükséges és/vagy kényszerű anonimitást: „Mit számít, hogy milyen néven neveznek?” Ami egyben a névadás mágiájának merő hiedelemmé nyilvánítása, sőt: a kora-modernitás szubjektum-előfeltevésének fölöslegessé minősítése.

Ha elfogadható az a hipotézis (persze, az elfogadhatóság csak annyit jelenthet, hogy a vitathatóságnak legalább alsó fokára lép), miszerint minden egyes kötet nem egyszerűen hozzájárulás a világirodalomhoz, hanem — mint volt róla szó — átírása, újraírása, félreolvasása, átértelme­zése, újragondolása, talán még inkább alkalmazható ez a tézis részint az anyanyelvi költészeti sorok figyelemmel kísérésekor; részint egyetlen költői pályát szemmel tartva. Minthogy az anyanyelvű költészet mindannyiszor kitér elfogadott/megszokott irányától, ahányszor egy radikális újragondoló kétségessé teszi a szokást, és új vagy csak egyszerűen újnak ható olvasói attitűdöt igényel, vagy verseibe, prózájába „kódolja” az elvárást a másképpen olvasásra, de még inkább efféle olvasói/értelmezői tapasztalatban részeltet egy költői pálya radikális fordulata, a zsengék út- és elődkereső kísérleteitől a hangra találás „beérkezésé”-ig, majd az önnön manírba fulladás kísértését tagadva a költői indulás kereséseinél jóval kockázatosabb bolyongásokig a világirodalmi szöveglabirin­tusban. Egy immár negyedik kötetes, ám még bőven a fiatal magyar költői korhatáron belül lévő poéta eddigi útja mintha azt sugallná, hogy kezdettől egyetlen könyvet ír, mind „hitelesebb”, „megéltebb” megszó­lalásra törekszik, mind inkább ismeri föl nyelvi léte határait, hogy azo­kon túli területek meghódítására törjön, sőt: immár néven nevezve en­nek az ismertetésnek „hősét”, Orbán János Dénest, akár hajlamosak lennénk arra, hogy visszafelé olvasva a négy kötetet, költői teleológiáról értekezzünk, minden út a Vajda Albert csütörtököt mond (Jelenkor, Pécs, 2000) felé mutat; a popularitás és századfordulósan modern mo­dalitás egymásba játszása éppen úgy lényegi jellemző, mint a paródia, a rájátszás, a travesztia, a pastiche, az allúzió eszköztárának földúsítása annak révén, hogy a megnevezhetően, kimutathatóan, filológiailag bizonyíthatóan, szövegegybevetéssel egymásra olvashatóan konkrét előszövegek és „adalék” költői anyagok egymást színezik át, nem „keve­rékek” lesznek, hanem „vegyületek”, a bricolage-technika segítségével konstruálódik ugyan a mozaik, de az egyes mozaikkockák sokszínűek, érezhető a különféle hozott elemek eldolgozása. És nem utolsósorban: az a magatartás, amely Orbán János Dénest jellemzi, mintha nem engedne abból az (egyesek által kézlegyintéssel régimódinak címkézett) elvből: a megszületett mű nyelvi műalkotás, amely szintagmában mindegyik tag fontos, a jelző mutatja, miszerint a létrejövő nyelv nem egyszerűen saját hozadék, hanem a sajátnak vélt és a kapottnak/szerzettnek vélt elegye, a műalkotás pedig a látványosan megnyilvánuló teremtés/teremtődés-folyamatot hangsúlyozza. Ezt másképpen talán úgy fogalmazhatnám meg: Orbán János Dénesnél nemcsak szavak rejtőznek a szavakban, a szavak mögött, hanem a létrehozott művekben újabb/régibb művek, minden mű művek sokasága, láthatóan és feltárhatóan, a mélybe rejtet­ten és leplezetlenül, önmagát jelentve és jelentéseit megtöbbszörözve.

Mielőtt ezt kifejteném, visszatérnék az előbbi passzus egy feltételezé­séhez. Arra a paradoxonra szeretnék utalni, hogy a Hümériádából ke­vésbé, A találkozás elkerülhetetlenből esetleg, inkább a Hivatalnok-lírából egyes, nem mellékes esetben föl-fölbukkan a prózai kötetnek nem egy „találmány”-a, ugyanakkor a prózai kötet nemcsak ritka vers­betéteivel időnként hivatkozza a versköteteket, ám legalább olyan mér­tékben határolódik el tőlük; az újraírás helyett valószínűleg helyesebb volna átírásról beszélni. A már Bogdán László említésekor leírt Borges-verssor az All Our Yesterdays Orbán János Dénesnél már korábban föl­bukkant (előbb egy ciklus mottójában, majd e ciklus All My Tomorrows című vitaversében lépve be a borgesi időbe), ám pályájának erőteljesebb átirányítása egy borgesinek tételezett pályára, a borgesi téridős viszo­nyulásokba (főleg a kötet második nagy egységében), a prózai kötet lát­ható vállalásai közé tartozik. Borgesinek tételezett pályát írok, mivel a kötet szerzője ott nyíltan, hivatkozva, lábjegyzetben és főszövegben, Borges-verset, -elbeszélést, -esszét egyként integrálva különféle, borgesi „típusú” és csupán Borges-allúziókat ébresztő epizódban tanúskodik elkötelezettsége, pályafordulata mellett, annyira igyekszik borgesi „mo­dor”-ban megszólalni, hogy ez a feltűnő akartság, „maszk-próba” óha­tatlanul gyanút kelt: mit kíván leplezni ezzel a leplezetlenséggel, mit rejt el ezzel a feltárulkozással, mit akar az olvasótól ezzel a korszerűtlennek tetsző intencionalitással, miért kérkedik (szinte) a Borges-követéssel? Hiszen a lírikusi pálya ismeretében állítható, hogy a „szerző halála” frá­zist a maga költőiséget tekintve elutasítja, hiszen olyan „erős költő”-nek tudja, hirdeti (vagy csak álcázza?) magát, akinek félreolvasási készségé­nél csupán önbizalma nagyobb, amellyel képesnek tartja magát az általa összetört költői portrékból felhasználni a felhasználhatót a maga költői portréjához, amelynek teremtője és értelmezője egyként ő, saját maga. Ám amiként ez a fejtegetés is legfeljebb nagyjában-egészében, lényege­sen kevésbé fontos összetevőiben igazolható, akképpen a Borges-követés, a borgesi típusú elbeszélés kísérlete sem fedi teljesen az Orbán­próza karakterisztikumát. Talán éppen az az állandó készenlét a Borges-átírásra, applikálásra, a legjobb helyeken a szuverén továbbgondolásra, nem utolsó sorban a Borges-szövegek szembesítése az Orbán János Dé­nes által válogatott szövegekkel, és az e konfrontáció eredményeként kialakult „harmadik” textus megteremtett, összeszerkesztett eredetisége jelzi: az átírás nem cél, hanem eszköz, a Borges-szöveg még szószerintiségében is Orbán-szöveggé lesz (a legsikerültebb darabokban), ugyan­akkor a Borges-szövegek mellé rendelt egyéb idézetek, allúziók, emlékeztetők borgesivé válnak, Borgeshez képest minősülnek át, telítődnek borgesi (borgesinek tulajdonított) elemekkel. A verseskötetek beszélője olyan „hagyományos” költői magatartást igyekezett megsze­mélyesíteni, amely részint emlékeztetett az 1930-as esztendők poétáinak szembeszegülésére a nyelvi krizeológia teoretikusaival, ugyanakkor fel­mondta a kötelezőnek vélt helyzettudatból adódható szerepet, és ezt mindenekelőtt a provokáció újszerű nyelvi formációval tette félreérthe­tetlenné. A Vajda Albert csütörtököt mond egyfelől valóban ezen a nyomvonalon halad. A prológust és epilógust leszámítva a két egységre osztott kötet látszólag elég élesen elhatárolódik, a második egység címe: Jegyzetek a fikció margójára azonban nem sokkal „teoretikusabb”, mint az első, legföljebb vállaltabban, kifejtettebben az, ám a hangsúlyossá tett fikcionalitás (Ficciones: Borges egyik kötetcíme) — s most ismétlek — a borgesi típusúnak sugallt rövidtörténetek narratív lehetőségeit gondol­tatja el, a történet elbeszélhetőségének és értelmezhetőségének dilem­máit egy esetben talán túlzottan is közvetlenül és majdnem didaktiku­sán problematizálja. Ugyanakkor (másfelől) az első egységben közölt írások első megközelítésben stílusparódiákként osztályozhatók, mintha Karinthy Frigyes és Leacock egyszerre szólalna meg, szerző és műfaj, modalitás és világkép egyazon „trivializaló” metódus szerint íródna be egy visszájáról szemléltetett irodalomtörténetbe. A szerző ellen volna szegezhető, hogy, aki ily természetességgel parodizál, az nemcsak két modalitásban, két stílusnemben érzi magát otthonosnak (és ez az ottho­nosság mintha a nyelvi magabiztosság jelzése is lenne), hanem talán túlságosan is kívülről nézi az irodalomtörténések egymásutánját, ezek­nek „csak” negatívját adja, a triviálisba, helyenként az obszcénba, illetőleg a „pusztán” nevettetőbe fordítja a „stílusbravúrt”. A magam részéről éppen nem tartom korszerűtlennek (értéktelennek semmikép­pen sem), ha a hagyományosnak mondott nyelvi magatartás oly nyelvi tudással, oly — hiába, megint ismételnem kell magamat, de hát értekező prózám szókincse jóval szegényesebb, mint Orbán János Dénes prózá­jáé! — stílusbravúrral, az utánzás, a beleérzés, a ráismerés oly „élethű” változatával kap alakot, mint abban az öt írásban, amely A nagy P cím alatt sorakozik. Annál kevésbé mondanám korszerűtlennek, mivel az irodalmi paródia a legjobb esetben külső formája az írásoknak, főleg A zákhányos csuda meg A Dargli esetében nemcsak a deretorizáló, sem az ellen-ének jelleg dominál, nemcsak annak demonstrálása, hogy a kivá­lasztott előszöveg modorosságaival és az ezeket a modorosságokat ref­lektálatlanul olvasókkal miféle vita folytatható, miként előlegeződhet — az egyszerűség kedvéért így írom — egy irodalmi paródiában egy modor utóélete, egy modalitásban rejlő epigon karakter. A zákhányos csuda ravasz ajánlása (Borges Gyurinak és Sántha Attilának) össze nem illő szövegek párosítása mellett azt tanúsítja, mint formálódik át egy/az(?) erdélyi történet, ha Borges-novella felől olvasódik, illetőleg Borges-novellát olvas rá a szerző, ebben az esetben A titkos csoda címűt. A szé­kely (tárgyú) novellának, regénynek, Tamási Áronnak és Nyírő József­nek két háború közötti sikere a tematika mellett a nyelvnek is szólt, pontosabban annak a nyelvi stilizációnak, amelyet jórészt hiteles nép­nyelvként üdvözölt kritika és nagyközönség. Sántha Attila úgy fokozza a tájirodalom képzetét (szinte az abszurdig), hogy oly tájnyelven ír verset, amelyet minden részletében nyelvtörténeti vagy tájszótár nélkül a kriti­ka meg a nagyközönség nem érthet meg, és ez az irodalmi nyelven túli (alatti? mögötti?) nyelv verseskötete összefüggésrendszerében, a versek szűkebb és tágabb kontextusában óhatatlanul a humor (nem egyszer a fekete humor) felé viszi el a lírai megszólalást. Orbán János Dénes elbe­szélése szintén népnyelven szól, költőtársainak szűkebb kontextusát találkoztatja az erdélyi történelem tágabb kontextusával, az Ábel-trilógia kezdő mondata értendő az Orbán-novella kezdő mondata mellé, csak­hogy nem az otthon/haza-találás lírai szépségekben gazdag eseménysora (nem egy kortárs olvasó számára: egzotikum) bomlik ki, hanem a borgesi szerző idő- és műélménye a székely falu mindennapjaiba ágya­zódva. Legalább két világ ütközik meg a történelemben, az egyik az erdélyiség hagyománya, durvábban kifejezve: konvencionalitása felől üzen, ennek a székely tájnyelv még adekvát érzékeltetője is lehet, a má­sik a borgesi szöveguniverzum felől, a mű kedvéért megállított idő drá­májából, amely tájnyelven elbeszélve visszacsatol Sántha Attila versei­nek fekete humorához. Annál is inkább, mivel a felfüggesztett idő tétje „a szép verses regény” befejezése, „amit Gábor Áronról cirkált, s avvót a címe es.” Ladik Jeromos ugyanis a „Csaba királyfi dicső lőcse” című népi játék és „A székely rabonbánok derék üszküpülései” című nevezetes tör­ténelmi írásos munka „megcirkálója”, aki „nagy, táltos kártyajátékot álmodott”. (E kártyajáték majd a második egység egy elbeszélésében — A név és az álnév — fentebb stílben tér vissza.) Miként A titkos csoda Jaromír Hladíkja (Ladik Jeromos: játék a nevekkel!) befejezheti művét, akként a székely halálraítélt is: Borges váratlanba, képletesbe emelt tör­ténetét a tájnyelv meg az akart alpáriságba hajló, „természetes” előadás ugyan kioltani látszik, és ezzel a kanonikus borgesi modalitást „deszakralizálja”, valójában úgy ismétli meg, ahogy a travesztia elődszövegét, a magasztost, a fennköltet, a titokzatost a populárisba transzponálja. Más hangnemben adja elő, anélkül azonban, hogy mé­lyebb lényegén változtatna. A zákhányos csuda helyenként pontról pont­ra követi praetextusát, de „humoros”-nak tetsző „fekvés”-be kompo­nálja át. Arra hadd hívjam föl a figyelmet, hogy a nyelvi humor ugyanakkor kitágítja az eredeti elbeszélés lehetőségeit, mert visszautalva és az utalásrendszerbe más művek regiszterét is bevonva többrétegűvé, többjelentésűvé teszi, a nyelvi paródia és a hangsúlyozott lokalitás iga­zolja Borgesnek az egyetlen Könyvbe íródásról-belépésről hirdetett axi­ómáját.

A zákhányos csuda még két lényeges utalását emelem ki. „Meg eccer álmodott vót valami bünagy, csemer alagutakról, hogy akárhova nyü­zsögött benne, a zistennek nem találta meg, hogy hol gyütt bé. Ott vót, hogy guruzsmás bihal szaladt neki, annak es olyan vót a képe, mint a haragosáé, s mind böködte a bünagy szarvával, s bőgött erőssen, mintha meg akarná ozsonnázni.” Könnyen fölismerhető Borges kedves metafo­rája, a labirintus, ezúttal ez elbeszélésben mitológiai vonatkozású. Ám itt is a tájnyelvi-triviálisba fordítva lesz köznapivá a félelmetes, az enigmatikus. Hasonlóképpen veszíti el „retorikáját” Ladik Jeromos „imája”, amelyben nemcsak álmát fogalmazza rá sorsára, hanem a blaszfémiáig menően illeszti be a maga gondolkodásába/nyelvébe a szent szólást, ugyanakkor a mitológiait, az „irodalmit” és a vallásit a maga profán világában helyezi el; s mindezen keresztül mű és szerzője, írói küldetés és történelmi helyzet alulnézetből történő szemléletét adja:

„S hogy én vagyok a zéposz, s a zéposz es nemkülönben én magam, s hogy bizonyítsd bé, szereted te még a székelyt, adj mán egy csepp időt, verses regényemet befejeznem, aztán nem bánom, tegye bé nekem a zoláh a karót, vagy ozsonázzon meg az a csúf bihal, amit álmomban rejámkűttél. Mert te vagy a zidő főbérese, és tied a hatalom meg a dicsőség, meg a fene tudja megaszondani, mi minden.”

A másik utalás az elbeszélés befejezésében egyszerre érzékelteti a történelemben maradás, (tehát a borgesi gondolat) lehetőségét, meg a történelemből kilépés, más, részint Önnön szövegvilágába lépését, egyfelől vissza a versek közé (éppen a Borgesre utaló, egy látszatjövőbe irányító gesztus körülírásáról van szó a már említett All my tomorrows-ban), másfelől előre a köteten belül, de a cikluson kívül lelhető, együvé olvasható próza kölcsönös értelmezhetősége válik lényegi tényezővé.

Az első információ azt adja tudtul, hogy a „verses regény” elveszett, ezt módosítja a második, „csak a jó híre maradt a népnek”. Újabb szűkítés-tágítás követi, eredménye: átíródik a másik elbeszélésből ide­származtatható, „nagyon borgesi” nézet a szerzők nélküli irodalomtörténetről (Coleridge virága; a Jegyzetek a fikció margójára emígy fogalmaz egyrészt: „Az »elveszett« könyvek semmivel sem érde­kesebbek a meglévőknél. Ugyanúgy az emberi tudás és fantázia szülöt­tei.” Másrészt: „...ha nem vesztek volna el a könyvek, nem születhetett volna meg az elveszett könyvekről szóló irodalom megannyi csodálatos darabja”), ezzel egy időben a „temonda” kifejezetten az irodalomtörté­netet meg az irodalmi ön-interpretációt hívja elő; eszerint valaki készül újraírni az elveszett művet, „de úgy hírlik, végül es meglesz”. Innen is­mét kétfelé ágazhat az „olvasat”. A szószerinti egészen szövegközeiben marad, s egy kortárs költészetet von be (a maga groteszkbe hajló mód­ján): „met odamentek Kovács András Ferenchez, Vásárhelyre, s reábízták, met hogy se csal egyebet, örökkétig csak mind másnak képzeli magát, s most eggyel több izé mit számít nekije”; a szövegtől némileg eltávolító, a kötet- és pályaegész kontextusában gondolkodó magyarázat a történetet visszahelyezi oda, ahonnan elindult; Orbán János Dénes följebb idézett történetének metaforisztikus kérdését véli ide alkalmazhatónak: „És különben is, van különbség egy valamikor létező és elve­szett, illetve egy sohasem létező és elveszett mű között?” (Vö. följebb!)

Mindenképpen látszatellentétként problematizálja, ezzel mellékes­nek minősíti a mű külsőként elgondolt léttörténetét, illetőleg az irodalmi folyamatba illeszthetőnek hiszi, és a fikciót mintegy elsődlegessé avatja. Hiszen immár nem pusztán a nyelv önmagában avatódik „társszerző”-­vé, a mű sem azzal tűnik ki, hogy „írja önmagát”, hanem ennél jóval összetettebb folyamatba állítódik be a nyelv; egymást írja a mű meg a szerző, mivel egymáshoz fűződő viszonyaikból lesz kölcsönös teremtés/teremtődés. Részint azáltal, hogy — bár elveszett művekről esik szó — a szájhagyományban továbbadódó emlék lesz belőlük, részben azáltal, hogy ez a szájhagyomány által formálódott („elveszett”) alkotás vissza­juthat az irodalomba. Akképpen is, hogy egy írásban megjelenítődő történetté lesz, beszéde meg a róla való beszéd együttese révén visszake­rül oda, ahol eredetileg volt, vagy ahol eredetileg lehetett volna, kellett volna lennie.

A titkos csodának természetesen A zákhányos csuda az átírása (az efféle átírás valójában irodalomközi [és nyelvközi] folyamat), amely úgy értelmezi önmagát, hogy csattanóképpen kortárs irodalomtörténésbe helyezkedik bele, egy sok tekintetben hasonló költői magatartáshoz/eljáráshoz méri az átiratot. Azáltal, hogy a maszkokat váltó maros­vásárhelyi költőt (KAF-ot) idézi meg, a történet beszélőjének maszkja mögé rejtőzését hitelesíti, ugyanakkor a megidézett poéta sűrű maszk­váltásait egyben némi iróniával szemléli, az elbeszélő az újra-elmondást, az eredeti pótlását szinte rutintevékenységnek minősíti. Ám, ha A nagy P-be sorolt írásokat együtt, egymás után olvassuk, kiolvashatjuk belőle A zákhányos csuda understatementje ellenére az önmagyarázatot: hiszen, ha a ciklust egyetlen elbeszélő alakváltásainak fogjuk föl, ezt a munkál­kodást Kovács András Ferenc példája igazolhatja, még akkor is, ha a hangra találásnak, azaz az elbeszélő által önmagát jelölő megszólalásnak inkább változataira lelünk, mint egy alakkal és névvel rendelkező leg­alább kötetnyi líra„regényé”-re. Kovács András Ferenc esetében a szüntelen formálódó és/vagy megformált költő/költészettípusok (Lázáry René Sándor, Calvus, Jack Cole) a rekonstrukció fikcionáltságát tétele­zik, míg a Vajda Albert csütörtököt mond a fikcionáltság rekonstrukció­jára vállalkozik, megfordítván a borgesi időben elhangzó kérdésfölte­vést, az All My Tomorrows szavaival:

Szeretném tudni, kié is jövőm

azok közül, kik én vagyok. (...)

És mindez én. Vagy ők? Jövőm kié?

Ami nemcsak megfordítása a borgesi szerző-szemléletnek, a szemé­lyiség szétszóródása modern tapasztalatának, hanem e modernség ta­pasztalatára reagálva a továbbírást/íródást szintén a személyiség szétszóródásaként fogva föl, de legalább is úgy, mint eleve hiábavaló törekvést a személyiség magabiztos nyelvi megalkotására. S ha az elve­szett művet képes valaki újra-„cirkál”-ni, ez egyben megerősíti azt a Borgestől átvett gondolatot, miszerint:

 

Shakespeare nincs, sem Dante, s Juárez

élete is csak múlandó adat.

Továbbírni a Könyvet névtelen

s meghalni másnap: ez a feladat.

(A név és az álnév versbetéte)

 

(Innen aztán megint szétágazhatnak az értelmezés útjai: az anagrammatikus megoldás sikerült példája a rímjáték, miként a fel­adatba nem pusztán az egyetlen lehetséges és értelmes cselekvés foglal­tatik bele; hanem az élet adatként konstituálódó formája is, továbbá a Borgesre visszamutató tartalmi idézet egyben a történetben megszólal­tatott Mester korábbi — prózai — szavait variálja, nem is szólva Ladik Jeromos művéről, mely úgy székely verses regény, hogy „regionális” változata a Jaromír Hladíkénak, s a felkérendő Kovács András Ferencről, aki maszkjai mögé rejtőzik, hogy folyamatosan hozzájárulhasson a Könyv gazdagodásához.)

A nagy P-ben megalkotódik a kötet beszélőjének „irodalomtörténe­te” és olvasói magatartása: a tájszólásos történetet egy Csáth-hamis kö­veti (Csáth naplójának — nem túlzás — fergeteges humorú újraírása), majd a Napszerű, melynek a minimalisták számára címzett ajánlása a nevezett prózai eljárás pszeudo-realizmusát, a jelentéktelenségek alulpoétizálódását meghonosítani vágyóknak üzen — meglehetősen szarkasztikusan, A Phyilobates bosszúja Jókai Mór modorában olyan őstörténeti leírás, amely (Jókaihoz hasonlóan) a szakmaiság látszatát kelti, zoológiai terminusokként a verstan és a retorika kifejezéseit föl­használva, s így a kétfajta szociolektus ütköztetéséből csiholja ki a humort, egyben nyitva hagyja a kaput az irodalmiságra emlékeztető, „parabolisztikus” értelmezés előtt („A tavon, mit az inspiratio patakjai táp­lálnak, repülni nem tudó vízimadár úszkál: a Spondeus Ordinaris; a fövényt apró csigák borítják, a Conis Pirricheus meg a Conis Molossus.”) A ciklus befejező darabja A Dargli, amelynek — ha volna ajánlása — szintén Borgesnek üzenne, illetőleg Borgesnek is üzen, a tu­dós könyvtáros Isten betűje című rövidtörténetének parafrázisát megal­kotva. A Dargli nemcsak azért figyelemre méltó, mert újabb hangot pró­bál ki, ezúttal a szlenget, s így A zákhányos csuda ellenképével szolgál, jelezvén, hogy miféle különbségek lehetnek alulretorizáltságok között, hogy a köznyelvi/irodalmi normától való eltérések legalább oly messze kerülhetnek egymástól, mint az irodalminak és a nem irodalminak elfo­gadott megszólalások, hogy a tájnyelvi meg a tolvajnyelvi még az alulretorizált modalitáson belül is más minőséget képviselnek. Ugyan­akkor a két történet egymáshoz képest nem pusztán radikálisan külön­bözik, hanem „helyzeté”-nél fogva egymásra olvasható is: a cikluskezdés és a cikluszárás egyként kitüntetett pozícióba állítja, a Borgesre utalás, jóllehet más-más történetre, legalább is a „forrásvidéknek közeliségére enged következtetni, önmagában az alulretorizáltság alapján (bár nem feltétlenül egymáshoz, de a közrefogott három másik szöveghez képest) teremt némi közösséget; és ha A zákhányos csudában a Tamási—Nyírő-modalitás, az „Ábel” kezdő mondata, valamint a „székely-történet”-nek tulajdonított megszólalási forma játszik nem csekély szerepet, A Dargli sem mellőzi az irodalmi előszöveget, ezúttal hangsúlyosan A kis herceg „tartalmi” kivonatának szleng változata nem enged ki az irodalom szö­vegeinek meglehetősen zárt köréből. A Dargli egyébként messziről indít, a Bűn és bűnhődés szituációjából lépünk be (ismét) Borges labirintus­történetébe, egy kurta bekezdés erejéig Chamisso Schlemihljét érintve, hogy éppen egy említés tartamára Dantéra történjék utalás mindaddig, amíg elő nem kerül A kis herceg, hogy aztán Borges uralkodjék a törté­neten a nagyon borgesi-poénos befejezésig. Ilyen zsúfoltan nemigen tartalmaznak a történetek rájátszásokat, utalásokat, tartalmi idézeteket, egyes szám első személyben elmondott, érzelmi befogadásban alakuló „értelmezéseket”; ám ezt a tömény „irodalmiság”-ot mindenekelőtt a szleng oldja, állandó a kontraszt a világirodalmi kánonba tartozó alkotá­sok és a megszólaltatott szókincs (és mondatfűzés) között. Itt nem egyszerűen alulnézetből szemlélődik (rövidre zárva írom) a „világiro­dalom”, hanem folyamattá lesz e világirodalomba tartozó történetek személyessé élése, pozitív vagy negatív minősítése, a névtelen elbeszélő azonosulása a történetekkel, menekülése e történetektől. Egészen addig, amíg végleg bele nem kerül a történetbe, maga lesz a történet, mindaz, amit a beszélő hallott, énjévé válik. Miként Borges történetében sem mondatik ki, mi a jelentése a titoknak, A Dargli a jelentések sokaságát a szleng egyneműsítő hangnemével megszüntetni tetsző metódusával él, s így Borges ellenében látszik fogalmazni, valójában csupán egy más „szociolektus”-ba teszi át a történetdarabokat. A Dargli kiválóan példáz­za a Bahtyin óta jórészt elfogadott tételt arról, hogy egyetlen szöveg sem, kiváltképpen a fikcionált szöveg nem monolitikus képződmény, sokkal inkább (nem egyszer) vitázó válasz egy ellentmondásos társadal­mi/nyelvi helyzetre, Bahtyin — mint ismeretes — a fikcionális konstruk­ciók polifon és ellentmondásos jellegét hangsúlyozza. Miként korábban a tájnyelv, ezúttal a szleng monolitikus „tömb”-nek látszik, valójában a különféle — konfliktusos — helyzetek, valamint az irodalmi előszövegek, még ha interpretált formában is, különféle szólamokat hívnak elő, amelyek különbözősége részint az előszövegek egymástól természetszerűleg eltérő asszociációs teréből adódik, részint a személyiség állandóságának megszűnéséből, amelynek eredménye, hogy az elbeszélő különfélekép­pen reagál a különféle történetekre, illetőleg hol részletesebben, hol zanzásítva adja elő az előszövegek „utasítása” szerint a maga történetét. A Bűn és bűnhődés gyilkosság-jelenete mintegy „reflektálatlanul”, a bűnügyi szálat kiemelve, beszélődik el, az Öreg életének „labirintus”-epizódja a borgesi nyomon halad, a Dargli előbb az Öreg tolmácsolásá­ban, majd a maga felfogásában kap alakot, viszont megint egy Borges-utalás efféle tömörítéssel intéztetik el. „Héderoltam, és éppen azt ál­modtam, hogy egy labin átvergődve, a sivatagban egy bazi nagy lépcsős torony elé érek, elindulok felfele — úgy jött be, mintha a Dargli ott dekkolna a tetején.” Aztán az Isten betűje jaguárjából patkány lesz, „a pat­kány őszülni kezdett, és az oldalán betűk kezdtek kirajzolódni. Ne mondjam meg, micsoda gályameló volt összerittyenteni a mondatot. Mázsák alatt, rohadtul lassan nyaltam össze a blikkekből, amiket meg­fújtam, mikor kinyílt a tátika.”

A Dargli mintha jobban kiadná magát, az elbeszélő (a Borgesénél jó­val primitívebb lény) mintha inkább sejtetné a „jelentést”, a főhős itt mintha szövegszerűen bizonyíthatóan közelebb lenne a szó szerint értett személyiség-bomláshoz, a „begazoltam a hülyülésig”, „bediliztem”, „di­ómat elöntötte a brunya” korántsem az önértelmezés összetartó erejét jelzi, éppen ellenkezőleg, a személyiségrontódás tudatosulását, azt neve­zetesen, hogy csak e stádiumok végigélése után érkezhet el az elbeszélő a Darglira való ráismeréshez, amely helyzet az ön-interpretációban a személyiség helyreállítódását volna hivatva tudatosítani, az olvasó egyetér­tését azonban ehhez aligha képes megszerezni. Ezen a ponton a végig fenntartott játék a borgesi előszöveggel átcsap a ciklus (és ezen keresztül a kötet) öntematizációs stratégiájába: hiszen az elbeszélői személyiség bizonyos szóródásáról és nagyon kevéssé bizonyos újrakonstituálásáról kapunk jelzéseket. A „valóságos” zárt tér és a különféle narratívák virtu­ális tere egymás ellenében hat, illetőleg a szleng „modalitása” teremt némi kiegyenlítődést, amennyiben eltekintünk attól, hogy az elbeszélő személyiség valójában sosem dolgozza föl a hozzá eljutó „szöveg-információk”-at, még akkor sem, ha önnön nyelvének frazeológiájában maradva, kilép a maga befogadási szokásaiból, és átveszi és továbbfoly­tatni látszik az „öreg” hagyatékát. Mivel börtönbe kerülését annak kö­szönheti: „bemószeroltam magam” (mint Raszkolnyikov), a tíz évi együttlét az Öreggel emígy reagálódik le: „nagyon belezúgtam”, majd: „a varjak elvitték, én meg be voltam golyózva vagy két napig s rinyáltam is”, az új kollégáról előbb: „Életemben ilyen görény alfonzot még nem pipáltam, s a leggennyesebb rémálmaimban se volt ilyen”, utóbb: „Herótom lett, bediliztem, belenyiffantam ebbe a szarba”, így ér el „egy sötét szólemióba” (magánzárkába); „Báró volt, hogy szólóban vagyok, hogy senki nem nyomatja a cukrot többé, s hogy így frankón kakukkolhattam a Dargli után.” Ami jelentheti a magáévá tett „narratívá”-ban létet, jelentheti a „bediliz”-és végső fázisát, de jelentheti az eleve idegen, idegenné lett, önnön narratívájának létesülését gátló szövegektől meg­szabadulást, rálelést a (számára) egyetlen létezhető szövegre. Arra a világra, amelyben végre eljuthat önmagához, amely csak az övé, s ame­lyet kedve (nyelve) szerint berendezhet. Ennek individualitása az önma­gából és önmagában kialakított nyelvben tárul föl, a csattanó nem pusztán szabad idézet Borgestől, trivializált-szlenges változat, hanem a Borgesénél valamivel határozottabb utalás arra a sokszerűségre, amelyre a Dargli jelentésvariánsai lefordíthatok. Az Isten betűjének esetleges transzcendens, netán misztikus, mágikus vagy csupán „tökéletes nyelvi” (ez most hivatkozás Umberto Ecora) tartalma a szleng révén artikuláló­dó profanizációs folyamatot teljesíti be, A Dargli szövege kicsinyít és blaszfémizál (a Nagy Góré!), a magány szent tere a sötétzárka profán helye lesz, miközben a kulcsszavak jelentésszóródása nem változik.

„És abba se lovaljátok bele magatokat, hogy a patkány, oldalán a bűvös cuccal esetleg meglóg valamelyik lukon, s valaki közületek be­szippantja, és lenyúlja a dumát! A patkányt azonnal agyoncsaptam, ne­hogy véletlenül letiplizzen, nehogy télakoljon nekem, és másnak is be­kattanjon a Dargli!”

(S hogy a megszerkesztettségé legyen az első meg az utolsó szó, az egymásnak üzenő cím meg az utolsó szó azonosságában a kezdet meg a vég mintegy keretet alkot, átminősíti a borgesi kulcsszót, a maga varián­sát teszi az „ős”-szöveg — amennyiben van egyáltalában „ős” — mellé vagy elé, miközben abbamarad az elbeszélő története, hogy fenntartsa a folytatás lehetőségét, hogy az újrakezdést se zárja egészen ki.)

A második ciklus beszédes címe: Jegyzetek a fikció margójára. Szin­tén öt írást tartalmaz e rész, a cikluson belül az első meg az utolsó szöveg ugyancsak „üzen” egymásnak, szinte válaszol A név és az álnév kihívásá­ra az X. Y. B., az újraíró (nevek, álnevek között tévelyeg a szöveg főhőse), mely név rájátszik J. L. B. hármas nevére, és egy tágabb körben O. J. D. hármas neve szintén idegondolható. A kötet prológusával és epilógusával együtt tehát tizenkét írásról van szó, s ez, a szövegek számmisztiká­hoz való vonzódását szem előtt tartva, akár arra csábíthatna, hogy a tizenkettőben, a tizenkét kettős számának összegében, a háromban rejlő szimbolikáról hosszabban értekezzünk. De ide csupán az 1997-es, kiváló magyar Szimbólumtár idevonatkozó címszavát másolom le:

„tizenkettő: Az idő és tér felosztásának alapja; ezt jelzi a tizenkettes számrendszeren alapuló időmérés is (pl. tizenkét hónap, huszonnégy óra). A teljesség, az egyetemesség és az összetartozás száma. (...) A tarot XII. lapja az Akasztott, amely a kozmikus akaratnak önmagát megadó jellem. (...) A »nagy arcanum« e lapjához rendelt héber betű a lámed, azaz az ’áldozat’, a ’tanulás’. Ebben az értelemben a tizenkettes a halál és e magasabb szinten való feltámadás.”

Nagyon nem szeretnék az overinterpretation hibájába esni, s a tizenkettőhöz fűződő értelmezéslehetőségek meg a Vajda Albert csütör­tököt mond jelentésvariációi közé egyenlőségjelet tenni. Olyanformán, hogy a műegész a maga módján a teljesség, az egyetemesség, az össze­tartozás illúzióját ébreszti, és egy századfordulós modernség (vagy akár a koraromantikus igény) szerint a maga módján világ(szerű), világot alkot, világot zár magába. Ugyanakkor O. J. D. kötete valójában ellene beszél ennek a teljességigénynek, az el nem érhető egyetemesség, a létre nem jövő összetartozás és végül a ki nem kerekedő teljesség tetszik ki mindenekelőtt a Jegyzetek a fikció margójára ciklusnak autotematizációjából, a szövegből kitörés és a szövegbe zártság között lebegő történetmondásból, a név álnévvé válásából, hogy az álnév ne találhasson vissza a névhez, amelynek egyszerre lesz és szűnik meg a jelentősége, lévén az egyetlen Könyv, amely viszont szüntelen to­vább/át/újraíródik, ennek következtében az állandó alakulás, szinte az ideiglenesség stádiumában van. A létezés szövegszerű; „És én sem léte­zem, és ön sem, csak amit írtunk”, állítja a vak Mester. Cím szerint idéződnek meg Borges történetei (például: „A fekete történetek az aljas­ság világtörténetének részei...”), a sakk lépéseire, az Isten és Lucifer kártyapartijára fölvázolt művek szinopszisa az elkövetkező O. J. D.-műveket ígéri, miközben Baka István történetei vázolódnak föl a „miltoni táj”-ban, hogy a Borgestől természetesen aligha idegen hermetikus hagyományra játsszon rá a történetmondó. A cikluszáró X. Y. B., az újraíróban megjelenik Heinrich von Linde, aki „öreg és szinte vak”, „X. Y. B. hagyatékának könnyelmű gondozója” (egyébként a Linde név a borgesi Deutsches Requiemből ismerős), s a Borges-alakzatváltozatok sokaságát szaporítja, közvetett és közvetlen utalások vezetnek be a borgesi szöveguniverzumba. A történetmondás középpontjába az újraírás egy talán túlságosan látványos példája kerül, egy 1859-es, Jókai Dekameronjából ismerős elbeszélés (az arckészítés tematizálódása) átírá­sával együtt alkotja a szöveg tetemes részét, az eredeti Jókai-szöveg felesel a szövegegésszel, minthogy a Jókai-szövegnek részint a kurziválás tulajdonít megkülönböztetett helyet a történetben, részint az „utó”-szöveg szituáltsága. Ez utóbbi megváltoztatja az elbeszélői pozíciót, láb­jegyzetben hívja föl a figyelmet az előszöveghez való viszonyra, a közre­adói tevékenységet komponálja bele a történetbe, majd elvégzi a szöveg­egybevetést (is), a tudós kommentárt újra lábjegyzetekkel dúsítva föl. Az eredmény — számomra — igen meglepő, jóllehet mind Jókai, mind át­irata, mind a kommentár cselekményszervező ereje az elbeszélésnek; a Jókai-szöveg merész modernsége, az átirat némi túlírtsága, a kommen­tár nem titkolt didakszisa kétségessé teszi a Borgestől elmozdulás tétjét, a Borgesre hivatkozás a deklaráció szintjén marad (Például: „X. Y. B. — Borges mintájára — az abszolút művészet örökkévalóságát hirdeti a poli­tikai és a történelmi ideológia múlandóságával szemben. A politika, a történelem csupán eszköze az abszolút művészet megvalósulásának. X. Y. B. fikciójátékai, szerkesztési manőverei bravúrosabbak, mint Jókai hagyományos, lineáris szerkesztési módja. Könnyebb volt neki, hiszen Jókai nem olvasott Borgest.”) Ám a Jókai-történet merő nemzeti-­romantikus allegóriává minősítése sem vall az elbeszélői attitűd korszerűségére, annál is inkább, mivel az elbeszélő már egy Borges utáni korszakból tekint Jókaira, igaz, X. Y. B. korántsem ekvivalense Pierre Ménard-nak.

Az X Y. B., az újraíró szerzőjét/beszélőjét dicséri, hogy a roppant Jó­kai-életműben rálelt a borgesi szöveguniverzumba beilleszthető, spa­nyol tárgyú(!) novellára, amely — mint volt róla szó — az arckészítést, ezen keresztül a személyiség ideiglenességét (vagy látszólagos, külső változásait) teszi meg a belső történet tárgyává. S bár Jókai valóban „kronológiailag” jóval Borges előtt élt és alkotott, A caldaria szinte borgesibb, mint az átirat. A sokszorosan kötött konstrukció Jókai szá­mára lehetővé teszi, hogy a történetből kibuktassa a bizonytalansági tényezőket, az oly kitételeket, mint egészen az elején a „Szegény király­néról azt mondták...” meg a legvégén: „Azt mondják, hogy megmér­gezték...”, mindez a történetmondó tudásának korlátozottságát tanú­sítja, a Johanna albumában talált férfiarc, „mely különféle változatban ismételve előfordult, majd mint diadalmas hős, majd mint imádkozó zarándok, majd mint kedvese előtt térdeplő szerelmes”, akár elbeszélői ügyetlenségként, akár metonímiaként (pars pro totó) fogható föl, min­denképpen a kevéssé megragadható személyiség alakváltozásait pre­zentálja. A történetmondó kérdez, az inkvizíció bizonyossággal állít, ám az egymásnak ellentmondó megnyilvánulások korántsem fedik egy­mást, a kétség a személy kilétére, létére fennmarad:

„Az is meglehet, hogy éppen nem don Jayme d’Avila volt az, aki a királynő albuma képeihez legjobban hasonlított, hanem annyi bizonyos, hogy ő volt a leggazdagabb az akkori nemesek között, s azt már tudjuk, hogy az elítéltek vagyonában a jámbor inkvizíció bírái testvérileg osz­tozni szoktak.”

A kínzás folyamatában készülő portrék a személyiség külső és belső történetének egymás ellen feszülését mutatják, a látható szenvedés és a bensőben uralkodó állhatatosság megragadhatatlanságát, és ezen ke­resztül a személyiség külső történetének kétséges ábrázolhatóságát, belső történetének elmondhatatlanságát. Fontos mozzanat, miszerint a hét kép „tárgyá”-ról kapunk információt, a nyolcadikról nem, a „nyol­cadik képnél meghal! s kilop a zsebemből legkevesebb tízezer reált”.

Az átírás során a leglényegesebbnek minősíthető változtatás itt, ezen a ponton érzékelhető: X. Y. B. „a művész alakját emeli ki”, „igazi hazája az irodalom”, „A caldaria újraírásának korában az irodalom impériumának uralkodója (...) Jorges Luis Borges” — mindezt a kommentár állítja. Az újraírt mű festő főhőse viszont úgy jellemzi művészetét: „Csak egyet nem tudtam: olyasvalamit festeni, ami nincs, amit nem látok sze­meimmel, hanem csak elképzelem.” Ez a „mimetikus” képesség segíti ahhoz, hogy harminchárom(!) képben örökítse meg a szenvedést, az utolsó előtti darab a szinte végső-pillanat képbe festése. Előszöveg és szöveg egy nem kevésbé borgesi „ihletésű” történetbe ágyazódik, álnév és név, írói lét és írói másként lét viszonyrendszerébe, ennek következ­tében A caldaria meg/átírása magyarázza X. Y. B. és vitatói/értelmezői polémiáját egyfelől, X. Y. B. rejtett személyiségének csupán a végén fel­táruló titkát másfelől. Rosszindulattal a „minden másképpen van” trivi­alitásának illusztrációja az egész kötet, jóindulatúan kísérletnek nevezhetnők a könyv autotematizációs eljárásainak összegzését, bemu­tatását, illetőleg a borgesi szöveguniverzumba való belépést, a Könyvbe írás „hogyan”-jának tanulságai összegződnek a sokszorosan megismé­telt „tükrözések” módszere révén. Miként az utolsó Buendía ismer rá a „tükrök és tükrözések/tükröződések” útvesztőiben családja és önnön sorsára, egy kelet-közép-európai írástudót tévelyegtet sorsa a mindig megszerveződő diktatúrák/rnegtorlások/emigrációk „sorstalanság”-gá váló ösvényein, stílszerűen az elágazó ösvényeken. Az elbeszélő szintén a diktatúrából érkezik Párizsba, így érintkező pályák virtuális és „valósá­gos” találkoztatása teszi az értekezői nyomozás, a rejtőző szövegek, az átírással kinyíló és elzáródó szövegek labirintusává a történetegészt. Mindez azonban talán túlságosan akartán, egy kívülről erőszakosan irányító szerző közreműködésével válik elbeszéléssé, minduntalan magyarázkodóvá, túlságosan kiszámíthatóvá. A kötetegész ismeretében bizonnyal elismeréssel adózik az olvasó az elbeszélő találékonyságának, időnként azonban fölöslegesnek véli azt, ami amúgy magából a szövegből következne. A Jókaira lelés bravúrjához képest az átírt szöveg erőtlennek mutatkozik, a borgesi előkép lehetőséget ad a Jókai-novella másképpen olvasására, ám ennek fényében az átirat és az elbeszélés inkább kelti az ügyes másolat, mint a rájátszás, a teremtő ismétlődés látszatát. Kudarcnak mégsem nevezném X. Y. B. történetét, talán a kötet nem egészen sikerült darabja minősítés pontosabb megnevezés lehetne. Annál is inkább, mert az a három darab, amiről még nem volt szó, a Jegyzetek a fikció margójára, A rózsa és a vers meg Az ördögszekér kocsi­sa részint egy eddig nem látott mezőről kísérli meg a belépést a Borges-világba, illetőleg a labirintus járatainak bebolyongására, részint olyan elméleti hozadékokat tartalmaz, amelyek árnyalják O. J. D. ön-, Borges- és fikció-értelmezéseit. A cikluscímmé kivetített Jegyzetek a fikció mar­gójára műfajmegjelölés, három, nem egészen koncentrikus kör rajza, Anonymustól Ecoig, Borgesig fogja egybe történetírás, regény, mű(alkotás) lehetséges viszonyrendszerét, így értelmezés/megnevezés/ nyelv egymásba játszódását. Esszének indul a szöveg, az Ekhphrasis (alapos leírás) címet kapja a második rész, amelynek regényszinopszisa majd az X. Y. B.-történetben tér vissza, de akad egy pavici elágazása is, hogy a művek létmódjáról szóljon, amely viszont a harmadik rész Borgest idéző példázatában található (a kínai császárról, aki a Nagy falat építette, és „elégettette a birodalom összes könyvét”: A fal és a könyvek, illetőleg az Alexandria, Kr. u. 614. című vers); ez utóbbiból érdemes idézni:

 

Ha mindből

Egy sem maradna, újra létrehoznák

Minden lapját és mindegyik sorát. (...)

 

Minden szöveg minden olvasatát (...)

 

Parancsba adtam fegyvereseimnek,

Tűz által emésztessék el a Könyvtár,

Nehogy elpusztuljon.

 

Ami egyben távolról ideérteti a „kéziratok nem égnek el” bulgakovi hitét, önvigasztalását éppen úgy, mint a szöveguniverzum állandó újrateremtődését, szüntelen önmagából születését, ha úgy tetszik, a goethe-i „stirb und werde” beleértését a szöveglét paradoxonaiba. Egy­ben annak a Hamvas Bélával rokon törekvésnek igazolódását is, amely a meg nem született műről közölt recenziónak, sőt a cím és szerző nélküli szövegelgondolásról szóló beszámolónak a létezővel azonos státust biz­tosított, így az elképzelt regény szinopszisa azonos értékű lehet a történetírásként, gesta-műfajként elgondolt nép/nemzet-regénnyel; a műfaji lebegés értelmezői „önkény” függvénye, a megszületni kész mű névte­lensége többletjelentéshez juttathatja a szöveget, mivel a többi szöveg­hez képest határozódik meg helye, helyi értéke, (egyetemesebb) jelentősége. Minél inkább artikulálódik az egyetemes szöveghez, a Könyvhöz íródás, annál fontosabb lehet funkciója a szövegegyüttesben, hiszen igazol és igazolódik, idomul és magához idomít, bele/át/hozzá/utánaír, rá- és „mögé”-kérdez, emlékezik meg emlékeztet. Ilyen módon bármikor folytatható, szüntethető meg, hagyható abba, hiszen valamiképpen megrögződik, a Jegyzetek a fikció margójára sza­vaival: „Tudom, hogy a regény végtelen, és azt is tudom, hogy a struktú­rája nem változik, csak a stilisztikája”, és nem másfelől, hanem szinte ebből következőleg: „Abban a pillanatban, midőn a történelem egy új évezredbe fordul, megnyomom a gombot, és porrá leszek, könyveimmel együtt. Azokkal a könyvekkel, melyek értelmetlenül megbolygatnák, szétzilálnák a Regényt.” A rózsa és a vers az értelmezés, értelmezhetőség, szövegből fakadó magatartás, magatartásból fakadó szöveg elbeszélése, összegzőleg fogalmazva: az „olvasat”-é. A történet eleve az összetett, a sokrétű, az önmagából kiinduló és ugyanoda visszatérő magyarázatot igényli: többféle lényeg(?) ölt szövegtestet, mivel egyértelműsítésre nincsen mód, a megértés a szövegekbe van rejtve, de az elrejtettség hiába csábít a rejtély/rejtvény-fejtésre, egymás létét-szövegét sem fejthetik meg a létükkel, olvasásukkal fejtők. Lorie „élete végéig költi magában a lovag naplóját, regényét”: a jelentés így még csak nem is sejthető, hiszen a szöveg nem íródhat végig, töredékei bukkanhatnak csupán föl. Lorie kénytelen több életet élni egyszerre, igazinak a belülről megalkotott tet­szene, amely elfordul a másik kettőtől, amely viszont a valódiság látszatát keltheti. Miként nem válhat szöveggé a Lorie által szerzett lovagi napló, akként úgy ér véget a történet, hogy befejezése megkérdőjelezi az autentikus befejezhetőség lehetőségét: „Befejezésnek több minden kí­nálkozik.” A „hogy”-gyal, majd „vagy”-gyal indított bekezdések egy-egy értelmezést kínálnak föl, amelyek köré nemcsak más-más lezárások szerveződhetnek, hanem amelyek visszafelé is „hatnak”, és így más-más történetet, felfogást, sőt: „létértelmezést” hívhatnak elő, nem is szólva a szerzői utasítások (egyszerűen, gótikus keretbe helyezendő, patetikusan, misztikusan, befejezetlenül befejezve) modalitást meghatározó előadás jeleiről, így nemcsak egy történetnek többféle lehetséges befogadásáról, hanem a történetértelmezés lehetséges szóródásáról is. Ezt sugallja a szövegbelsőben formálódó vita: valójában ki „költi” a másik regényét, a lovag Lorie-ét vagy megfordítva. A vers című fejezet nem ad erre választ, minthogy a külső meg a belső történet nem találkozik, mégcsak el sem fedi a másikat, egymástól függetlenül létezik. E találkozás akkor lesz majd lehetséges, amikor megkezdődik a vers értelmezése. A külső felől indul, az írásképből, de külső tényező a „belemagyarázás, túlbonyolítás, túlpszichologizálás” is. Majd „Lady Patrícia lassan rájön, hogy a vers több eleme magára a versre vonatkozik”, ebben segítik a vers szavai, amelyek egymásra utalnak, a részek az egészre, az egészek a részre, ideiglenessége, „folyton változó” volta. Csakhogy a nem kevésbé folyton változó külső történet visszahat az értelmezésre, így a metaversi magya­rázat sem bizonyulhat véglegesnek. „Az utolsó olvasat: a halál”, „...Lady Patrícia megérti azt is, hogy ő az, akit egy, magát az Antikrisztusnak képzelő pitiáner őrült legelőször meggyilkolt.” Mindezt (talán kissé „túl”-írva a 666-os szám kétszeri beléptetésével) az elbeszélő kimozdítani szándékozik az idő linearitásából, részint az apokalipszisre utalással, részint a történetnek önmaga korábbi fázisai felé való vissza­fordításával, így a két szereplő egymás regényeit megalkotva a végső, bár nem végleges, szintén fikcionált értelmezéssel valójában „befejezet­lenül befejezve” tétet pontot a tipográfiailag utolsó mondat után. Ugyanakkor nem cáfolódik meg a most-mondás időivé (időbeliesüléssé)-léte, Heideggert idézve: „A most-mondás azonban egy jelenné-tevés beszédbeli artikulációja, amely jelenné-tevés egy emléke­zetben tartozó várakozással egységben időbeliesül.”

Ez vezet át a kötetnek (általam igen szívesen olvasott) elbeszélésé­hez, a Makkai Sándor-élet(mű) újraolvasódásához: Az ördögszekér ko­csisa. Makkai az 1920-as esztendők egyik legtöbbet vitatott, támadott, követett erdélyi szerző-egyénisége, akinek volt ereje Ady Endrét a maga hagyományfelfogásának középpontjába helyezni, a Trianon utáni ki­sebbségi/erdélyi magatartásváltozatokat felülbírálni, történelmi regé­nyeivel a tematika szintjén szakítani Gárdonyi Géza örökségével, egyál­talában — némileg még őrizve a romantizáló-allegorizáló modort — a didaktikus-morális intencionáltság ellenében a századfordulós személyiségfelfogás jegyében újralátni a történelemként följegyzett ese­ménysort. Az ördögszekér kocsisa úgy írja tovább az 1923-ban született, s először 1925-ben kiadott Ördögszekér című regényt, hogy a továbbírásba bevonja azt a fiktív szerző-személyiséget, akinek históriáját a Makkai-regényre ráolvasva az elbeszélő megalkotja, nevezetesen a regény eroti­kus vonulatát a fiktív lét „realitásába” emeli vissza. Korántsem azért, hogy élet és mű egységét, ekvivalenciáját tanúsítsa, éppen ellenkezőleg: Makkai két, egymást nem értelmező, egymástól merészen szétváló „re­gényéit rekonstruálja Az ördögszekér kocsisa, a két regényt Makkainak a történetben megformált alakja köti össze. Méghozzá olymódon, hogy az egyiket kiszolgáltatja a „figyelmes olvasók”-nak, a „tévedhetetlen kritikusokénak, a másikat, amely a regénybe, az Ördögszekérbe íródott be (O. J. D. elbeszélésében), azáltal rejtette el, hogy kitette a nyilvánosság elé, oda helyezte, ahol senki nem fogja keresni, hasonlóan Poe no­vellájának sokat elemzett „ellopott levelé”-hez, szinte közszemlére bo­csátotta; és pusztán a továbbírással tárul föl a rémséges titok, az Ördögszekérben rejlő másik regény. A kitűnően eltalált cím magába öleli az „eredeti” művet, a záró passzus összegzi, groteszk konklúzióval látja el mindkét „regény”-t, a birtokszó pedig kiemeli trivialitásából, s a fikció margójára írja az O. J. D. novellát, mint „átirat”-ot.

A tucat írásból eddig kettőről nem volt szó, a prológusként és epiló­gusként megnevezett, részint önéletrajzi, részint (szintén) a borgesi ér­telemben vett „átiratok múzeumá”-nak darabjai közé sorolható, ha­gyományos műfaji hierarchiába nem illeszthető, a szó pozitív értelmében vehető „műfajtalan” szövegekről. Az önéletrajziság referencialitása és az előszövegek labirintusába lépés mintegy komple­menter jellegű lesz, míg a prológus egy akár különlegesnek is nevezhető brassói család túlélési stratégiája és egy ellenkultúrába térés paradoxiája között leng ki, hogy egy föllelendő szöveg, jelentés, értelmezés, rejt­vényfejtés lezáratlanságával/lezárhatatlanságával lengjen ki, és szinte harmonizálódjon az érthetetlenség (Unverstándlichkeit) Friedrich Schlegel körülírta tézisével, bár ott inkább a szó homályos, elmosódó jellegéről olvashatunk, itt a szemlélő részéről a két tagolatlan kiáltás mögött rejtőzhető értelemről, üzenetről. Az epilógus a prológus utolsó szavába kapaszkodva a Dsida-verset folytatja, teszi meg történetté, fut­tatja ki az allegorikussá dimenzionált helyszín révén az odarögzítettség terévé a kötet, a lét, az erdélyi történet emblémáiból következő téridős változatot. Az önéletrajziság esetlegessége a sűrű referenciális „meződ­ben sem marad meg a merő privatizálásban, eleve erre figyelmeztet az Apa egybevetése a borgesi figurákkal, az epilógus pedig immár az egész kötetet írja újra, vagy figyelmeztet az állandó újraírás szükségességére, mint amely írói módszerből létértelmezéssé válhat. Hiszen az emblematikus (érvényű) Dsida-verstől (Nagycsütörtök) elmozdulva, az elbeszélő ént a fikció figurájaként szemlélve, az elbeszélés lezáratlansá­gának kimondása felé halad a történéssor, ami egyben annyit (is) jelent­het, hogy a korábban elbeszélésbe léptetett befejezetlen befejezés segít­ségével marad „nyitott” a kötet. A kezdet valóban kezdetnek tetszik, a prológus az elbeszélő megszületésével indít, bár jelzi, hogy e születés egy még korábbról eredeztethető történet „folyománya”, az epilógus fenntartja annak lehetőségét, hogy a várakozás sem nem reményteli, sem nem reménytelen, inkább sokesélyes.

Mind a prológus, mind az epilógus valóságos helyszínt szimulál, hogy onnan átléptessen a képletesbe, nem egyszerűen a borgesibe, ha­nem a létélmény, előbb nevelődés, majd belátás téridejébe, szövegekre reagálva szöveget építve. A kötet egésze joggal rendelődik a Vajda Albert csütörtököt mond cím alá. Egy valóságos szerzőről van szó, aki nyelvkö­zössége előtt életének nem csekély hányadában láthatatlan maradt, csu­pán hangjával, az általa szervezett, hangként megnyilvánuló és zeneileg felhangosított szöveguniverzumával részévé lett az önmaguk szűkös viszonyain túltekintőknek, egyben múltidézésével egy a jelenkorival szembeszegülő világot reprezentált, mint élhető, élő, hangos jelenségegyüttest. A mondat másik szegmense olyan szólás, amely egyfelől emblémaként jelzett egy (kulturális) műsortípust, másfelől szólás formájában a műsor helyét és idejét jelezte, ismétlődésével nem a szólás általános jelentését példázta, hanem a szólás egy másféle megfej­tését: így a kétértelműséget a kötet- és prológuscímben egyaránt hang­súlyossá tette. Ugyanakkor a szólásnak a szakralitásba hajlását is meg­engedi, hiszen a csütörtöki nap biblikus-vallásos konnotációt is hordoz, irodalmi megjelenési formája Dsida Jenő verse, verscíme. A prológus azáltal nyitja föl az önéletrajz referenciális „zártságát”, hogy a kétszer címként, egyszer szövegdarabként kijelentett mondatot a szakralitás felé viszi el, a kétértelműséget majdnem a blaszfémiáig fokozza, előre jelez­vén a kötet borgesi „elkötelezettségét”, a szent meg a profán egymás­ra/egymásba játszatását. Mindezt az epilógus csak műfaji jellegében összegzi, „valakik kulcsszerepet szántak nekem egy titokzatos játszmá­ban” utal vissza a játszmaregények kötetbeli szinopszisaira az egyes szám első személyű elbeszélő. Talán nem elképzelhetetlen, hogy ez a szerep nem esik nagyon messze az elbeszélőétől, aki sok alakban éli át a befelé, a szövegbe, a borgesi szöveguniverzumba vezető utat, köt külön­féle olvasókkal, szerző-elődökkel részben önéletrajzi, részben a narráció hogyanjára vonatkozó szerződést. Sem O. J. D., sem X. Y. B. nem tartja magát — szerencsére — minden esetben ehhez a szerződéshez. Borges igézetében egyszerre kötelezi el magát X. Y. B. és általa O. J. D. (vagy O. J. D. és általa X. Y. B. — a kötet egyik hozadéka, hogy ez a viszony akkép­pen kölcsönös, hogy megfordítható) a rögzíthetetlen személyiség törté­néseinek befogad(tat)ása mellett, és Borges-en keresztül a korai német romantika novella-felfogásáig visszanyúlva, egyfelől novella és költői mese (nem egybe-, csak) együttláthatóságában mutatkoznak érdekelt­nek, másfelől az Athenäum-töredékekhez tartva magukat nem pusztán a történések egymásra halmozódásából kiolvasható jelenségek lezáratlan­ságával szolgálnak, hanem a történéshalmazt mintegy visszafelé olvas­hatóként is tételezik, ennek következtében a profánból a szentbe teendő út megfordítva szintén lejátszódik, a szövegbe való beavatódás különféle fázisai nem bizonyosan alkotnak logikus láncolatot. A Vajda Albert csü­törtököt mond családtörténete meg a Nagycsütörtök allegorikus erdélyi története leplezetlenül jeleníti meg a szűkebb kontextust, amelyből O. J. D. beszélője kiemeli a maga szövegeit, ám egyúttal hangsúlyozódik, mi­ért nélkülözhetetlen feltétele az újabb szövegtörténésnek az átírás, az ellenbeszéd, a profanizálás, a kanonizált szöveg megtisztítása a rárakó­dott hordalék-elemektől (a félrevivő értelmezésektől). A „nagy” erdélyi narratívával szemben a kis elbeszélések kötetbe szerkesztése történik meg. Ami egyben jelzi, miféle szókincs, szociolektus, modalitás nem kaphat helyet az elbeszélésekben, mivel kiüresedettnek tetszik, elitistává lett, megmerevedett, önrefleksziók nélkül beszélődik tovább. O. J. D. — nem lehet eléggé hangsúlyozni — Borgest olvassa, de nem szervezi „múzeum”-má átiratait; miközben Bogdán László könyvében sem ellenséges beállítottságban rajzolódik ki a szövegmúzeum (mint az avantgárd szerzőknél); Bogdán inkább szelíd iróniával (az imitáció révén nem ele­mez, hanem) leír. Ezzel szemben O. J. D. úgy gondolja tovább még hőn szeretett Borgesét is, hogy az átirat átiratának készítésére vállalkozik, maga választotta nézőpontjából rajzolja el, torzítja kevéssé felismerhetővé a „szent” szöveg(ek)et. Magatartásában mintha egy Athenäum-töredékhez igazodna: „Az igazi költő stílusában semmi se ékítmény, minden szükségszerű hieroglifa.”

A Vajda Albert csütörtököt mond szerzője nem látszik beállni abba a sorba, amelynek szerző-résztvevőit a kritika egy része azzal jellemzi, hogy visszahozzák a történetet az elbeszélésbe. Azok közé sem számíta­nám, akik pszeudo-történeti prózájukkal a történetiség-elbeszélhetőség-személyiségformálás-nagyepikai szerkezet időről időre fellángoló vitájá­hoz járulnak műveikkel. Orbán János Dénest a vele nagyjában-egészében egy időben novellásköteteket kiadó György Attilával sem mérném össze, jóllehet ez utóbbi a monotematikus ciklusképzéstől el­szakadni látszik, s az archaizálás-misztika-pastiche történetszervezésé­hez közeledik (váltakozó sikerrel). Az elbeszéléskötetben ott az ígéret a nagyepikára (a betétként funkcionáló szinopszisok formájában), ám egyelőre csak oly mértékben, mint amennyire Borges történeteiben ott rejtőzik a nagyepika lehetősége. S hogy Borges mégis a kisepikai alak­zatokat választotta, annak igazolása a Vajda Albert csütörtököt mond című kötetben is föllelhető: ezek az elbeszélések valóban regénylehetőséget foglalnak magukba, de csak lehetőségét a regénynek, nem pedig a regényt. Attól zárt a szerkezetük, hogy ezt a ki nem bomló, mert ki nem bontható potencialitást tematizálják, problematizálják, a kisepikát karakterizáló jelzések ugyanakkor a többfelé kinyithatóságot tanúsítják, azaz a lehetőséget, mi mindenné alakulhat a fölvázolt jelenet, esemény, helyzet. Ilyen módon kötetünk a magyar nyelvű Borges-befogadás különös darabja, a magyar nyelvű elbeszélések hagyományá­nak újraíródása, egy elfelejtett erdélyi elbeszélés-lehetőség (Bánffy Miklós néhány novellájáé) életté élesztése. A lírikusként nevet szerzett Orbán János Dénes nyelvtudását ezúttal novelláiban kamatoztatta. Több, mint kezdet, egyelőre kevesebb, mint beteljesülés. Sikeres telje­sítmény, meggondolkodtató műfaji ajánlat, belépés a szöveguniverzum­ba, a szövegköziség borgesi változatának alkotó továbbírása.

 

Jegyzet:

A tanulmány lektora Kelemen Zoltán volt, aki figyelmeztetett O. J. D. — J. L. B. — E. A. P. hármas (kölcsönös) kapcsolataira. A Borges-novellák Poe-áthallásai eléggé nyilvánva­lóak, talán még nyilvánvalóbbak az Orbán-írások Borges—Poe-áthallásai. Ezek elemzése azonban dolgozatom lektorára vár.

 

Felkai Piroska:
A fikció védelmében

[Vajda Albert csütörtököt mond]

In: ALFÖLD, 2000/12

 

Orbán János Dénes „próz”-ának olvasója egy igen összetett, heterogén szöveg­világba lép be, amikor kezébe veszi a szerző első novelláskötetét. Jorge Luis Borges fikcióalkotásának szándékolt továbbgondolása, mint fő irányvonal mellett, a különböző stílusjátékok, -imitációk alkalmazásával a szöveghatárok folyamatos át­járhatóságának fenntartása lesz a kötetben szereplő írások megalkotottságának egyik sajátossága. Ezzel együtt a nyelvi játéktérben bolyongó olvasó minden mű esetében az elbeszélhetőség változatos módozataival szembesül, s ezen szórakoz­tató felfedező útja során azt is felismerheti, hogy a labirintus toposz nemcsak mo­tivikus szinten tematizálódik, hanem a könyv arculatának egészét is meghatározza. A kezdet és a vég egymásbaforduló kompozíciójában, a kötet címét adó elbeszé­lésnek a végén „Vajda Albert köhécsel egy kicsit, majd mondja a végső, az igazi Nagycsütörtököt.” A záró írás (Nagycsütörtök) a korábbi elbeszélésekben mindvé­gig kiemelt szerepű kérdést bontja ki, vagyis a fikció behatolását az individuum mindennapos létformájába. Emellett egy olyan elbeszélői nézőpont is feltárul, amely számára a hagyomány újraírása megkerülhetetlenné válik.

Orbán költészetében az újragondolt tradíció jelenléte már korábban is megha­tározó jellegű volt. Míg a versek esetében mindez bravúros formai megoldások­ban, a nyelvi játéktér dinamizálásában mutatkozott meg, addig az elbeszélésekben elméleti tézisek kifejtésére is módot ad. A Jegyzetek a fikció margójára két szöve­gében is a fiktív történetformálás mellett, a különböző olvasási szokásrendszerek szembesítése és elemzése is helyet kap. Az X. Y. B., az újraíró, az irodalomértelmezői közösségek jelenkori vitáira is reflektálva, a műveket interpretáló megközelí­tési módok két alaptípusát ütközteti egymással. A mimetikus, a műalkotás, mint eredeti és innovatív produktum védelmében, a szövegekben rejlő, s az adott kor­szakra jellemző értékrend olvasó általi visszakereshetőségét igényli. A történeti ér­telmezés, a szubjektum szerepét a megértésben, az időbeliség és a fikció énkonstituáló funkciójának belátása felől véli megközelíthetőnek. A két érvrendszer dialó­gusa azonban meddő marad: „Hoch válaszán érződik, hogy feladta. Csupán egy tétovázva megfogalmazott hebegés. Szinte könyörög, hogy bár kuriózumként fo­gadják el X. Y. B.-t, akit ezúttal a kabbalistákhoz hasonlít, és a fentiek ellenére még­is — igaz, ezúttal nem irodalomfilozófiai — Borges-idézettel menteget: „Kigúnyolni könnyű az efféle műveleteket: én inkább megpróbálom megérteni őket.” A szem­benállás problémája talán már „túlbeszéltnek” tűnhet, mindenesetre nyíltan vagy titkoltan, de meghatározza olvasási kultúránkat. A szóban forgó elbeszélés a borgesi életműből a Pierre Ménard, a Don Quijote szerzője kérdésfeltevéseit fogal­mazza újra. Míg az argentin író szövege Pierre Ménard munkásságából az eredeti­nek tűnő műveket citálja, addig az X. Y. B, az újraíró esetében az enigmatikus szer­ző írásainak jegyzéke újraírt alkotásokból áll. Miként egy mű különböző fordítá­saiban is más-más értelmezési lehetőségeket kínál, úgy egy későbbi korszak ta­pasztalati síkjából (eltérő nyelven, más műfaji jelrendszer szabályait követve”) újra írt szöveg az eredeti és önmaga létmódját időbeliségében az adott horizont válasz­struktúrái által mutatja meg. Az X. Y. B., az újraíró a kötet legszerteágazóbb szerke­zetet mutató írásának tekinthető, mely problémára a későbbiekben még visszaté­rünk. A másik elbeszélés az előbbi kérdéskörhöz kapcsolódva az értelmezés folya­matára reflektál. Figyelemmel kísérhetjük, miként nyílik meg a befogadó előtt egy vers struktúrája. „Majd Lady Patricia nekifog megfejteni a verset. Kezdetben a ró­zsát magával azonosítja. A rácsot önnön egyéniségével, melyből ki kell bújnia, de mégsem, mert ugyanannak kell maradnia, de folyton változnia is (...) Ez az olvasat azonban gyanús. Belemagyarázás, túlbonyolítás, túlpszichologizálás; mondaniva­lója a „légy jobb” közhely misztikusabb változata (...) Lady Patricia lassan rájön, hogy a vers több eleme magára a versre vonatkozik. (...) Ebben a megvilágításban a vers az, ami ugyanaz — puszta szavakként, melyek nélkül nem létezhet —, de értelme, és az, mit az értelmen kívül még magával hordoz — az olvasat, az érzet —, a folyton változó.” (A rózsa és a vers) A műalkotás befogadásának aktusa ala­kulásában tárul fel, s az olvasás során módosuló horizontok összjátékaként reali­zálódik.

Mindaz, amit az írások a borgesi koncepcióból átvesznek, és az elméleti fejte­getésekben felvállalnak (egy végtelen könyv megírásának szándéka és ezzel egy­idejűleg a szerzői szerep kitüntetett voltának eliminálása, az írott világ mint min­denkor újraértelmezendő és megformálandó konstrukció — s akkor csak a legfon­tosabbakat említjük), a fiktív szövegalkotás jelrendszerében is fellelhetőek. Ami a kötet érdeme és az olvasó figyelmét folyamatosan új aspektusok felismerésére készteti, az a fenti elgondolások mentén összefogott, egységes, a nyelvi megfor­málás szintjén azonban széttartó szerkezetet mutató elbeszélői koncepció. A Nagy P bizonyos elbeszélései a hagyomány kondicionálta esztétikai jelrendszer kompo­nenseit teljesen a fiktív szövegalkotásnak rendelik alá, szemben a már említett má­sik fejezet szándékolt teoretikus betétjeivel. A Borges-imitáció mellett a címadó „Csáth-hamis” a narratív énnek a delirikus álomban feloldódó és szétbomló identi­tását problematizálja. A Napszerű, az ego deformációjának egy kevésbé látványos változatát jeleníti meg. Főhőse a fogyasztói társadalom tipikus alanya, akinek a tör­ténetformálásban kibontott eseménytelen hétköznapjait a nyelvi minimalizmus tükrözteti a narráció szintjén. Ez utóbbi a túlhangsúlyozott ok-okozati viszonyra épülő magyarázó elbeszéléstechnika iróniájában is jól megmutatkozik. „Első útja a fürdőszobába vezetett. Mint minden rendes európai embernek. Vizelt, kell az, ilyenkor, felkelés után. Majd megborotválkozott, Gillette Sensor Excellel, mert az egy jó borotva. Utána tusolt. Meleg víz és szappan fölhasználásával. Ahogy szo­kás.” Klausz az elképzelt világok teremtett alakjainak (Rómeó és Júlia, Trisztán és Izolda) sorsához próbálja hasonlítani kapcsolatát Elvirával, de következtetésében saját individualitása alulmarad azok eszményi figuráival szemben.

A kötet címét adó írásmű a Szabad Európa Rádió szimbolikus szerepén keresz­tül az elzárt régió tematikáját bontja ki. Ebbe épülnek bele a Borges-utalások, ame­lyek talán túlságosan is hangsúlyozzák referencia értéküket, igaz az olvasó számá­ra felismerhetővé válik beszerkesztettségük motivációja: egy kevésbé artisztikus szövegalkotás talán igényli is az utalás irányát pontosan meghatározó, s így az ol­vasói asszociációkat kevésbé igénylő allúziókat. „Magyarázataim fantazmagóriák, költői őrültségek. Apám, az ágyban fekvő, gondolkodó és emlékező apám most Funes, az emlékező. Ő a körkörös romok mágusa, aki megálmodott engem, hogy én újraálmodhassam őt. És másokat. A Szabad Európa Rádiót. Vajda Albertet, aki csütörtököt mond.” A „csütörtököt mondás” titkos jelkódjának transzformációja a dargli megszerzése egy másik elbeszélésben. A nyelvi játéktér itt jelentősen módo­sul: a rontott, igénytelen, trágár szövegformálás irányába mozdul el. A lefokozott nyelvi megnyilatkozás most is a másik által elgondolt, megálmodott én fikcióját rejti magában: „Az Öreg állati jó kopoltyú volt, még ha agrár is. Mindenesetre nem uncsiztam, bár eleinte marhára felhúzódtam, hogy ilyen óberfirnyákkal csaptak össze. Aztán igazat adtam neki, hogy nekünk itt a kóterban álmodni kell, ha nem, beledöglünk ebbe az egészbe; be kell dumáljuk magunknak, hogy az álom tutira olyan, mint a valóság (...) Szájmenése volt éjjel-nappal, azt vakerolta, hogy én az ő átvevője vagyok, akit ő csinált, hogy az agycuccait átadhassa.” (Dargli) A megidézett művel/művekkel (pl. Borges: Körkörös romok) való párbeszéd talán azért tekinthető sajátosabbnak, mint a Vajda Albert csütörtököt mond esetében, mert nem definiálja konkrétan az utalás irányát, hanem a nyelvi játék által közve­tített konnotációban valósul meg. A dargli megszerzése az egész világ birtokbavé­telét jelenti, mint ahogy a szubjektum másik célja a halhatatlanság elérése, ami az énformálás elsődleges motivációja lesz egy, a sorban korábbi elbeszélésben. A Phylobates bosszúja történetében az ősidők monstrum állatai küzdelmének ez a fő mozgatója. Az eltűnt világok újragondolása, s irodalmi metaforaként való értel­mezése ezen mű esetében hasonló, de nem azonos koncepciót takar, mint a szimulákrum szövegközi eljárása. Annak a műnek az újraformálása, ami korábban nem létezett (ha erről lehet egyáltalán bármiféle bizonyosságunk), az irodalmi fik­cióalkotás egyik legérdekesebb kihívása lehet. „S mert az igazi művész nem szol­gálja, hanem ura a művészetnek, olyan módszert eszel ki, mely jelentéktelenné csökkenti az alkotás idejét. Írásokat terjeszt el a meg nem alkotott, művekről. Ekphrasisokat (...) Eltelik néhány évtized vagy évszázad. S mert ez is a műalkotás egyik formája — valamely szorgos és jótollú fillosz vagy festő vagy szobrász az ekphrasisok alapján, a múlt tiszteletének és a művészet örökkévalóságának jegyében sikeresen megalkotja a művet.” (Jegyzetek a fikció margójára) Ahogy a szerző sze­mélyének fontossága is háttérbe szorul, úgy felmerül a kérdés, egyáltalán fontos-e a mű eredetének ismerete, és „van különbség egy valamikor létező és elveszett, il­letve egy sohasem létező és elveszett mű között?” A szimulációs eljárás A zákhányos csuda című elbeszélésben egy átfogó szövegközi utalásrendszer részét képe­zi. A szöveg a Titkos csoda átirata, nyelvi megformálása pedig ismét imitációs jel­legű: a székely dialektus megidézésével operál. Az újraírt hagyomány által nyitott szövegtérben, a bravúrosan megkomponált nyelvi elemek játéka: az archaikus táj­nyelvi fordulatok, a szóbeliség erős dominanciája sem nyomják el az elbeszélt tör­ténet allúzió-rendszerét. A főhős, Jeromos az Úr segítségét kéri műve befejezésé­hez, s álmában csoda történik vele, a helyi múzeumban található Zsuzsi-babák több millió hajszála közül megtalálja azt, ahol az Úr rejtőzik. A Borges-elbeszélés hőse, Hladík is álmában, a Clementinum könyvtár négyszázezer kötete közül az egyik kötet egyik lapjának egyik betűjében találja meg Istent. Az Úr meghallgatja kérésüket, s így mindketten befejezhetik művüket. A valós idő megáll, csak a belső fut tovább az írás bevégzéséig, amikor is mind Jeromoson, mind Hladíkon végrehatják az ítéletet. A külső világ történései tehát alárendelődnek az irodalmi mű alkotás-folyamatának. Az intertextuális háló a kortárs horizontra is nyit a mű zárlatában, amikor az elveszett verses regény megírására a székelyek felkérik Ko­vács András Ferencet, aki úgysem csinál mást mint, hogy „örökkétig csak mind másnak képzeli magát, s most eggyel több izé mit számít nekije!”

Másutt a művészi formanyelv, a műalkotás létmódja a természeti jelenségek alakváltozataiban mutatkozik meg: „Metaphorák és metonimiák törnek büszkén a bíborló elvárás horizont felé. Amott hatalmas allegóriabokor zöldell, még odébb óriás, vastagtörzsű fa, minek neve katharsis, s melyet analógiák fonnak be, s csüggnek róla mint hatalmas liánok. S mindet befonja a repetitio, eme növényvi­lágnak architectora, mely gyökereket hajt minden ágból, a hány gallya, annyi tör­zse, mig beépíti, áthidalja indázó oszlopaival a rengeteget. Hol megszakad az er­dő, az anaphora meg a kathaphora virága disziti a rét pázsitját, mely növények csodálatos symbiosisban élnek, és egymás nélkül elpusztulnak.” (A Phylobates bosszúja). Összességében elmondható, miként ezt az egész borgesi-életmű jól repre­zentálja, hogy a narrációban megvalósuló művészi jelhasználatnak kitüntetett sze­rep jut a külső világ realitásával szemben.

A név és az álnév című elbeszélésben, a Mester figurájának identifikációjába be­legondolható az idős Borges alakja. A Mester utolsó művét titkára Jüan António Juárez jegyzi le, aki az öreg íróban a fizikai idő múlásával az életből s az alkotói pályáról kifelé tartó művészt látja, önmagában viszont a kiteljesedő zsenit. Juárez az átlagon felüli műveltséggel rendelkező fiatal szerző ugyan példaképének tekin­ti a Mestert, ars poeticájával azonban nem tud azonosulni: „Az egyetlen könyv teó­riáját ismerte. Shelley, Emerson és Valery elméletét a Mester már az unalomig is­mételgette műveiben. Juárez magasztosnak tartotta az ötletet, de nem értett vele egyet. Mikor novellája megjelent, naponta tucatszor vette kezébe a folyóiratot, újra meg újra olvasta, és hosszú percekig bámulta elégedetten vastag betűkkel szedett nevét.” Lejegyzi a Mester hattyúdalát, miközben lázasan írja saját „Faust-ízű” regé­nyét. A Mester meghal. Jüan pedig úgy gondolja, hogy kicseréli a két művet. A közvélemény mindkét regényt sikerrel fogadja, és ez meghozza Juárez számára a várva várt népszerűséget, A terv tehát sikeresnek tűnik, mígnem az idő mégis cáfo­latot ad. Juárez levelet kap, és benne a Mester egy versét, melyből kiderül, hogy a fiatal író hamisítása előre sejthető volt. Az idős zseni is lopott művel kezdte a pá­lyafutását, és csak később jött rá: „Shakespeare nincs, sem Dante, s Juárez / élete is csak múlandó adat. / Továbbírni a Könyvet névtelen, / s meghalni másnap: ez a feladat.” Ezt az elméleti ívet viszi tovább a Jegyzetek a fikció margójára, mely el­beszélés nyomatékosítja a fikció mindenre kiterjedő primátusát, Az egyik elgondo­lás a történeti múlt értékelésének mindig viszonylagos jellegéből indul ki. A „ha­zugság nem létezik. Csupán más igazságok vannak.” kijelentés a nézőpontok plu­ralitásának elfogadásán túl utal arra, hogy a múlt történései felülíródhatnak az ép­pen aktuális szemlélők nézőpontjából. Ez a korrekció lehet, akár történeti tuda­tunk pozitív aplikációja, de egy más típusú intenció eredményeképpen, rosszindu­latú torzítás, hamisítás is. Ennek a kettősségnek a felismerésére céloz az árnyalt el­beszélői affirmáció is: „És ráadásul a Névtelen múlttal ajándékozott meg egy népet, melynek múltra volt. szüksége. Századokon át ez volt a múlt. Majd a Névtelen ajándékozta múltat fölcserélték egy másik múlttal, melyet igazabbnak hisznek. Melyről lehet, valamikor kiderül, hogy ugyancsak regény. Regényként egyik sem jobb és egyik sem rosszabb a másiknál.” Az ördögszekér kocsisában a tényszerű­nek vélt és az imagináriusnak ítélt elemek egymásba csúsznak, ezt konkretizálja az elbeszélésben megidézett Makkai Sándor-regény, és az író (Makkai) saját sorsát kibontó „másik” regény interferenciája, „Makkainak valóban volt egy féltestvére, akit Annának hívtak. Igen, volt egy Anna nevű húga, mert a történelem egy re­gény, ahol nem a valóság a fontos, hanem a történet maga. A történelemben, a re­gényben, Makkai életrajzában, a múltban a valóság és a valótlanság összemosódik, és egynemű lenyomattá válik a jelenben, levetkezvén az igazság és a hűség feles­leges ruháit.” Az irodalmi és a történelmi műfajok határai e koncepció tanulsága szerint átjárhatók lennének, s így voltaképpen minden megnyilatkozás a fikció te­rében jönne létre. Egy kicsit sarkítva a kérdést, így gyakorlatilag lényegtelenné vá­lik, hogy milyen alkalmazási rendszerben valósul meg egy problémakör realizáci­ója.

Visszakanyarodva a Jegyzetek a fikció margójára című elbeszéléshez, a harmadik rész (A könyvek ura) közreadója az elveszettnek hit könyvek rekonstrukciója kapcsán szkepticizmusának ad hangot: „Egyfolytában siratják az elveszett könyve­ket. A leégett alexandriai könyvtárat. Arisztotelész Poétikájának II. részét. Az alki­misták titkait őrző műveket. A Biblia elveszett részeit. Úgy érzik, megannyi pótol­hatatlan csonkulás érte a kultúrát. Nem értek egyet ezzel. Bár a világtörténelem so­rán eltűntnek nyilvánított könyveknek csak egy kis hányadát ismerem, bátran kije­lenthetem: semmit nem veszítettünk.” A „könyvek ura” meglátása szerint, semelyik műről sem mondható el, hogy pótolhatatlan lenne, így az egyetlen „szépsége” az alkotásnak, a folytonos újraformálás, törlés és továbbírás, vagyis a végtelen Könyv metaforájában való hit.

A rózsa és a vers két párhuzamos, időtlen keretbe foglalt története, a fikciónak az én egységesnek vélt tonnájába való behatolását és destruktív hatását követi vé­gig. Az első rész hősnőjének, Lorie-nak nyugalmat és kiszámíthatóságot mutató életébe az ismeretlen lovagtól ölébe hulló rózsa hoz változást. A virág metafizikai halhatatlanságát figyelemmel kísérve jön rá sorsának lényegére, s mindeközben új­raértelmez)} saját történetét. A lovag Lorie életét képzeli el, a lány pedig a lovagét szövi napról napra. A rózsa elbeszélője több befejezési lehetőséget is kínál olvasó­jának, ezzel is érzékeltetve a hagyományos kategóriák (célorientált szövegformálás, lezártság, jól körvonalazható elbeszélői tudás stb.) esetleges voltát. Az elképzelt térnyerésével, a fizikai idő múlása is lényegtelenné válik a fantázia világában megélt idővel szemben, Ez történik A vers főszereplőnőjével, Lady Patríciával is, aki saját felsőbbrendűnek vélt életét áldozza fel, az először csak lenézett earl sze­relméért. Az earl versének értelmezése közben jön rá saját individualitásának problematikus voltára, de nem etikai megvilágosodás formájában, hanem a műnek a lét végessége felől értelmezett esztétikumában. „Ekkor, halála előtt néhány pilla­nattal, Lady Patricia megérti a verset. Az earl számára a szerelmen kívül létező egyetlen érték nem a szabadság, hanem a halál, melyet szerelmi kudarca miatt akar elhinteni a világban. Az utolsó olvasat, a halál. És Lady Patricia megérti azt is, hogy ő az, akit egy magát Antikrisztusnak képzelő pitiáner őrült legelőször meg­gyilkolt.”

Miként írásom elején említettem, most még visszatérnék az X. Y. B., az újraíró című elbeszélés kompozíciós összetettségére. A hat kisebb részre tagolt mű elején megismerhetjük az elhunyt X. Y. B. pályaképét, melynek tolmácsolója egy fiatal iro­dalomkutató, aki párizsi útja során mások elbeszélése alapján tájékozódik az élet­műről. Ezek után közread két szöveget, az egyik Jókai A caldaria című novellája, a másik pedig annak X. Y. B. által újraírt változata. A következő egység a két mű összehasonlító elemzését nyújtja szintén a fiatal irodalmár tollából, majd egy újabb részben visszatér annak a vitának a taglalására, ami X. Y. B. életműve körül robbant ki. Zárásképp pedig a fiatal kutató hazatérvén Párizsból, lejegyzi a rejtélyes író ha­gyatékának utóéletét, majd az elbeszélés amolyan borgesi fordulatot véve ér véget. Az epikai folytonosság tehát többszörösen megszakad, s így egy szövevényes la­birintus konstrukciójára emlékeztet. Emiatt azonban, nézetem szerint, a fikcióalko­tás némi csorbát szenved. A magyarázó részek, ugyanis rávilágítanak olyan törté­netalkotó elemekre, amelyeknek fel/megfejtése inkább az olvasó feladata lehetne, s ezzel a szöveg egész hatásstruktúrája jobban illeszkedhetne a fikcióról alkotott, s a korábbiakban megismert elbeszélői képletbe.

Orbán János Dénes most ismertetett prózakötete, ezt az eddigiekben felvázolt erények is jól mutatják, mindenképpen ígéretes alkotás. Ugyanakkor azzal is szembesíti e sorok íróját, hogy csupán saját olvasói elvárásainak útvesztőjében tén­fereg, miközben néha felcsillan előtte a remény, hogy megtalálhatja e maga által teremtett labirintus kijáratát.