Orbán János Dénes

életrajz | művei | róla írták | kontakt

Demény Péter: A találkozás elkerülhetetlen In: HELIKON, 1997/5


Untitled Document

Demény Péter:
A találkozás elkerülhetetlen

In: HELIKON, 1997/5


 
Orbán János Dénes második kötete igazi „nagy dobás”. Kiderül belőle, amit már a Hümériáda sejtetni engedett, ám ez a könyv kétségtelenné tett: hogy költője rendkívüli kifejezőerejű tehetség, akinek versei Adytól, József Attilától, Rejtő Jenőtől és ki tudja megmondani, ki mindenkitől tartalmaznak szó szerinti vagy megváltoztatott idézeteket, aki Salamon királlyal, Dantéval és Borgesszel bratyizik, s bár e gesztusok kétségtelenül bosszantóak, be kell látnunk, hogy OJD állja a sarat: nincs megilletődve a klasszikusoktól, és nincs miért megijednie — tehetsége bármit megenged neki. Fantasztikus könnyedséggel használja a különféle formákat, tercinát éppoly lazán ír, mint szabad- vagy hosszúverset, s a párosrím éppúgy a kisujjában van, mint a szonett szabályai.


A költőnek két nagy témája van: a város és a szerelem. A Judit-ciklus első versében, mely ezt a címet viseli: Azt a szép bálna-asszonyt, azt a kétarcú várost” (9. o.) ezt olvashatjuk:
 
És festeni próbálom e két behemót testét,
bár az eszközöm hitvány: a szó csak gyenge festék.
S miközben ezt a kettős teste lihegve mászom,
fölsejlik régi énem a vers mögötti vásznon.
 
A két fő téma tehát összeolvad: a szerelem a város lakója. OJD nem idealizálja se egyiket, sem másikat, de nem is viselkedik úgy, mint aki meg van győződve róla, hogy városánál rosszabb nem létezik a földtekén, és a szerelemnek sincs nagyobb vesztese nála. Ha mégis így gondolkodik, akkor elég szepegős-giccses vers az eredmény, például a Nem fognak visszatérni című, az 51. oldalon.


Ez azonban tényleg kivétel. Az előbb fölsorolt klasszikusok közül Rejtő Jenő hatott a leginkább Orbánra — vigyorgó pofával írja át Adyt és a többieket. „Az élet olyan, mint a füst. Elillan, mielőtt még igazán boldog voltál.” A 74. oldalon található Rejtő-idézet tökéletesen jellemző erre a költészetre, s talán azért érzem a sok álarc közül Vanek úr maszkját OJD igazán találó álarcának. Ennél a költőnél az élet és az irodalom könnyed semmibevétele jelenti azt a jelmezt, amelyben csodálatos dolgokat képes produkálni. Úgy érzem, a legjobb darabokból Vanek úr hangját hallhatjuk, még akkor is, ha nem a neki ajánlott ciklusban vagyunk. Így például A város is hordoz csodákat című verset is mintha a mafla magántitkár dalolná, aki tökéletesen elégedett a várossal, hiszen: „szürkesége csalóka látszat”, és egyáltalán mindennel elégedett, mert nem képes elégedetlen lenni.

Gyakran szomorkodik, mindenféle megesik vele, egy ízben még dühös is, „hölgyem, Önnel a fasz kivan”, mondja a folyton gyakorló énekesnőnek, de nem lázong, mert nem az a típus, és mert nem is tudja, ki ellen lázonghatna. Vanek úrral „megesnek” a dolgok, ez kapcsolja össze a többi lírai énnel, akikre hernyótalp-ajkú, kupola-emlőjű és egyéb vonzó tulajdonsággal rendelkező amazonok rontanak. Ennek ellenére a megénekelt erotika sohasem ízléstelen, mert az invenciózus képek ellensúlyozzák a naturalista jeleneteket, kipofozzák, enyhítik, művészivé teszik azokat. OJD átírja az Énekek énekét,  és az ember azt gondolja: igen, csakis így nézne ki az újabb változat. Ebben a környezetben egyszerűen nincs helye a másiknak, sem ájtatoskodónak, sem obszcénnak.


Pedig a helyszín nem a legvigasztalóbb. Az ágy széttört (sőt, széttörött), „szőnyeg / szekrény — semmi”. Mint egy lerobbant kültelki lakás. És mégis „belefért egyetlen szobába / minden, mit az élettől kértem.” Lehetne szomorkodni, hogy hát igen, ennek a generációnak már ez is öröm, mekkorát zuhantak az igények. De OJD-től távol áll az efféle botcsinálta tudományoskodás. Egyszerűen leírja, ami van; igaz, ezt botrányos eredetiséggel és erővel teszi.


Nem akarom azt a látszatot kelteni, mintha e költészet csak nevetni tudna — bár ez semmit sem vonna le értékéből. Jelezni szeretném egy igen markáns líraiság meglétét egy-egy olyan, igazán szép versben, mint az Sz. R. kisasszony emlékkönyvébe (34. o.), vagy Az elcserélt rózsa (94. o.) Különösen az utóbbit tartom figyelemreméltónak. A költő itt két könyvoldalon keresztül használja a páros rímet, föltámasztva tehát a hosszú verset, ha nem is éppen úgy, ahogy Nagy László megálmodta. Talán manapság nem is lehet annyira hosszú verset írni olyan szinten — nem tudom. Nagyon meglepett, hogy valaki történést ír le, méghozzá hosszú történést, tehát hosszan, és közben úgy bánik a saját maga által választott szabályokkal, hogy minden fontosat közöl, és mégsem válik unalmassá. És a giccset is elkerüli, pedig annak lehetősége már a címben is benne rejlik, s nem volna nehéz „kibontani”.


Végül hadd kedveskedjek a klasszikus költészet kedvelőinek is: OJD minden bizonnyal úgy gondolja, ahogy ők: a vers szépsége elsősorban a képzeleten múlik. Ebben a kötetben gyönyörű képekkel találkozhatunk — egyik-másik örökre megmarad az emberben:
 
A villamos a szívben dübörög
 
és síneket fektet a vérerekben,
száguld és csönget, üvölt szüntelen.
S a szem csak bámul, órákig, meredten,
egy állomást, hol kutyatej terem.
(Költőnk és tora, 24. o.)
 
Kilép a térre és a fény
véresre karcolja homlokát.
(Séta, 55. o.)
 
Az ajtó nyitva, és a lány arcán ott ül a súlyos álom,
bíbor rózsát szorít kezében, s a pőre mellen és a vállon
szerelmes csillag fénye csorg. Az ajkát összemarta szörnyen
álmainak ragadozója, szerelme titkos, drága szörnye.
(Az elcserélt rózsa, 94. o.)
 
Aki ilyen könnyedén cserél jelmezt, és ennyire könnyedén tud hiteles lenni bármelyikben, az nagy költő, és amit művel, nagy költészet.